Kereken négy évtizede, 1980. május 16-án, pénteken került sor a hatalmas visszhangot kiváltott dorogi bányaszerencsétlenség dorogi áldozatainak búcsúztatójára városunk temetőjében. Pontosan egy héttel korábban történt súlyos üzemi baleset több bányász életét követelte. E szomorú és felkavaró kerek évforduló kapcsán tisztelgünk az akkor áldozattá vált bányászaink drága emléke előtt – Szabó Gyula megemlékezése.
Borongós idő és az évszakhoz képest hűvösebb nap virradt 1980. május 9-én, pénteken. A világ nagy sodrásban volt, egymást érték a nagy volumenű kül- és belföldi események. Csak úgy záporoztak az egymást túlharsogó cikkek, riportok. Az akkori közvélemény figyelmének központjában az alig pár nappal korábban elhunyt jugoszláv államfő, az egykori legendásnak tartott partizánvezér és háborús hős, Josip Broz Tito állt. A 87 esztendős korában járó magasrangú politikus május 4-én hunyta le örökre szemét, öt nappal a II. világháború befejezésének 35. évfordulója előtt, amelyben maga is aktívan harcolt. Személyének megítélése még a szocialista táboron belül is megosztotta az elvtársakat.
A Belgrádban rendezett szertartásról éppen csak visszaérkeztek a résztvevő országok delegácói, amikor a világ figyelme máris a küszöbönálló, fentebb említett világháborús évfordulóra összpontosult. Szinte ezzel párhuzamosan az NSZK-ban hatalmas tüntetések és zavargások zajlottak Nyugat-Németország NATO-hoz való csatlakozásának évfordulója apropójából. Hazánkban külön központi beszédtéma a hamarosan startoló asztronautánk, Farkas Bertalan első magyar űrutazása volt, amely lázban tartotta a tömegeket.
Az első beszámolók egyike a szerencsétlenségről a korabeli sajtóból
Az ország és Dorog fő figyelmét a fentieken kívül a másnapi, május 10-i középiskolai ballagásokra való készülédés kötötte le. Május 9-én, pénteken kora reggel a derék dorogi bányászok, mint máskor is, indultak a délelőttös műszakra, mit sem sejtve, hogy micsoda targédiát hoz számukra az a munkanap. Mindez a Győzelem napján, a II. világháború befejezésének 35. emlékévfordulóján. A világon semmi sem történik véletlen, ezért is említek meg egy számomra máig erősen belémivódott érdekességet. Azt megszokhattuk, hogy minden év tavaszán a nagy hóolvadásokkal összefüggésben a máskor oly csendesen és békésen csordogáló dorogi patak vízszintje megemelkedik, majd igen gyorsan visszaáll a megszokott, átlagos formájában. Ezen a tavaszon azonban a korábbiakoz képest és számomra azóta sem látott mértékben hihetetlen mértékben megáradt és szabályos, komoly folyónyira terebélyesedett. Rá sem lehetett ismerni, s nem csak folyammá történő mérete, de színe és sodrása egyenesen vészjósló volt. A hömpölygő áradat messze betóldult a Patak-sor házaihoz tartozó kertekbe, s a máskor magasan a vízfelszín felett ívelő hidak kivétel nélkül víz alá kerültek, valamint a sebes áramlásával több hidat is elsodort. Hihetetlen mennyiségű hordalékot vitt magával, amelyben még jól megtermett malactetem is akadt. Az áradás meglehetősen sokáig fennállt, mire fokozatosan apadni kezdett.
Azon a végzetes nap délutánján már érkeztek a legelső felkavaró hírek a bányaszerencsétlenségről. A szóbeszéd szerint sújtólégrobbanás történt Lencsehegyen és csak becsülni lehet az áldozatok számát. Mint a hivatalos jelentésekből később kiderült, nem robbanás, hanem kőzetomlás történt. Dorogszerte szirénázó mentőautókat lehetett hallani a tragédia délutánján és időnkét újabb hírek érkeztek a fejleményekről. A műszak- és brigádnaplók precíz feljegyzései által pontosan tudni lehetett a kezdetektől fogva, hogy mely bányászok voltak érintve a katasztrófában.
Tudósítás a megtalált áldozatokról
Május 9-én a délelőttös műszak vége felé történt a baleset, amely a Lencsehegy I. üzemének 53-as frontfejtésében következett be. Az érintett területen tizennégyen dolgoztak éppen. Gyakorlatilag mindjárt a tragédiát követően máris megtörtént a riasztás és maga a mentés is. Első körben hét bányászt sikeresen kimenekítettek, akik közül hárman szenvedtek sérülést. Őket kórházba szállították és szakszerű orvosi ellátásban részesültek. Nem sokkal a mentési munkálatok megkezdése után bukkantak az első áldozatra, a csolnoki Haász Ferenc holttestére. További hat bányászt viszont nem találtak, akik minden valószínűség szerint, a több, mint húsz méter hosszan elnyúló omlás alá kerültek. Műszakonként 80 fővel megállás nélkül zajlott a mentés.
A tragédia másnapján még az idő is komorabbá vált és mintha csak az ég is zokogott volna, úgy záporozott az eső. Így még a máskor oly csodálatos keretekkel történő ballagást sem lehetett a szabadban megtartani. A végzős diákok, hozzátartozóik és minden résztvevő a mozi termébe vonult és az ünnepséget ott rendezték. A gimnázium igazgatója, Valovics Ferencné ünnepi beszédében megemlítette az előző nap borzasztóan fájdalmas történését, miközben hangja is elcsuklott.
Végül a szerencsétlenség utáni ötödik napon, keddig az omladékok közül kiemeltek a keresett személyek közül öt főt. Mindaddig halvány reménysugárként sokan bizakodtak abban, hogy esetleges túlélőket sikerül kimenteni, azonban sajnálatos módon valamennyiüket holtan találták. Közülük az egyik egy pilisvörösvári bányász, Kozek Róbert volt, a többiek valamennyien dorogiak. Ugyanaznap temették az elsőként megtalált áldozatot, Haász Ferencet Csolnokon. Május 14-én pedig sor került Kozek Róbert temetésére is Pilisvörösváron.
A gyásszertartásról készült cikk
A négy dorogi áldozattól való búcsú és közös temetésük május 16-án, pénteken, pontosan egy héttel a tragédiát követően zajlott a dorogi temetőben. Az általános döbbenet és együttérzés mindig is híven jellemezte a bányászközösségek településeit. Dorogon is ennek megfelelően hatalmas tömeg gyászolta és kísérte végső útjára Oláh Antalt, Petri Mihályt, Horváth Lászlót és Braun Lászlót. A búcsúztató beszédet Kroszner László, a Dorogi Szénbányák vezérigazgatója mondta a felsorakoztatott koporsók felett. A Dorogi Bányász Zenekar kíséretében és sokezer gyászoló körében helyezték a mártírokat örök nyughelyükre.
Mindig nagy fájdalmat váltottak ki a hasonló esetek a lakosságból is, ami viszont külön tragédiaként hatványozta a keserűséget, hogy az elhunytak közül Horváth László csak 22, míg Braun László pedig mindössze 21 évet élt. Horváth László ráaádsul ifjú házas volt, aki felesége mellett pici kisfiát hagyta hátra.
Dorog hetekre gyászba borult és a hagyományokhoz méltón, valamennyi dorogi sportrendezvényen is megemlékeztek és tisztelegtek a tragédia áldozatai előtt. A helyi sportegyesület többszörösen személyes formában is kötődött az egyik áldozathoz, Oláh Antalhoz. A mártír bányász veje, a dorogi labdarúgó csapat akkori aktív tagja, Merényi Lipót, lánya, Oláh Rozália a Dorogi AC egykori kézilabdázója, míg fia, ifj. Oláh Antal pedig a csapat egyik vezérszurkolója volt. A soron következő, aktuális hazai futball mérkőzésen, a Dorog–Mohács NB II-es bajnoki találkozó előtt egy perces néma felállással adóztak a csapatok, a játékvezetők és a közönség a szerencsétlenség áldozatainak emlékére. A dorogi csapat fekete karszalaggal vonult ki a mérkőzésre, amellyen a közvetlen gyászoló játékosunk, Merényi Lipót góljával járult hozzá a dorogi győzelemhez, egyben a mezőny legjobbja volt.
A bányászsírok megkárosítva, 25 évvel a tragédia után (Bakos Géza engedélyével felhasználva)
A negyven évvel ezelőtti szerencsétlenség áldozatai valamennyien egyen sírkövet kaptak és sírhelyük egyben a bányászok egyik kegyhelye is. A síremléket a Dorogi Tervező Iroda építészmérnökeként, városunk megbecsült és neves építésze, Bakos Géza tervezte. Valamennyi sírkövet az áldozatok arcképeivel, valamint bronzból készült bányászlámpákkal is díszítették. Sajnálatos módon, évekkel ezelőtt ismeretlen tettesek valamennyiről lelopták az értékes alapanyagú bányászlámpákat.
BRAUN LÁSZLÓ (21 év)
HAÁSZ FERENC (39 év)
HORVÁTH LÁSZLÓ (22 év)
KOZEK RÓBERT (40 év)
OLÁH ANTAL (50 év)
PETRI MIHÁLY (48 év)
Hat derék, becsületes bányász, egy közös sors. Nevük és emlékük soha sem halványodik, s nem is halványodhat.
Borítókép: Az 1980-as Lencsehegyi szerencsétlenég áldozatainak sírjai a dorogi temetőben
Szabó Gyula
