Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében az etnai lávaárral ismerkedhetünk meg!
A vulkánok kétségtelenül a leglátványosabb természeti jelenségek közé tartoznak, különösen akkor, amikor működnek. Ezt a megállapítást tucatnyi vulkántúrával a hátam mögött magam is vallom. A táj ilyenkor lüktet, életre kel, amit hatalmas gázrobbanások sorozata, esetleg csendes lávafolyás, vagy ezek együttese jelez.
Az európai kontinens legnagyobb működő tűzhányója a Szicíliában található Etna, a maga 150 km-es kerületével, és a megközelítőleg 3350 méteres magasságával. Évente több ezren látogatják meg, főként a nyári szezonban, de azért a téli hónapok sem maradnak kihasználatlanul, hiszen ilyenkor az alacsonyabb részeket sízők lepik el. Feltéve, ha ezt a hegy megengedi.
Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy ténylegesen a tűz közelébe kerüljenek, vagyis a vulkáni működést testközelből láthassák.
2002 decembere egy ilyen alkalom volt számunkra. Az egyik ma is prosperáló hazai televíziós társaság kért fel bennünket, hogy kísérjük el őket az éppen heves kitöréseket produkáló tűzhányóhoz (ebből a túrából riport is készült). Annyit már kiérkezésünk előtt is tudtunk, hogy a néhány hete komoly földrengésraj kíséretében kezdődő kitöréssorozat látványos lávaszökőkutat produkál (a láva majd két hónapon át megállás nélkül 400 méteres magasságba lövellt!), miközben a kitörési kráter tövéből tekintélyes mennyiségű lávafolyam is útnak indult. Bizakodtunk, hogy ezek az állapotok kiérkezésünk idején is fennálljanak.
Budapesti indulással 24 órás utazás várt ránk, majd az etnai Milo falu kempingjében eltöltött éjszaka után indultunk a hegy magasabb régióiba. Etnai kapcsolatunk, Franco Emmi túravezető volt segítségünkre ezen a kellemetlenül hideg téli napon. Akkor még nem sejtettük, hogy pontosan hová tartunk, bár Franco derűs arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy egy életre szóló élménnyel lep meg minket. Terepjáróját követve szabad utat kaptunk az útlezárásoknál, amelyekből több is akadt. Az autókat leállítva, az utolsó párszáz métert gyalogosan tettünk meg.
Amerre néztünk, minden irányban narancssárga egyenruhában lévő embereket láttunk lapáttal a kezükben, akikről hamarosan kiderült, hogy a helyi erdészet alkalmazottai. Célunkhoz közeledve furcsa, ám számunkra már korábbi túráinkból ismerős zajra lettünk figyelmesek. Mintha valakik üvegcserepeket törtek volna össze. A mozgó láva hangja volt ez, ahogy a felszínén lehűlő, megszilárduló kéreg töredezik. Hamarosan meg is láttuk a szörnyeteget; ezt a pillanatot mutatja be a mellékelt kép is.
Mint egy feltartóztathatatlan lánctalpas, úgy nyomult előre egy fenyőerdőben futó időszakos patakmederben. Nem közeledett gyorsan, utóbb megtudtuk, hogy körülbelül 5 métert tett meg óránként. Az útjába kerülő fák sikítva kaptak lángra még jóval azelőtt, mielőtt ez a két emeletnyire magasodó, közel 1500 Celsius-fokon izzó bazaltos lávafal elérte volna őket. A fák nyikorogva dőltek ki, a meggyulladt, gyantával átitatott törzs és az izzó tűlevelek bekormozták az égboltot. Azonban más is jött fentről. A majd egy kilométerre zajló kitörés poranyagát is felénk hozta a szél, vulkáni „hamuesőt” idézve elő. Ennek mértékét csak az esti zuhanyozásnál mértük fel. Mindenünk tele lett vele.
A helyszínen több olaszországi tévécsatorna munkatársa is jelen volt, s mint ahogy a focipályán a partvonal mögött a fotósok, úgy itt egy képzeletbeli vonal mögött sorakoztak velünk együtt. Ez a „vonal” nagyjából 10 méterre lehetett az izzó közegtől, amelynek hőhatása elég rendesen érződött. A lávától távolodva fáztunk egy kicsit, így igyekeztünk a közelében maradni. Időnként izzó blokkok törtek le a frontról, és számtalan darabra szakadva a szélrózsa minden irányába gurulni kezdtek. Figyelnünk is kellett, nehogy eltaláljanak. Volt, ami csak 1-2 méterre állt meg tőlünk. A kövek narancsos izzása előbb vörössé változott, majd szürkévé, később feketévé. De még ilyenkor sem hűlt ki teljesen. A biztonság kedvéért, mielőtt kézbe vettük az ökölnyi darabot, előbb vízzel kellett lelocsolni. A hő sistergő pára formájában távozott. A hirtelen kihűlő láva érdes felszínűvé, már-már kellemetlen tapintatúvá dermedt.
Szerencsénk volt. A lávafolyam ott jártunk másnapján megállt, és bár belseje talán még hetekig, hónapokig izzott, felszíne évezredekre mozdulatlanná dermedt. Megszűnt a felszíni kéreg töredezése során hallható csörömpölés is, a hang, amely a vulkáni pusztítás zenei aláfestését adja.
Lieber Tamás
A sorozathoz kapcsolódó további cikkek ide kattintva érhetők el!
