Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Sátorkőpusztai-barlanggal ismerkedhetünk meg.
A Dorog-Esztergom között lévő Nagy-Strázsa-hegyben egy valódi ékszerdobozt fedeztek fel 1946-ban, a rendszeresen arra kiránduló tizenéves dorogi bányászfiúk. Az akkori Sátorkőpuszta felett található, már korábban is ismert sziklakapuval rendelkező hegy DK-i oldalában, az előbbitől mai napig független üreg nyílt meg. Az csak pár hónappal később, a hatósági szemle után vált bizonyossá, hogy Magyarország egyik legkülönlegesebb barlangrendszerét fedezték fel. A különlegesség az üreg kialakulásában rejlik, amelyben a föld mélyéből feltörő, ásványi anyagokban gazdag forró vizek játszották a főszerepet. Az igen összetett földtani folyamatok hatására létrejött kiválások és formák (pl. gipsz-, aragonit- és kalcitkiválások, gömbfülkék, vetődések) miatt a nemzetközi szakirodalomban is az egyik legtöbbet említett barlangunk.
Az üregrendszer hányattatott sorsát számos könyv és internetes oldal taglalja, így erre most részleteiben nem térek ki, legyen elég egy beszédes adat; 1946 és 1951 között képződményeinek közel 80%-a szenvedett maradandó sérülést, vagy tűnt el végleg.
A Sátorkőpusztai-barlangra a folyamatos atrocitások ellenére, a kezdeti megpróbáltatások után gondozó kezek leltek. 1959-től az 1980-as évek közepéig a Benedek Endre bányafőmérnök által vezetett kis csapat (Kadić Ottokár Barlangkutató Csoport) foglalkozott vele; óvta, ápolta, kutatta. Az 1980-as évek közepére a csoport lendülete alább hagyott, a tagság „kiöregedett”, létszámában megfogyatkozott.
1988-ban néhány, magukra maradt lelkes tizenéves fiatal – köztük e sorok szerzője is – a barlang megmentésén gondolkodott. 1989-re állt össze a terv, amely végül kellő támogatottsággal önálló csoporttá, majd pár évvel később egyesületté fejlődött. A csapat Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) néven a barlang lelkes házigazdájává vált.
Az 1990-es évek elejétől napjainkig tartó korszakot a Sátorkőpusztai-barlang rendbetétele, megóvása, kutatása és bemutatása fémjelzi. Ez a három évtized rendkívül látványos átalakuláson segítette át a barlangot, amelyet annak romjain alkottak „újjá” az egyesület tagjai. A ma is tartó kutatásoknak sokszor apróságnak tűnő dolgok adtak új lendületet. Ez történt a jelen cikkem témájául szolgáló kicsiny képződmény kapcsán is.
2006-ban, az áramfejlesztőről működtetett elektromos hálózat kiépítésekor, pontosabban a nagyteremben kiásott kábelárokból Hajas Mihály – aki szerelési munkákban volt segítségünkre – egy agyaggal bevont, érdekes formájú kristálydarabot talált. A közelben ténykedő, komoly barlangkutatói múlttal rendelkező Szilvay Péter rövid szemrevételezés, majd tisztogatás után azonnal felismerte a képződmény jelentőségét. Az ehhez hasonló kristálytűkről ugyanis addig azt, gondoltuk, hogy eltűntek a barlangból, így ezek után felcsillant a remény, hogy talán mégsem. [Jóval később – 2018-ban – egy nagyobb volumenű kutatás során aztán számos ehhez hasonló képződmény került elő.]
A törékeny hattyú hamar a szívünkhöz nőtt, fotója és megtalálásának híre az országos sajtót is bejárta. Nem lehetett kétséges, hogy a barlang szimbólumává, emblémájává, címerévé választjuk.
Sajnos az aprócska kristály (a felvételen Szilvay Péter ujja adja a méretarányt) megtalálása utáni élete nem volt hosszú. Pár hét múlva, talán egy hónap sem telt el, vékony „nyaka” eltörött. Korábban az agyag támaszthatta meg, annak eltávolításával csak idő kérdése volt pusztulása. Persze ezzel csak utólag vigasztaltuk magunkat. Emlékét ma is őrizzük.
Lieber Tamás
Kapcsolódó hivatkozások:
A hattyú megtalálásának első említése az egyesület tagjainak belső levelezésében 2006 februárjában>>
A Sátorkőpusztai-barlang a havonta szervezett látogatónapok valamelyikén bárki számára meglátogatható>>
Sorozathoz kapcsolódó további cikkek>>
