75 éve történt: Dorog ostroma 1944 –1945 – EPILÓGUS (befejező rész)
5 év ezelőtt
Elérkeztünk városunk háborús történetének, egyben a II. világháború európai kontinensen történő befejezésének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából készült sorozat záró felvonásához. A végszóban a háborús veszteségekről és néhány egyéb, ide vonatkozó érdekességről esik szó – Szabó Gyula cikke.
A front több, mint három hónap utáni elvonulását követően az itt harcoló szovjet alakulatok nyugat felé vonultak tovább. Kislétszámú helyőrséget rövid igeig állomásoztattak még Dorogon, de hamar azok is követték társaikat. A dorogi képviselő testület első tevékenységi között szerepelt településünk háborús kárainak a felmérése. Szinte valamennyi épület és objektum megsérült Dorogon. Közülük egyesek örökre eltűntek, számos pedig romjaiban égtelenkedett. A város arculatának fő épületei megtörve ugyan, de túlvészelték a harcok okozta dúlásokat. Bár jelentős károkat szenvedve, de mindhárom templomunk állt. Közülük főleg a két katolikus templomot érte a legtöbb sérülés. A Szent József plébániatemplomot elsősorban az oroszok, míg a Szent Borbála templomot pedig a németek pusztították. Alaposan megrongálódott a Kálvária is, ahol a kápolnának jószerével csak az oldalfalai maradtak meg, a stációk szoborkompozícióinak nagy része tönkrement, ugyanakkor isteni csodával határos módon Dorog éke, a Szénoltár – a kisebb sérülések ellenére – teljes szépségébe vészelte túl az ostromot. Ez azért is fontos adalék, mert bizonyos körök érdekei mentén, a hivatalosnak elfogadott álláspont szerint a háborúban elpusztult. Ez azonban nem igaz, hanem az 1956-os események során a kommunisták robbantották fel bosszúból.
A jelentős középületek rendre sérüléseket szenvedtek, de szerencsére valamennyit sikerült a helyreállítást követően eredeti szépségében megmenteni. Így többek között a Városházát, a Művelődési házat, a Bányaigazgatóság épületét (ma az Intézmények háza), és a vasútállomást is, számos egyéb szép és értékes épületünkkel egyetemben. Súlyos, de nem helyrehozhatatlan károkat szenvedett a Bagolyvár néven ismert csodaszép villakomplexum, amelyet romjaiban hagytak sokáig, majd végül teljesen elbontottak. Uszodánk, amely az ország legelső vidéki versenyuszodája volt, megsemmisült, s mellette a sporttelep is igen súlyos károkat szenvedett. Az egykori káprázatos uszodát soha sem tudták eredeti szépségében újjáépíteni. A veszteségek összeírásában a helyi plébániák is segédkeztek, az egyházi károkról maguk a plébánosok írtak részletes beszámolót, amelyet az egyházi központnak is megküldtek. Valamennyi templomi orgona megsérült, de szerencsére egyik sem szenvedett kijavíthatatlan kárt. A belvárosi templom számos freskója bekormozódott, mivel az orosz katonák egy vaskályhát állítottak a templom hajójában, amivel fűtöttek és a füst szabadon szállt a templombelsőben. Az oroszok továbbá meggyalázták a templom kriptáját, miután a fedőlapot felfeszítették és behatoltak a sírhelyek közé is.
Ami viszont a legfájdalmasabb és pótlhatatlan, az az emberi veszteség. Még annak ellénre is, hogy településünk polgári védelme a körülményekhez képest jól meg volt szervezve és az óvóhelyek is biztonságot nyújtottak a lakosságnak, mintegy 300 halálos áldozatot követelt a háború a dorogiaktól. A legtöbben a kényszermunkára hurcolást közepette vesztették az életüket, de többen is az utcai harcok és súlyos belövések során szenvedtek halálos sérülést. Városunk helytörténetével foglalkozó személyek gyűjtötték össze az áldozatokkal kapcsolatos részleteket, azonosításokat, s ennek köszönhetően szinte minden dorogi elhunyt neve ismert. A dorogiak közül többen a fronszolgálat során estek el, illetve hadifogolytáborokban vesztek oda. Menet közben folyamatosan számoltam be az egyes elhunytakról. A frontszolgálatosok áldozatainak soraiban feltűnően sok helyi élsportolót találni. Itt összefoglalásként együtt újra összegzem, hogy katonaként vesztette életét a labdarúgó kapus Budavári, az ifú tehetséges futballista Czéh Lajos, a birkózóbajnok Beke Imre, a szintén birkózóbajnok, Kripkó Antal és az úszó Horváth Jenő. Továbbá internáló táborban halt meg az olimpikon atlétánk, Fekete Imre és a birkózó kiválóság, Rózsavölgyi Gyula, s hadifogolytáborban a dorogi és az egyetemes magyar sport fényes csillaga, Solymár Károly.
Rengeteg dorogi került hadifogságba, s közülük sokan soha nem térhettek haza. A szerencsés túlélők közül többen csak hosszú évekkel a háború után szabadultak. Közülük az egyik legnevesebb, Puchner József kalaposmester, valamint a dorogi labdarúgó csapat későbbi kiválósága, Pozsonyi Ignác. Szerencsés hazatérő volt Gáspár Sándor festőművész is, akinek háborús kalandjait az előző részekben folyamatosan figyelemmel kísérhettünk. Több, mint 3 évet sínylődött hadifogságban a Szovjetunióban, amikor végre hazaengedték. Szabadulását követően nem sokkal Dorogon ismerkedett meg a korábbiakban szintén megemlített Budai bácsi leányával, Ickával, aki egy szépséges fiatal teremtés volt. Szinte első látásra kölcsönös szerelemre lobbantak és hamarosan össze is házasodtak, majd boldog családként élték le teljes életüket. Gáspár Sándor méltatása egy önálló kötetet is megérdemelne és maximális megbecsülést az utókortól. Rengeteg műve világszerte számtalan helyen maradt fenn, s megszámlálhatatlan dorogi munkái közül pedig had emeljem ki a Művelődési központunk színház- és dísztermét ékesített freskóit. Szintén külön szeretém kiemelni a Kövecs családot, amelynek tagjai a háború végeztével visszatértek Dorogra. Valamennyien városunk megbecsült tagjaiként munkálkodtak. A családfő, Kövecs Imre a Petőfi iskola tanáraként, valamint a Szent Borbála bányatemplom hittközösségének kántortanítójaként szerzett elévülhetetlen érdemeket, s ugyancsak hasonló utat járt be idősebb fia, Imre is. Számukra Dorog az életet, egyben a túlélést jelentette a háború során, akárcsak számos idemenekültnek, akik Dorogon vészelték át szerencsésen a háború borzalmait.
A háborút követően, de közvetlen háborús veszteségként további halálos áldozatokat követeltek a földben és a romok között meglapuló, korábban fel nem robbant aknák és bombák. Az elhúzódó harcok miatt meglehetős késésben voltak a mezőgazdsági munkák a földeken. A szántani és vetni iparkodók közül többen is felrobbantak a munkálatok során, úgyan így a romeltakarítások közepette is. Sajnálatos módon Dorog-szerte rengeteg elszórt háborús aknák bújtak meg, amelyek közül folyamatosan egészen napjainkig is kerülnek elő. Ezeket tűzszerészek hatástalanítják. A 1990-es évek nagy csatornázási munkálatai során háborús holttesteket találtak, zömében német katonák földi maradványait, amelyekre főleg a Városháza környéki utcákban bukkantak.
A háború okozta károk rendezésében elsődleges feladat volt a számolatlanul hevert holttestek eltemetése. A dorogi kórházban a front alatt elhunytakat ideiglenesen a kórház parkjában temették, azonban a tavasz folyamán valamennyit kiásták és a temetőben újratemették. A helyi papoknak sok dolga akadt, hiszen valamennyi holtestet beszentelték és mindegyik temetésen részt vettek. A harcoló felek idegen katonáinak holttesteit is összeszedték és szintén a dorogi temetőben kerültek végső nyughelyre. Mind a szovjet, mind a német elesett katonák külön sírkertet kaptak, amely a mai napig fennáll és folyamatosan gondozzák. A beazonosított katonák esetében a sírokra a nevük is felkerült, egyes esetekben a rangjuk és a fényképük is. Azonban sok névtelen katona is volt közöttük, akiket több, közös sírba helyeztek.
Rengeteg helyi legenda is keringett a katonák sírjait illetően. Többen tudni vélték, hogy az Otthon téren felállított szovjet hősi emlékmű alatt is orosz katonák nyugszanak, amelynek valóságalapja annyi feltétlen volt, hogy ideiglenesen temettek ott is elesett katonákat, azonban az emlékmű felállításakor sem alatta, sem az Otthon tér egyéb más részein nem voltak katonai sírok. Hasonló mende-monda volt a Schmidt-villa parkjában található kis halomról szóló tömegsír tévhit, amelynek tetejét egészen a 80-as évek elejéig egy ötágú vöröscsillag díszített. Azonban ez alatt nem voltak orosz katonák temetve. A Dorog és közvetlen vonzáskörzetében elesett háborús felek veszteségeit csak becsülni lehet, amely többezer katonára rúg.
Korábban említettem családtagjaim közül néhány hozzátartozómat, akik Dorogon élték át a háborús éveket és az ostromot. Nem az elfogultság vezérel személyük és történetük bemutatásakor, hanem valamennyien részeivé váltak Dorog helytörténetének. A már megemlítésre került Vizi dédipapám, mint a bánya alkalmazottja, mentesült a frontszolgálat alól. Apai nagymamám ifjabbik nővére, Ilona is már férjnél volt a háború alatt és házassága lévén került a szintén dorogi Holicska családba. A Borbála-telepen laktak, ahol a legerősebbek voltak a németek állásai. Ami az apukám apai ágát illeti, szintén szerteágazó a rokonság. Szabó dédszüleimmel kezdeném, akik a mai Iskola utca és a sporttelep keleti fele között húzódó, úgynevezett Tiszti-telep házsoraiban laktak. Lakásuk a telep egyetlen, még ma is álló háza (ma a Petőfi iskola napközije) mögött volt. Dédipapám harcolt az I. világháborúban és vitézi rangot kapott. Teljes neve, vitéz Szabó István, a dédimama pedig Kiss Eszter. Mielőtt a dédi megkapta volna a vitézi címét, több generációra visszamenőleg igazolnia kellett a magyar származását. Ehhez kétszáz évre vezették vissza a családfáját, amely gyakorlatilag közvetlenül a törökök kiűzése utáni időszakot jelenti. Az anyakönyvi dokumentumok alátámasztották a magyarságát. Dédi földet is kapott a címéhez, amely Dorogon az Aranyhegyi dűlők Leányvár felé eső részén volt, amelyet az államosítást során elkoboztak tőle.
Szabó dédiéknek három gyermekük volt. Legidősebb utóduk a szintén István névre keresztelt fiuk, aki behívót kapott a háború során és Komáromban teljesített szolgálatot. A középső gyermekük Mária, akit a szintén dorogi Bán József vett el feleségül. Jóska bácsi szinte az egész háborút végigharcolta a légierők pilótájaként. Idősebbik fiuk, az ugyancsak Bán József, aki követve apja nyomdokait, ugyancsak repülős lett. Gyémántkoszorús pilóta, repülőgépszerelő, vitorlázó- és sportrepülőgép oktató, valamint a Dorog és Esztergom között húzódó kertvárosi repülőtér hangármestereként szerzett hírnevet magának. Életem legelső repülőélményét neki köszönhetem, miután felvitt magával egy fantasztikus körútra, amelynek során megszemlélhettem Dorogot és a Dunát is madártávlatból. Jóska bácsi öccse pedig Bán Sándor volt. Dédipapáék legkisebb gyermekük, apai nagypapám, Szabó Gyula, akit egy rendkívüli adottságú ezermesterként tartottak számon. Papa ipari tanulóként több szakmából is mestervizsgát tett. Többek között esztergályos és géplakatos mesteroklevele mellett, gyakorlatilag mindenhez értett, legyen az autó-motor, építkezés, asztalos munka és sorolhatnám. Kiváló tervező volt és mindent meg is tudott valósítani, amit elméletben a tervasztalon megálmodott. Ellentétben a szokásoktól, neki nem kellett a kötelező három inas-tanonc évet végigszolgálnia, hanem egyből felszabadult. Ezen felül a Dorogi Bányász Zenekar egyik fúvósa is volt.
Nagyon fiatalon, 22 évesen a Messerschmitt repülőgyárban üzemvezetői beosztásba került. Az akkori időkben tekintélyesnek számító keresetének jórészét hazaküldte a szüleinek. Dédimama gyanakvóan vette át az első pénzküldeményt, tekintve akkora címletű bankókat még életében nem látott, így elsőként azt hitte, hogy hamis pénzt kapott. Abban az üzemben két típust gyártottak, mégpedig a Me-109-es vadászgépet és a Me-210-es bombázót. A gyárat 1944-ben szinte porig bombázták a szövetségesek. Nagyapám a szerencsés túlélők között volt és visszatért Dorogra. Városunkban leventeoktató volt, majd behívót kapott. Tekintve, hogy István bátyja is katona volt, ezért kérte a beosztását testvére mellé. Így kerültek össze katonaként is, majd a nyugati frontra vezényelték őket egységükkel. A háború végére egészen Passau és Regensburg vonalát érték el, amikor amerikai fogságba kerültek. Az USA haderő azonban nem akart bajlódni magyar hadifoglyokkal, ezért menlevelet kaptak és szabadon engedték valamennyiüket. Linznél azonban az oroszok lefogták őket és a szabadságos levelek ellenére orosz hadifogolytáborba hurcolták őket. A Papa itt is a szerencsésebbek közé tartozott. Egyrészt sikerült viszonylag épségben maradnia a hadifogolytábor embertelen körülményei ellenére is, valamint alig egy évvel fogságba esését követően szabadult.
Nagyapámat azonban nyugatosnak bélyegezték és nem kapott a hivatásának és tudásának mefelelő munkát. Mint több szakmából is mesteroklevéllel rendelkező ezermestert a kertvárosi tsz-be száműzték segédmunkára. A háborút követően népbíróságokat állítottak fel, s ezek a bizottságok káderezték a lakosságot. Mindenkit igazolni kellett, s akit nem igazoltak, az ellehetetlenült. A háborúból rengeteg harcieszközt hagytak hátra a csapatok. Így került többek között amerikai jeep is a tsz tulajdonába. Ehhez viszont senki nem értett, csak a nagypapám tudta megszerelni. Munkatársai és felettesei felfigyeltek rendkívüli képességeire és jó ajánlólevelet kapott a tsz-től. Dédpapám a Dorogi Gépgyárban volt elismert, megbecsült eszetrályos és géplakatos. Részben a tsz, részben az dédi közbenjárásnak köszönhetően átvették a papát a gépgyárba dolgozni.
Vele kapcsolatban érdekes adalékként szeretném megemlíteni, hogy bár a szovjet politikával és az elvtársi időszakkal soha nem értett egyet, továbbá sok szenvedést volt kénytelen elviselni az orosz fogságsága során, mégis egyszer sem beszélt gyalázattal az oroszokról. Bár nem egyesületi keretek között, de Dorog egyik legnagyobb túrázója volt, aki napi szinten bejárta a Dorogot ölelő hegyláncokat. A cseppet sem céltalan kószálásai során egyszer a Strázsa-hegy felől bemerészkedett a kertvárosi szovjet laktanyába, ahol kivételes személyként kezelték és kevese volt azon egyének egyikének, akit hallgatólagosan bármikor beengedtek a laktanyába. Gyerekkoromban számtalanszor magával vitt és amikor elsőként mentünk együtt, nem akartam hinni a szememnek. Amint beértünk a laktanya területére, a Gyilkos-tó környékén járva egy nagy csapat kiskatona rohant felénk. Már messziről kiáltottak, hogy „Papá, papá, pápuska!” Így nevezték nagyapámat és amikor odaértek, valamennyien megölelték Őt, úgy köszöntötték. Engem is hamar befogadtak és mindent megengedtek. Felültettek a harcijárművekre és fürödhettem a Gyilkos-tóban is. A papa cigarettával kínálta őket, olykor fasírtott és egyéb házi kosztot vitt nekik. A kiskatonák is amit tudtak, adtak cserébe. A legkedvesebb emlékként evőeszközöket adtak nekünk, amelyet írással díszítettek. A legtöbbre belevésték oroszul a Szeretlek feliratot. Nagyszüleim megőrizték valamennyit és előszerettel használták. Amikor elköszöntünk az orosz katonáktól, néhány száz méter megtétele után a papa a biciklije kormányára borulva sírvafakadt. „Látod kisfiam, milyen szerencsétlenek ezek a kiskatonák, akiknek hoszzú évekig távol a családjuktól kell messze földön szolgálatot teljesíteniük” – zokogta.
A háború végeztével az orosz csapatok döntő többsége hazafelé vette az irányt. Késő tavasszal Dorogon újra megjelentek azok a szovjet egységek, akik a településünkön zajlott harcokban részt vettek. Ezúttal csak átutazóban voltak, ugyanis a hazafelé vezető útjuk Dorogon át vezetett. Sokuk ismerősként üdvözölte a dorogiakat és a lakosok is megismerték őket. Nagy öröm- és győzelmi mámorban masíroztak be településünkre, majd kicsit időzve nálunk, végleg elköszöntek. Közben a március közepén megválasztott ideiglenes képviselő testület helyett új testület alakult májusban, amelyben már nem kaptak helyet a régi helyi tisztviselők. A háború hozadékaként Dorog is súlyos csapásként élte meg az 1947-ben végbement kitelepítéseket. A korábbi központi embertelen határozat szerint a német ajkúakat, a svábokat száműzni igyekeztek Magyarországról. Sok száz dorogi lakost érintett mindez, akik kénytlenek voltak elhagyni lakóhelyüket. Pedig nagyrészük több generációra visszamenően is Dorogon született. Házaikat, földjeiket, jószágaikat és jószerével a legtöbb értéküket voltak kénytelenek hátrahagyni. Marhavagonokkal szállították német földre valamennyiüket. Közülük sokan annyira nem tudtak ebbe beletörődni, hogy idővel visszaszöktek Dorogra, ám a hatóságok újból kitoloncolták őket.
1945. május 8-án írta alá Németország a feltétel nélküli kapitulációt, amely gyakorlatilag a háború végét jelentette az európai hadszíntéren. A szövetségesek másnapra, május 9-re tették a Győzelem napjára keresztelt ünnepnapot. A világ számos országa volt közvetlenül, vagy közvetetten érintve a több kontinensen kialakult harctereken a világégés közel 6 éve során. A háború Európában történő lezárásának legutolsó fázisa három egymást követő nap eseményeiben teljesedett ki. Az első fontos mozzanat, 1945. május 7., hétfő, amikor az első hivatalos fegyverletételről szóló megállapodást írták alá. A németek részről Alfred Jodl vezérezredes – aki Hitler közvetlen, vezető tanácsadója volt -, továbbá Hans-Georg Friedeburg tengernagy és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy látta el kézjegyével a dokumentumot Eisenhower amerikai tábornok Reimsben lévő főhadiszállásán. Ez a megállapodás csak a németek és nyugati szövetségesek között volt érvényben, a Vörös Hadsereggel továbbra is hadban állt Németország. Másnap, május 8-án a Berlinben aláírt egyezménnyel lett teljes a német kapituláció, amelyet már minden résztvevő nagyhatalom aláírt, beleértve a franciákat és az oroszokat is. A harcok tényleges beszüntetése azonban csak egy hétre rá következett be, ugyanis a németek Csehországan csak május 12-én, míg Jugoszláviában május 14-én tették le a fegyvert. Ennek ellenére a Győzelem napjának május 9. lett kinevezne és világszerte ezen a napon ünnepelték minden évben, egészen 1992. május 9-ig.
Ugyanis ekkor, közel 50 évvel a háború borzalmait követően, a dorogi civil szervezetek és a helyi önkormányzat kezdeményezésére született egy igen haladó és üdvözölendő ötlet, miszerint a háborúnak valójában nincsenek győztesei, csak áldozatai és nem érdemes különbséget tenni közöttük. Részben ez is vezérlete azon szándékukat, hogy a korábban Győzelem napjaként ünnepelt május 9. ezentúl a Megbékélés napja legyen, ahol az emberiség összefog nemzeti, vallási és minden egyéb felekezeti hovatartozástól függetlenül és kezet nyújt egymásnak. Ezen felül pedig a világ közvéleményét felhívták a jelenben folyó háborúkra és kérték azok beszüntetését. Kicsiny városkánk akarata megértő fülekre talált és nagy tetszést váltott ki a felek között. 1993. május 9-én pedig a világon először fordult elő, hogy minden jelentős hatalom, amely a II. világháborúban részt vett, szövetséges és egykori ellenség közösen koszorúzta meg az összes fél áldozatainak sírját. Az eseményre a dorogi temetőben és Dorog belvárosában kerülts sor, ahol elkészült a II. világháborús emlékmű, amelynek egyik központi eleme az Örökmécses lett, továbbá Dorog valamennyi, a háború során elhunyt lakójának a neve felkerült a stilizált sírkövekre. A világon egyedülálló eseményen rengeteg magasrangú diplomata, államfő és egyházi főméltóság jelent meg személyesen. A ceremóniát világszerte a televízió is közvetítette. Innentől kezdve minden évben ezen a napon – egész pontosan május második hétvégéjén – megismétlődött az esemény, amely tradícióvá vált, Dorog pedig a Megbékélés városa megtisztelő titulusban részesült.
Azonban sajnos idővel egyre csökkent az igény a Megbékélés napja iránt nemzetközi szinten, amely ugyan feletébb szomorú, ám a világ természetének igazi hátterét ismerve cseppet sem meglepő. Hiszen a világhatalmi tényezőknek cseppet sem volt ínyére a nagy nemzetközi összeborulás, hiszen számukra éppen a megosztás és az állandó háborúskodás biztosítja a létet. Lehangoló, hogy az 1993-as Dorogi Nyilatkozat és a Megbékélés napja óta ha lehet, csak romlott a helyzet. A Közel-keleti, az Öböl háborúval, az afrikai háborúkkal és megannyi gerjesztett további háborús konfliktussal, újabb háborús gócpontokkal további milliók életét követelték. A háború egyeseknek jól jövedelmező nagyüzem és eszük ágában sem volna ezen változtatni. A dorogi szándék nagyon is nemes, emberi és felemelő, azonban szöges ellentétben áll a világ valódi helytartóinak és azok haszonélvezőinek érdekeivel. Egy valódi megbékélés esetén nem lehetne tovább fenntartani a véget nem érő háborús jóvátételi kényszerfizetési kötelezettségeket és nem lehetne egyes nemzeteket, országokat koholt háborús bűnökkel vádolni. Dorogon idővel az illetékesek is megszűntették a Megbékélés napi megemlékezést, amely a végére már jószerével városi ünnepséggé zsugorodott. Ezért új tartalmat kapott és 2008 óta, mint Európa Nap és a Párbeszéd Napjává formálódott, amely nagyban eltávolodott a kezdeti nemes szándéktól.
Szintén a hárború szomorú késői vetülete, városunk egyik legkiemelkedőbb személye, Grosics Gyula ellen indított rágalom és lejárató hadjárat. Magyarországi zsidó közösség egy csoportja jóval Grosics halálát követően nácinak és háborús bűnösnek titulálta a Nemzet Sportolóját, Dorog város díszpolgárát. A vád Grosics állítólagos SS-osztagos tevékenységére épült, amely szerint Gyula bácsi a háborúban önkéntes SS-katonaként szolgált. Nincs itt arra lehetőség, hogy pontról pontra részletesen mindezt megcáfoljam. Azonban a vádakat visszautasítva, a feladónak visszaküldöm, hiszen bevált gyakorlat, hogy az igazi nácik mindig éppen azok, akik másokat illetnek ezzel. Nagyobb szomorúság, hogy mindez nem érte el a dorogi képviselő testület ingerküszöbét. Pedig ebben az esetben hivatalból is ki kellett volna Grosics Gyula mellett állni. Korábban ígéret született a polgármesterünk részéről is a szükséges lépések megtételére, azonban ez a jótékony feledés homályába veszett. Ha igaz volna a vádaskodók állítása, akkor városunk legnagyobb kitüntetését egy háborús bűnös viselné, amely viszont a leghatározottabban ellentmond a díszpolgári cím odaítélésével szemben támaszott kritériumoknak.
Érdekességként említeném meg a magyar katonák közül egy szerencsés túlélőt, Temesy Károly utász alhadnagyot, aki Dorog ostromának már a legelső napján is rész vett a harcokban, s gyakorlatilag mindvégig a térségünkben teljesített szolgálatot. Szintén túlélte a háborút Hermann Harrendorf vezérőrnagy, Dorog német városparancsnoka. 1966-ban hunyt el hazájában, 70. életévében.
A háborús sorozatom eredetileg a 70 éves évfordulóra készült öt éve, 2015-ben, amelyet városunk kiemelkedő helytörténet-kutatója és írója, Kovács Lajos is olvasott és véleményezett. Szándékában állt munkám könyvben való megjelentetése, azonban Lajos bácsi három évvel ezelőtt bekövetkezett halála meghiúsította törekvéseit. Részben az Ő emlékére, részben mindazok emlékére és munkásságuk tiszteletére ajánlom a sorozatot, akik korábban komoly alapokat adva, elsők között dolgozták fel Dorog háborús történetét. Nélkülözhetetlen, egyben megbízható forrásként magam is sokat tudtam felhasználni mindezen dokumentumokat, amelyet kiegészítve saját kutatásaimmal, riportjaimmal, olyan helytörténeti dokumentum jött létre, amely jelenleg a legrészletesebb anyag, ami e témában íródott. A Dorogi-medence oldalain 14 részben bemutatott munkám a könyvre szánt teljes anyagom kivonatának mintegy 60-70%-a.
Köszönet mindazoknak, akik folyamatosan figyelemmel kísérték írásomat és örömmel olvasták, s reményeim szerint tanultak is belőle.
Korábbi részek:
A II. világháború dorogi eseményei
Mennyből az angyal helyett, a front köszöntött Dorogra 1944. Karácsonyán
Magyarország a II. világháborúban
A háborús évek Dorogon I-IV. rész
A háborús évek Dorogon 1944-1945 (I. rész)
A háborús évek Dorogon 1944-1945 (II. rész)
A háborús évek Dorogon 1944-1945 (III. rész)
A háborús évek Dorogon 1944-1945 (IV. rész)
Dorog ostroma I-VI. rész
Dorog ostroma 1944-1945 (I. rész)
Dorog ostroma 1944-1945 (II. rész)
Dorog ostroma 1944-1945 (III. rész)
Dorog ostroma 1944-1945 (IV. rész)
Dorog ostroma 1944-1945 (V. rész)
Dorog ostroma 1944-1945 (VI. rész)
Végezetül, az áldozatok emléke előtti főhajtás mellett ezzel az idézettel fejezem be a sorozatot, amely egy régi kedves dorogi ember kedvenc nótájának dalszövegéből való, amely Murgács Kálmán és Kókay István szerzeménye:
„Tegnap sem ragyogott több csillag az égen,
Nem járkáltak többen lenn a faluszélen.
Ma sem hullt több virág a vén akácfákról,
Mégis más a világ… Hiányzik valaki ebből az utcából.
Kis ablakok nyílnak, egymás után sorba,
Muskátli integet át a túlsó sorba.
Bezárult szemekkel csak egy ablak bámul,
Mégis üres minden… Hiányzik valaki ebből az utcából.”
Borítókép: A dorogi Kálvária a háborús pusztulást követően
Forrás és felhasznált irodalom:
- Csiffári Nándor – Kövecs Imre: Emlékiratok a II. világháború dorogi hónapjairól – Dorogi Füzetek-sorozat 15. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1998.
- Bundeswehr arcivum – Bundesarchiv Internet
- Gönczy Zoltán: Német tábornokok a II. világháborúban – seewolf.ucoz.hu
- Kovács Lajos: Jövevények és vándorok vagyunk – Dorogi füzetek-sorozat 41. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2011.
- Csiffáry Nándor – Pick József: Dorog a II.világháborúban – A II. világháború áldozatai – Dorogi Füzetek-sorozat 5. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1993.
- Solymár Judit – Kovács Lajos: Dorogi Lexikon – Kiadó: Multi Copy Kft, 2008. ISBN: 963 00 4973 2
- Kovács Lajos: A Dorogi Szent József Plébániatemplom katolikus közösségének története – Dorogi Füzetek- sorozat 47. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2014
- Willi Heinrich: Vaskereszt – magyar kiadása: Budapest-Print, 2003. ISBN: 9636951055
- Szabó Gyuláné /szül: Lang Jolán/, Prohászka János és Vajda Károly (a dorogi ostrom átélői) személyes közléseinek felhasználásával, valamint Bánfalvi.Éva közlése nagyapja visszaemlékezése alapján
Szabó Gyula
