75 éve történt: Dorog ostroma 1944 –1945 (5. rész)
5 év ezelőtt
A sorozat városunk háborús történetének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából kíván emléket állítani, egyben a II. világháború befejezésének 75. évfordulójáról is megemlékezik. A részekben történő bemutatás, a Dorogon végbement súlyos harcokat és a vele szorosan összefüggő eseményeket helyezi a középpontba. Ebben a fejezetben a front megreked Dorogon és elhúzódó állóháború folyt, továbbá betekintést nyerünk a helyi lakosság megpróbáltatásaiba és az örökkévalóságnak tűnő bunkeréletbe – Szabó Gyula cikke.
Miután a kezdetekben sikeresen haladó Budapest felmentésére folytatott német támadást visszarendelték a Pilisből, átcsoportosítás miatt több páncélos alakulatot is kivontak a térségből. Ugyanis a németek továbbra sem tettek le a főváros felmentéséről, azonban mindezt délebben próbálták meg újra. Az SS egységek közül átvezényelték a Wiking hatdestet is ezekre a területekre. A fővárosért folytatott súlyos, elkeseredett harcok már csak a budai oldalon folytak ekkor. A németeket egyre sürgette az idő, azonban a legnagyobb ellencsapásaikkal sem tudták igazán a fővárost annyira megközelíteni az oroszok kemény ellenállása miatt, amely igazi reményt jelenthetett volna a budai védőknek. Végül február 13-án elesett Budapest és a budai várban rekedt közel félszázezres véderő a megadás helyett a kitörés mellett döndött. Mindössze 7-800 túlélő maradt. A kitörők közül két német katona Dorogig jutott, akik kimerítő és kalandos utat tettek meg, amíg Dorog mellett sikerült egyesülniük az övéikkel. A katonák a rohammenet során két orosz tisztet lőttek le. Azonban Dorogon a harcok tovább folytatódtak.
Ezekben a napokban térségünk légterében ádáz légicsaták is folytak, amelyek során előbb február 12-én légiharcban lelőtték a 17. légihadsereg, 194. vadászrepülő-hadosztály, 530. vadászrepülő-ezred kötelékéhez tartozó Ivan Andrejevics Voronyin alhadnagy La-5 típusú repülőgépét és a pilóta hősi halált halt. Február 14-én Sűrű Béla zászlós, a 101/3. vadászszázad és Pottondy László százados, a 101/8. vadászszázad pilótái közösen lőttek le egy kétmotoros Douglas A-20G Boston típusú amerikai bombázót, amely 5. légihadsereg 218. bombázórepülő-hadosztálynál teljesített szolgálatot. A négyfős legénység ejtőernyővel kiugrott a zuhanó gépből.
Február 19-én a németek Párkányt is sikeresen visszafoglalták, miközben továbbra is viharos csaták zajlottak az égboltunkon. A szovjet légierők, a 17. légihadsereg 288. vadászrepülő-hadosztály, 659. vadászrepülő-ezredéből vesztettek egy Jak-1b típusú repülőgépet, amelynek pilótája, Alekszandr Pavlovics Frolov százados, századparancsnok-helyettes fogságba esett. Ugyanezen a napon Szebeni Antal hadnagy és Fülöp Pál szakaszvezető, a 101/5. vadászszázadból lelőttek két La-5-öst. Mindkét gép a szovjet 17. légihadsereg 194. vadászrepülő-hadosztályának, 530. vadászrepülő-ezredének repülője volt. További szovjet veszteségként egy Jak-3 típusú vadászrepülőt is lelőttek, amelynek pilótája Nyikolaj Szergejevics Jegorov gárda-főhadnagy súlyos sérülések mellett az egyik lábát is elvesztette és fogságba esett. A nap kevés orosz légi sikere Vlagyimir Nyikolajevics Ljuszin főhadnagy nevéhez fűződik, aki a 85. gárda-vadászrepülő-ezred pilótájaként Jak-9-esével egy magyar Messerschmitt Bf 109-est lőtt le, valamint Horváth György hadnagy, a 101/8. vadászszázad pilótájának Messerschmitt Bf 109G-6 típusú repülőgépét pedig Fjodor Alexejevics Sznyegirev gárda-főhadnagy, a 179. gárda-vadászrepülő-ezred) lőtte le. A lelőtt magyar pilóta hősi halált halt.
Az említett kiélezett és mozgalmas légiküzdelem az amerikaiak által elkövetett jelentős bombázással teljesedett ki, amely a következő nap, február 20-án megismétlődött. Mindkét napon Esztergom és Dorog felett félelmetes amerikai bombázókötelékek jelentek meg, amelyek a dorogiak szerencséjére Esztergomot vették célba. Tekintve, hogy városunkban beazonosíthatatlanul helyezkedtek el a német és orosz állások, így a teljes mértékben német megszállás alatt lévő szomszédvár lett a célpontjuk. Meglehet, hogy valójában a németek által frissében elfoglalt Párkányra akartak csapást mérni, azonban mindkét alkalommal Esztergomot szórták meg alaposan. Ráadásul polgári célpontokat támadva, valamint műemlékjellegű és egyházi épületeket értek a bombák, súlyos károkat okozva az érseki központban. A bombatámadásnak 81 halálos áldozata lett és több, mint 120 sérültje, továbbá számos épület rombadőlt és több lakóház is erősen megrongálódott.
Dorogon elsősorban a már korábban említett 96-os lövészezred, amelynek parancsnoka Hermann Harrendorf vezérőrnagy volt és a 711-es hadosztály játszotta a legnagyobb szerepet a harcokban, azonban a továbbiakban bevetésre kerültek a GR.284-es, 287-es, 283-as és a 747-es csapatok is. A GR. 747-esek parancsnoka oberst Bose volt, míg a 287-eseké Hauptmann Sturm, aki súlyosan meg is sebesült a helyi harcok során.
Az elhúzódó dorogi ostrom februárra állóháborúba torkolott és a frontvonal megrekedt a településünkön. A helyi lakosok berendezkedtek a huzamosabb bunkeréletre. Legendássá vált a Dózsa iskolai óvóhely, amely Kövecs Imre visszaemlékezéseinek köszönhetően, annak lakói névszerint is fennmaradtak a legrészletesebb dokumentumokkal együtt az ott zajlott eseményekről. Történetük és körülményeik nagyban hasonlatosak a többi óvóhelyen rekedtekéhez, így elképzelésünk lehet, micsoda időszakot éltek át az akkori dorogiak. A Dózsa iskola légójában tartózkodott többek között a Kövecs, a Nagy, a Láng, a Nádai, a Kovács, a Környei, a Horváth, a Pötös, a Jekkel és a Szabó család (utóbbiak nem rokonaim), valamint Dr. Hóka Imre plébános és Turányi László káplán, mindösszesen mintegy hetven fő.
A körülmények és az összezsúfolódott embertömeg ellenére különösebb gondjuk nem akadt egymással az embereknek, sőt leginkább megindító történetek maradtak fenn. Az emberek segíteni, vigasztalni próbálták egymást. A Dózsa iskolai közösség életéről az is kiderült, hogy a hónapokig történő együttélésük alatt még egy rossz szó sem hangzott el közöttük. Az intézményesített óvóhelyeken kívül többen saját házuk, vagy kertjük alatti pincékbe húzódtak. A Mészáros Lázár utcában élő családok közül, mint például a Sulyok, a Vámosi és az Edelényi család, továbbá Nagy Sándor is a saját pincékben rejtőztek. Az óvóhelyeken karbidlámpával világítottak és amennyire csak lehet, komfortosan igyekeztek berendezkedni. A víz utánpótlása viszont problémás volt, mert ahhoz a nyílt felszínre kellett a legtöbb helyről menni és az bizony mindig életveszélyes volt. A legtöbb sebesülés, vagy haláleset éppen vízvételezése közepette történt. Ugyan ez vonatkozott a karbidra is, ugyanis időközönként azt is pótolniuk kellett, amelyet az Esztergomi úton található Karbitgyárból szereztek be.
Az idő múlásával egyre nehezebb és még veszélyesebb volt vízért járni, ezért a bunkerlakók másként igyekeztek megoldani a vízszükségletük ellátását. A Dózsa iskola légópincéjében lakók nagyon találékonyaknak bizonyultak. Nekik sokáig egészen a Brikettgyárig kellett vízért menniük, ráadásul szinte minden másnap. Ezért elhatározták, hogy a pincében próbálnak kutat fúrni, amely sikerrel járt és iható, friss vízhez jutottak. Ráadásul innen kezdve korlátlanul használhatták, hiszen mindig kéznél volt. Ezen felül a lelkes férfiak még egy kávát is építettek köréje, így körbe is lehetett ülni a kútjukat. Jó darabig nem volt gond az élelemmel sem, azonban ahogy húzódtak a harcok, úgy fogyott a készlet. A legtöbben rántottlevest, káposztát és lángost ettek, de népszerű eledel volt a puliszka és a málé is. Sikerült beszerezniük néhány zsáknyi morzsolt kukoricát, amelyet ledaráltak és sokáig tudtak készíteni belőle málét és puliszkát. Napokig folyamatos darálás hangja megszokottá vált a pincében, amelyből kollektívan mindenki kivette a részét.
Nehezítette a lakosság élelmiszergondját, hogy a katonák is előszeretettel dézsmálták a háztartásokban fellelhető ennivalókat. Ugyanakkor előfordult, hogy mindkét hadsereg tagjaitól kaptak néhány dolgot, vagy cseréltek egymással. Főleg csokoládét, cukrot és cigarettát adtak a katonák, akik ezekből a termékekből rendelkeztek nagyobb készlettel. A bunkerlakók igyekeztek nem folyton a háborúra gondolni és lekötni magukat a csendesebb időszakokban. Kedvelt időtöltésnek bizonyult a kártya, a sakk, a malom, de sokan olvasással is próbáltak kikapcsolódni. A tisztálkodást sokan úgy próbálták megoldani, hogy fürdőzésre hazalátogattak. Ha szerencséjük volt, be is fűthettek, hogy meleg vízben mosakodjanak, ám sokszor, ha valamelyik katonai fél füstöt észlelt felszállni a kéményekből, máris odapörkölt. Hasonló volt a helyzet, amikor Kövecsék ötletéből kenyeret próbáltak sütni. Lisztjük még viszonylag bőven volt, s miután az asszonyok begyúrták a kenyérnek való tésztát, Kövecs György otthonról hozott két nagy tepsit és a saját kemencéjükben vállalkozott a kenyér kisütésére, tekintve az ő házuk esett a bunkerhez a legközelebb. A füst azonban ebben az esetben is amolyan vörös posztó volt a harcoló felek szemében és amikor csak észlelték, már lőttek is. Kövecs úr ezért kénytelen volt több szakaszban sütni, s végül három napot vett igénybe, amíg ehetőre sült a kenyérnek való, amelyet a pincébe hozva az utolsó morzsáig felfaltak a lakók.
Továbbra is drámai napok, órák és percek közepette éltek, s különösen a hazalátogatások jártak rettentő izgalmakkal. A Kövecs család példája is jól érzékelteti mindezt, egyben a fiatal generációnak is jó példával szolgálhat. A család teljes létszámmal – leszámítva Kövecsék legkisebb gyermekét, egy kislányt, akire a pincelakók vigyáztak addig – hazament tartalék élelmiszert és további praktikus használati tárgyat vételezni. Miközben tettek-vettek odabent a konyhában, hirtelen egy sorozatot lőttek rájuk. Isteni szerencsére a golyók éppen csak néhány centire süvített el közöttük, átlőve néhány, az ajtóból kiálló üvegszilánkot és a fejük magasságában a szemközti falba fúródtak. Pánikszerűen hasra vetették magukat és padlózatra feküdtek, illetve az asztal alatt bújva kerestek menedéket. A legidősebb fiú, a 14 éves Imre a tűzhely mögé kuporodva húzta meg magát. Édesapja azonban figyelemezette, hogy inkább menjen a biztonságosabb szobába, mert a tűzhely mögé még éppen belátnak a németek. Imre szótfogadva, egyből a szobába vetette magát és még szinte be sem ért, amikor máris újra lőttek a németek és a lövedék pontosan odacsapódott, ahol pár pillanattal azelőtt tartózkodott. Engedelmességének köszönhette életét.
Szintén izgalmas körülmények között tért haza hasonló élelemvételezés okán Nádai János apósa, Semotán bácsi. Miután belépett a házba, rá is hevesen tüzeltek a németek. Sokáig nem merte elhagyni a házat, de muszáj volt visszatérnie a légópincébe, így tett egy tétova próbát. Rákötött egy fehér anyagot egy hosszú lécre, amelyet bőszen elkezdte lengetni, majd óvatosan elindult kifelé a házból és egész visszaúton lengetve lépdelt. Nem jött több lövés és rendben visszaért. Innentől kezdve valamennyien követték példáját és minden egyes hasonló alkalomnál lobogtatott fehér zászlóval közlekedtek. Az egyre elvadult, könyörtelen harcokba edzett mindkét fél tiszteletbe tartotta a jelzést és többet nem lőttek sem a németek, sem az oroszok azokra, akik fehér zászlóval közlekedtek.
Dorog birtoklásáért folytatott elkeseredett harc során a Bányász-körönd – Borbála-telep kiszögelésben élő lakosok egy része hosszú időre teljesen elszigetelődött helyzetbe került, élén a Dózsa iskola óvóhelyén tartózkodókkal. A helyi harcok sajátosságaként alakult ki az úgynevezett „Senki földje” szektor, amelyet egyik fél sem uralt ténylegesen. Ez a terület a Dózsa iskolával szemközti oldalon kezdődve a Disznó csárda vonaláig tartott. Itt akkoriban egy bányafatelep kapott helyett. A farakások közé felváltva hatoltak be hol az oroszok, hol a németek, hogy egymás állásait könnyebben, vagy még előnyösebb helyzetből lőhessék. Korábban szó esett arról, hogy január közepén visszaköltöztek a Dózsa iskolai óvóhelyre azok az emberek, akiket az oroszok zavartak ki onnan az egyik német támadás során és ideiglenesen a Brikettgyár környéki házak pincéiben húzták meg magukat. Annál a résznél említettem, hogy Láng Lőrincet halálosan sebesítette meg egy repesz. Holtteste ott maradt napokig az egyik pincében. Az iskolai óvóhelyen tartózkodó felesége idővel kérlelte a bunkertársakat, hogy hozzák el férjét onnan. Végül két férfiú, Pötös Sándor és Környei Béla vállalkoztak a feladatra. A holttestet egy hordágyra fektetve hozták át. Amikor az iskola főbejáratához vezető lépcsősoron felértek, az oroszok tüzet nyitottak rájuk a Szénoltár felől. Környei úrnak a kalapját súrolta egy lövedék, Pötös Sándort azonban keresztbe találta egy sorozat és perceken belül elvérzett. A holttesteket később az iskola folyosójára vitték. A körzetben hamarosan további sebesülések és halálesetek történtek. Nagy Sándor, aki a Dorogi AC legelső edzője, majd a labdarúgó csapat intézője, a Dózsa iskola mögött lakott. Ő a saját pincéjében töltötte az ostromot és amikor egy alkalommal vízért a felszínre jött golyósorozatott kapott egy német gépfegyverből. A jobb karját amputálni kellett. Az oroszok által málenkij robotra hurcolt Prohászka József, Csenki István és Pénzes Vince lövészárokásás közben kaptak halálos sérülést egy aknától. Idővel a korábbi részben említett Kovács néni is értesült férje haláláról, azonban határtalan örömöt jelentett számára, amikor Laci fia viszont haslövéséből teljesen felépülve visszatérhetett a kórházból.
Hasonlóan telt a bunkerélet a többi óvóhelyen is. A bányaalagút maga jellegzetességéből adódóan kissé eltérőbbnek bizonyult. Az alagútban közlekedő villanyvonat, a Népes, messze bevitte a menekülteket a labirintus belsejébe. Sokak a csillékben ágyaztak meg maguknak és azokban aludtak. Az ostrom során a sok haláleset és sebesülés közepette nem egy alaklommal új élet is fakadt, ugyanis gyermekáldás is történt akkoriban. Ebben az időszakban születettek közül az egyik legnevesebb dorogi, dr. Korompay Anna, városunk elismert fogorvosa, aki február 4-én látta meg a napvilágot. Édesapja a dorogi rendelő egykori igazgatója, dr. Korompay Károly, aki szintén fogorvos volt, míg Anna doktornő férje a világhírű zongoraművész és zenetanár, Both Lehel lett.
Dorog belterületén meglehetősen életlenül tekergett az arcvonal, amely ráadásul gyakorta változott is. Azonban voltak olyan részek, amelyeket huzamosabb ideig birtokoltak, vagy tartottak a felek. A németek legerősebb, legstabilabb állásai főleg a Borbála-telepen a Bányász-köröndön a Chorin-telepen és a Schmidt-villában voltak, valamint szintén ők uralták a Patak-sort. Ennek megfelelően ezen a részen alakították ki a parancsnokságukat is, amely a mai Spar, a Dr. Padló és a Pepco üzletházak területén volt. Akkoriban ott ikerházak sorai álltak, valamennyihez kert és tekintélyes méretű gazdasági udvar is tartozott. A német főparancsnokság a Schupp család házában működött Hermann Harrendorf vezérőrnagy vezetésével. A Borbála-telepi házak pincelejáróiban, amelyek a Szent Borbála templom felé néztek, német lőállások voltak kialakítva géppuskákkal és golyószórókkal. Ezen felül pedig több ház ablakából is meredtek gépfegyvercsövek. A Kövecs család házának egyik ablakából, amely a Mészáros Lázár utca templom felöli oldalán volt, a németek egy asztalt toltak az ablakpárkány alá, arra fotelt helyeztek és úgy tüzeltek. Az oroszok a Dózsa iskolát, a Szénoltárt, a Trenka-hídat foglalták el, továbbá a Brikettgyár, a Lepárló, az Erőmű és a Karbidgyár és környékén vetették meg a lábukat. Ezen felül a Kolónia nagy része és Báger is orosz kézen volt. A Bécsi út és több fontosabb út vegyes képet mutatott. A természetes védelmet nyújtó fedezékek mellett több helyen barikádokat is emeltek. A Dorogot ölelő hegyeken mindkét irányból németek foglaltak állást, amellyel komoly kontroll alatt tarthatták a térséget. A hegyeken hatalmas lövegeket, ütegeket állítottak és onnan könnyedén lőtték a várost. A déli oldalról főleg a Hungária-hegy, az északi részen pedig a Nagy Strázsa és Koporsó-hegy rejtette a legütőképesebb és legveszedelmesebb állásaikat. Idővel egyfajta kiszorítósdira kezdett hasonlítani a harci tevékenység, de még sokáig nem bírtak a felek egymással.
Egy ízben, az egyik éjszakai kényszermunka során előfordult, hogy a németek géppisztoly sorozatot adtak le a hegyről a kivezényelt munkásokra. Kövecs Imre torkolattüzet pillantott meg a hegy felől és rávetette magát a mellette ásó Budai Balázsra. Abban a pillanatban már záporoztak is a lövedékek felettük, de Kövecs úr lélekjelenlétének és villámgyors kapcsolásával mindketten sérülés nélkül megúszták. Kövecs Imréről egyéb érdekes dolog is fennmaradt. Éppen napokig voltak kivezényelve árokásásra. Nap közben Sátorkőn voltak istállóban elszállásolva. Gondolt egyet és tekintve, hogy konyhanyelven beszélt oroszul, megkérte a rájuk vigyázó katonákat, hogy engedjék haza megfürdeni és enni, majd visszajön. Az oroszok persze tudták, hogy ez csak ürügy lehet és eszük ágában sem volt elengedni őt. Ő azonban nem adta fel és győzködte az oroszokat, de bizony, hogy visszajön másnap délutánra és erre a szavát is adta. Végül csak elengedték és hazatért, s valóban megfürdött, evett, majd aludt egy hatalmasat. Ébredés után megint evett és visszaindult. Kérlelték, hogy ne menjen vissza, de ő arra hivatkozott, hogy hiszen a becsületszavát adta, hogy visszamegy és így is tett. Amikor az oroszok meglátták hatalmas röhögésbe törtek ki és persze teljesen őrültnek nézték. Erre aztán úgy bedühödött, hogy egy óvatlan pillanatban kereket oldott és szerencséjére többet nem tudták begyűjteni.
Az én Vizi dédipapámat is nem egyszer elvitték hasonló kényszermunkákra. Egyszer napokig tartották ott. Eközben történt odahaza egy kisebb családi tragédia. Bobi kutyájuk rettenetesen allergiás volt az orosz katonákra. Éppen oroszok vonultak el a kapujuk előtt, amikor Bobi feléjük rontva eszelős ugatásba kezdett. Az egyik orosz, megunva az ugatást, belelőtt a kutyusba. Nyüszítve csuklott össze és nagymamámék vették ölbe, s bevitték az udvarról. Rettenetesen szenvedett szegény jószág, mire pár nappra rá megjött a dédipapa. Ölébe vette Bobit, megsimogatta és beszélt hozzá. A kutya, mintha csak a dédit akarta volna megvárni, odabújt hozzá és szép csendben kilehelte lelkét. Megsiratta őt az egész család, majd a dédi a kertben eltemette. Szerencsésebben járt Kövecsék Morzsa nevű kutyája, aki szintén rárontott orosz katonákra. Az egyik katona már tüzelésre készen állt, ám az eb hamarjában elszelelt, így megúszta a lelövést.
A németek kitartóan és szívósan védték dorogi állásaikat, mindent elkövetve, hogy megnehezítsék az oroszok dolgát. A szovjet csapatok már nem csak a főváros és teljes vonzáskörzetét uralták, de jószerével Dorog vonzákörzetében lévő településeket is elfoglalták, városunk azonban makacsul kitartott. Belterületein zajló csatározások mellett a leghevesebb harcok a Dorog-Csolnok közötti hegyes erdőségekben, a VI.-os akna környékén és Dorog keleti határát képező Kesztölci erdőben bontakoztak ki. A korábban említett „Senki földjén” lévő fatelep az idő halattával egyre inkább az oroszok érdekeit szolgálta. Ide behatolva oldalról tudták a Borbála-telepi legveszedelmesebb német lőállásokat veszélyeztetni. Ezért a németek a fatelep megsemmisítése mellett döntöttek. A parancsot Harrendorf vezérőrnagy adta ki és két önkéntest kért a feladat végrehajtására. Tervük az volt, hogy a fatelepen lévő tekintéyes mennyiségű farakásokat felgyújtják. A telepen 200 vagonnyi bányafa volt felhalmozva. Az egész hasonlóan nézett ki, mint Molnár Ferenc Pál utcai fiúk regényében szereplő grund, csak nagyságrendjét tekintve a dorogi sokkal nagyobb volt mind a területet, mind a farakásokat tekintve. A vállalkozás igen kockázatos volt, hiszen a végrehajtóknak egészen a fatelep túlsó feléig, az orosz állásokig kellett lopózniuk, majd szisztematikusan, farakásról-farakásra haladva, valamennyit benzinnel meglocsolni. Ha bármilyen neszt, fényt észleltek, akkor magukat hasravetve, teljesen a deres farakások tetejéhez kellett simulniuk. A bevetés előtt a két katona a parancsnokságon megkapta az eligazítást és a benzines kannákat. Mint korábban említettem, a német főhadiszállás a Schupp család házában működött. Schuppéknak volt egy aranyos kicsi lányuk, Schupp Irma, akinek gyönyörű göndörfürtös hosszú haja volt. Az egyik katona kérte a családot, hogy adjanak neki egy tincset a kislány hajából kabalának. A család teljesítve a kérést, átadta a hajtincset, amelyet a bevetésre induló német, a katonakönyvébe helyezett és elrakta zubbonya zsebébe. Hosszú időbe tellett, míg feladatukat végrehajtották. Hosszában egészen a Dózsa iskola vonalától a mai Lidl áruház vonaláig, széltében pedig a vasút és a mai Hám Kálmán lakótelep által közrezárt területen sokasodó farakásokat egyesével kellett benzinnel megöntözniük. Normális körülmények között is két ember számára ez nem kis mutatvány, azonban mindezt az éjszaka leple alatt és tartva a folyamatos orosz razziától, járőröktől veszélyeztetve. Végül sikerrel jártak a németek és amikor befejezték az előkészületeket, a mai Lidl áruház felöli oldalon meggyújtották. A farakások lángot kaptak és csakhamar a teljes terület lángtengerré változott. A lángok 10-15 méteres magasságba csaptak. A telep napokig ilyen intenzitással égett, káprázatos, egyben félelmetes látványt keltve. A Dózsa iskola pincéjében lévők elmondása szerint, amint kinéztek a bunkerablakon, az arcukon érezték a tűz melegét. A fatelep porigégett, az oroszok meg sem próbálták eloltani, és ezzel egy fontos objektumtól estek el. Többé nem tudtak olyan közel fészkelni magukat a német tüzelőállásokhoz, mint korábban.
A lakosság helyzete főleg az egyre apadó élelmiszerkészlet miatt egyre nehezebbé vált. Többen az oroszoktól kértek ennivalót. Előfordult olyan eset is, hogy miután ételt kértek, az oroszok olyan ennivalót adtak az illetőnek, amit pont az ő lakásából tulajdonítottak el korábban. A lakosság egy része idővel egész jó kapcsolatba került az orosz katonákkal, akikre már nem félelemmel, hanem sajnálattal tekintettek. Egyes bevetések előtt könnyesen búcsúztak a helyiektől és a lakosok is megkönnyezték a harcba indulókat. Elsősorban a korábban már említett orosz katonai varródában alakult ki ilyen közösségi szellem, ahol sok dorogit dolgoztattak. Az egyik esetben az oroszok búcsút intettek, mondván, menniük kell a frontra. Alig kis idő elteltével ziláltan tértek vissza az orosz bázisra. A helyiek furcsálva mondták, hogy arról volt szó, hogy a frontra mennek. Az oroszok kurtán erre annyit feleltek, hogy így is van, ugyanis a frontvonal éppen itt húzódik egy karnyújtásnyira. Azonban a bevetésre küldött oroszokat a németek heves ellenállással visszaverték és megfutamították.
Sajátos emlékként maradt fenn egy furcsaság, amely különleges hátteret kölcsönzött a dorogi éjszakáknak. Menetrendszerűen, szinte minden éjjel kísérteties hangok jöttek a Lepárló üzem felől. A lepárló tartályai egyfajta kongó hanogokat hallattak, amely szinte az egész településen hallható volt. Feltételezések alapján, a tartályokra lövéseket adtak le és ez generálta a félelmetes hanghatást. Beszámolók szerint előbb egy koppanás hallatszott, amelyre egyfajta válaszként, szinte egyből, mint valami felelet, jött egy másik koppanás, de annak másabb volt a hangja. Ez ritmikusan és periódikusan váltakozott. Sokszor akár egy órán át is tartott. Elképzelhető, hogy egyfajta jelzésként szolgált, de nem kizárt, hogy pszichikai nyomásgyakorlásnak szánták. A Lepárlót az oroszok birtokolták és ebből valószínűsíthető, hogy ők keltették a hanghatást. Az bizonyos, hogy a háború során többször alkalmaztak megfélemlítés és demoralizálás céljából hasonló dolgokat. Mindenesetre az tény, hogy az ostrom idejének jórészében napi szinten ismétlődtek e zajok. Az ostrom ideje alatt nem működött szinte semmi, a gyárak és az intézmények mind zárva voltak. Ám több bányász, a termelés szüneteltetése ellenére is napi szinten leszállt ellenőrzésre a vágatokba és üzemeltették a szivattyúkat. Ha ezt nem tették volna, rövid időn belül a bányát elöntötte volna a betörő víz és elúszott volna a bánya. Nekik köszönhető, hogy elkerülte a dorogi bánya a megsemmisülést. Lelkiismeretességükkel hatalmas kártól óvták meg Dorogot.
Közben az én családi berkeimben is fokozódtak az izgalmak. A dédszüleim házát belövés érte. Egy lövedék a ház tetejét kapta telibe. Dédimamám meg is sebesült, akire rázuhant az egyik leszakadt gerenda, továbbá vállába repeszszilánk fúródott, de szerencsére nem okozott maradandó sérülést, később hegesedve begyógyult. Apai nagymamám idősebb nővére, Manci ekkoriban már ifjú házas volt és házasságkötése lévén került a Dorog közelében lévő Annavölgyre. Férje Kocsis Ferenc volt. Megszületett Marika nevű kislányuk, aki a front alatt nagyon megbetegedett, tüdőgyulladást kapott és válságosra fordult az állapota. Egy német katonaorvos sietett a segítségére, aki lelkiismeretesen kezelte és szerencsésen meggyógyította. Marika neki köszönheti az életét. Szintén Annavölgyön éltek apai nagymamám anyai ágon lévő nagyszülei, az én Bacsovics ükszüleim.
Tekintve, hogy dédszüleim nagyon aggódtak az Annavölgyön élő rokonok miatt és semmi hírt sem tudtak róluk a frontidőszak ezen része alatt, viszont arról értesültek, hogy Annavölgyön hatalmas dúlást vittek végbe a visszatért német katonák. Ezért Vizi dédipapám vakmerő elhatározásként a személyes vizitálás mellett döntött és gyalog útnak indult, a Dorogot déli irányban övező hegyeken keresztül. Magával vitte nagymamámat is. Főleg német állások közelében haladtak. A dédi egy fémbotot vitt magukkal, amely segítségével az aknákat igyekezett kikerülni. Erélyesen meghagyta nagyanyámnak, hogy szigorúan mögötte haladva, csak az ő lábnyomába lépjen. Szinte araszolva tették meg az út nagyrészét. Annavölgyhöz közeledve rossz sejtésük támadt, midőn gomor füstöt észleltek a település irányából. Közelebb érve látták, hogy jószerével az egész falu lángokban állt. Felkeresték azokat a portákat, ahol rokonok laktak. Szerencsére legtöbbjük sértetlen volt, ám üknagyszüleimnél tragédia történt. Mint kiderült, üknagyapám a jószágokat etette éppen, amikor heves belövések érték a települést és szegény ükpapát megölte egy lövedék. A szörnyűséget fokozta, hogy az iszonyú harcizajtól megvadult állatok – elmondások alapján a disznók és a patkányok – megrágták a papa tetemét, amely ráadásul meg is égett. Ilyen szomorú hírrel fordultak vissza és hasonlóan körülményesen tették meg az utat Dorogig, mint odafele. Bacsovics János üknagyapám neve szerepel helyi áldozatok között a Sárisápon állított II. világháborús emlékművön.
Folytatás következik: Benne a végjáték, az utolsó nehéz hetek, amely során már a háború utáni jövő terveit szőtték.
Borítókép: Németek tüzelnek az egyik lakásból
* jelzett fotó leírása fentebb: A Bundesarchiv oldalain talált képen látható Sd.Kfz.-251-es német harci jármű mellett adott leírás szerint a felvétel Dorog határában készült. A járművön látható szovjet katona (elfogott ellenség, vagy átállt orosz), valamint egy helyi civil azonban nem biztos, hogy dorogi ember, de elképzelhető. Az illető a németeket navigálja a helyismeretét kihasználva. A kép 1945. februárjában készült.
** A másik fotóhoz tartozó képleírás: A Panzerkampfwagen VI Ausf. B, azaz a Királytigris a háború egyik legnagyobb és legerősebb tankja volt, amely a korábban készült Tigrisek, a Tiger IV és V. típusokon is túltett és a szovjetek T-34-es és T-44-esei mellett a háború legjobb harckocsijaként tartottak számon és egymás méltó ellenfelei voltak. A Királytigrist 1943-ban fejlesztették ki és 1944-ben kezdték a sorozatgyártását, ezért a háború végéig csak 489 darab készült és a legelittebb harckocsi hadtestek kapták. Ezért is érdekes adat, hogy Dorogon 1944 nyarán az itt állomásozó németek rendelkeztek néhány példánnyal belőle, majd 1945 első hónapjaiban Dorogon zajlott ütközetekben is bevetettek belőlük. Tekintélyparancsoló megjelenéséhez hozzájárult a több, mint 3 méteres magassága is. A legtöbb ilyen tank már olyan bevonatot kapott, amelyre nem tudtak a mágneses aknák rátapadni. A képen látott példány a Dorog feletti Strázsa-hegyi gyakorlatozó térnél lett lefotózva, ahol 1945 január-március között súlyos harcok folytak.
Forrás és felhasznált irodalom:
- Dr. Csiffári Nándor – Kövecs Imre: Emlékiratok a II. világháború dorogi hónapjairól – Dorogi Füzetek-sorozat 15. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1998.
- Bundeswehr arcivum – Bundesarchiv Internet
- Gönczy Zoltán: Német tábornokok a II. világháborúban – seewolf.ucoz.hu
- Kovács Lajos: Jövevények és vándorok vagyunk – Dorogi füzetek-sorozat 41. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2011.
- HL Szovjet másolatok gyűjteménye a Budapest körüli harcokról. A 46. hadsereg iratai 1945. – Docplayer.hu
- Gy Fekete István: Repülő Múzeum – repulomuzeum.hu
- Dr. Farkas Jenő: Pilóta sorsok a II. világháború után – Magánkiadás, Gödöllő, 2015.
- Dr. Csiffáry Nándor – Pick József: Dorog a II.világháborúban – A II. világháború áldozatai – Dorogi Füzetek-sorozat 5. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1993.
- Miklós Tamás: Helytörténet a vérgőzös időkről IV. – Szeretgom.hu, 2016. január 6. és 2016. február 15.
- Solymár Judit – Kovács Lajos: Dorogi Lexikon – Kiadó: Multi Copy Kft, 2008. ISBN: 963 00 4973 2
- Kovács Lajos: A Dorogi Szent József Plébániatemplom katolikus közösségének története – Dorogi Füzetek- sorozat 47. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2014.
- Komárom-Esztergom Megyei Értéktár – Második világháborús emlékmű (Sárisáp), kemertektar.hu
- Szabó Gyuláné /szül: Lang Jolán/, Prohászka János és Vajda Károly (a dorogi ostrom átélői) személyes közléseinek felhasználásával
Szabó Gyula
