Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Csukás-hegységgel ismerkedhetünk meg!
A Románia területén található Csukás-hegység – amely a Keleti-Kárpátok déli hegységcsoportjának, az úgynevezett Kárpát-kanyarnak a tagja – nem tartozik a turisták által felkapott kirándulóhelyek közé, ám hihetetlenül látványos, főként konglomerátumból képződött formakincsei, valamint történelmi emlékei révén méltán tarthat igényt az érdeklődésre. Maga a hegység „mindössze” 200 km2-nyi kiterjedésű, legmagasabb pontja a névadó Csukás, 1954 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé.
A területet a dorogi barlangkutató egyesület 2004. évi kézdivásárhelyi látogatásához kapcsolódóan kerestük fel. A hegységet Brassó felől közelítettük meg, tervezett túránkhoz a legjobb kiindulópontot ezen az oldalon találtunk. Gyalogosan a Bretocsa-hágó – Bretocsa-havas – Tigáj-nyereg (1745 m) – Csukás-csúcs (1954 m) – Csukás menedékház (1595 m) – Cheia (880 m) által közrefogott turistautat jártuk be.
A márciusban szokatlanul meleg időjárás (szélárnyékban 18-20 Celsius-fok, valamint az erőteljes napsugárzás és a csekély légköri nedvességtartalom) tiszta időt, az útvonal és szinte az egész hegység jó beláthatóságát biztosította.
Körülbelül egy órás gyaloglás után értünk el az első igazán látványos részhez, a Bretocsa szikláihoz, ahol a hegység mintegy 50 megalitja közül jó néhány érdekes formációt találtunk. Itt jegyezhetjük meg, hogy a hegység jellegzetes, a domborzatot is meghatározó kőzete az úgynevezett Csalhó-Zaganu konglomerátum vagy kavicskő, amelyek néhol 600 métert is elérő vastag rétegei rátelepültek a puhább palás-, márgás-, homokköves alsókréta flis rétegre. A konglomerátumot alkotó kavicsok átmérője általában 30 cm alatt van, eredetük szerint mészkövek, kristályos, illetve vulkáni kőzetek egyaránt lehetnek, amelyeket meszes-homokos agyag köt össze.
A Bretocsa szikláiban különböző formákat fedezhettünk fel, melyeknek a barlangokban lévő cseppkövekhez hasonló fantázianeveket adhattuk, pl. Pásztorkucsma, Galamb, de itt találjuk a Bretocsa szfinxe elnevezésű tornyot is.
A sziklák lábától 20-25 perc alatt értünk fel a gerincre, ami már az itt leggyakoribb hegy-völgyi szélnek kitett terület. A növényzet kitűnően alkalmazkodik a mostohább időjáráshoz; a cserjék a talajhoz lapulnak, a fák pedig zászló alakúak (csak a széllel ellentétes oldalon maradnak meg az ágaik).
A gerincen haladva kezdetben északnyugati irányban a Tészlát, távolabb a Barcasági-medencét láthattuk. Tovább haladva észak felé a Dong-havasra, alattunk, nyugat felé pedig a Babarunka forrásvidékére pillanthattunk rá. Majd miután a Bretocsa-csúcsának (1827 m) megkerülésével leereszkedtünk a Tigáj-nyeregbe (1745 m), ahol a Nagy-Tigáj sziklacsoportjára volt rálátásunk. A csúcs felé a nyeregből meredeken, azután lassan emelkedtünk, jobbról elhaladtunk egy magas szikla mellett, ahol az útikönyv szerint sodronykötélbe is kapaszkodhattunk volna, ám ennek – lehet, hogy a nagy hó miatt – de nyomát sem láttuk. Kissé bizarr érzés volt a térdig süppedő hóban, egy 30-40 cm széles párkányon harántolni, úgy, hogy jobbra tőlünk 15-20 méteres meredek letörés volt. Egymástól 8-10 méterre haladtunk, amit már csak azért is igyekeztünk betartani, mert egy meredek hólejtőt is keresztezni kényszerültünk. Bár nem tűnt lavinaveszélyes terepnek, nem ártott az óvatosság.
A csúcs elérése nem tűnt különösebben nehéz feladatnak, egy viszonylag lankás hólejtő tetején állott a tábla (Vârful Ciucaş), mely az 1954 méteres magasságot jelezte (Innen készült a cikk témájául választott fotó is). Útközben fantasztikus rálátás nyílott a környező hegyekre (Persány-, Baróti- és Bodoki-hegységek, Keresztény-havas, Nagykő-havas, Bucsecs keleti része, az Omul gerincével, Kis- és Nagy-Tatárhavas stb.).
A Csukás-hegységbe tett egy napos kirándulás alaposan próbára tette állóképességünket. Április lévén a környező városokban kellemes tavaszi hőmérséklet volt, a hegyekben azonban még nem olvadt el a hó, ami jócskán megnehezítette a közlekedést. Igaz, a napsütötte és meredek magaslatok többé-kevésbé hómentesek voltak, árnyékban és a laposabb térszíneken azonban a szél akár 50 centiméter vastagságú rétegeket is képzett. Eleinte viccesnek tűnt minden második lépésnél térdig süllyedni a hóban, ám a nap végére ez igencsak kivette a lábunkból az erőt. Mindazonáltal nagyszerű élmény volt, megfogadtuk, hogy ide kedvezőbb körülmények között még egyszer visszatérünk.
Amatőr videofelvétel a túráról és a kézdivásárhelyi kapcsolat kezdetéről:
Lieber Tamás
[A cikkben bemutatott fotónak utóélete is volt, az Élet és Tudomány folyóirat ezt szerepeltette a 2008. évi 1 lapszámának címoldalán.]
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
Legutóbbi cikkek
