Böjte Csaba ferences szerzetes, Zsuffa Tünde író, a NEK sajtófőnöke és Szikora Róbert előadóművész voltak a meghívott beszélgetőtársak a Szent Adalbert Központban február 19-én, első alkalommal megrendezett Esztergomi beszélgetések című rendezvényen. Az „Így látják ők… az Istent, a világot, a hitet” mottóval meghirdetett program moderátora Kuzmányi István diakónus, főszerkesztő volt – írja a Magyar Kurír.
A közelgő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való felkészülés jegyében kezdődő beszélgetéssorozat első alkalmán több mint háromszáz érdeklődő töltötte meg a Szent Adalbert Központ konferenciatermét. Az esztergomi ferenceseknél végzett Kuzmányi István hitről, Istenről egy személyes emlékét idézte fel. Gimnazistaként a mindig mosolygós ferences Iglói Ignác atyánál gyónva értette és érezte meg, hogy Isten valóban megbocsátó Atya, aki mindig szeretettel, mosolygósan fordul az emberhez. E fiatalkori emlék felidézése után hangzott el az első kérdés: Kinek mit jelent az istenhit; mennyire meghatározó a család, ahová születünk?
Csaba testvér válaszolt elsőként. Elmondta, számára Jézus Krisztus, a Szentháromság egész gondolkodásának, világnézetének középpontja. Ha van Isten, akkor azt kell mondani, hogy selejtet nem teremt, tehát az utcagyerek is Isten nevelhető, szerethető csodája. Ha van Isten, akkor lehetetlen feladatot senkire nem bíz. „Én hiszem – tette hozzá –, hogy van Isten, s az élet egy izgalmas utazás. Mindannyian meghívást kaptunk az örök életre, tehát a kereszténység lényegét úgy is fel lehet fogni, mint utazást a semmiből – a végtelen felé.”
Zsuffa Tünde a kérdésre válaszolva arról beszélt, hogy a hit és Isten fogalmát az ő életében nehéz meghatározni. Hasonlatként hozzátette: a nők gyakran elégedetlenek, mindent szeretnének tökéletesebbre igazítani. Igaz ez a ruhatárukra, az alakjukra, a kapcsolataikra, barátaikra. Példaként említette, hogy egy-egy róla készült fotóval mennyire elégedetlen tud lenni; aztán pár évvel később nézve ugyanazt a fotót, visszasírja akkori alakját… Így van ez a hitével is. Sokszor utólag jött rá, hogy bizonyos kemény élethelyzeteket csak a hit erejéből tudott túlélni. Gyerekként, azon a településen, ahol laktak – a hit és Isten a mindennapokban hátrányt jelentett az iskolában. A vallásos gyerekeket megbélyegezzétek, gúny tárgyai voltak. Zsuffa Tünde arról is „vallott” a beszélgetés során – másoknak ezzel erőt és reményt adva –, hogy életének két nehéz helyzetében is keményen perlekedett, sőt hátat fordított Istennek. Egyszer kislányként, egy halálosnak tűnő betegsége során, másodszor pedig válásakor, amikor a szülést követően férje épp lánytestvérével megcsalva hagyta őt el, szétrombolva szinte minden családi köteléket. Utólag rájött, hogy épp a legnehezebb pillanatokban ölelte őt át Isten. Akkor, amikor veszekedett vele, nem látta őt, hiszen mögötte állt.
Szikora Róbert, a sokszor a figyelem középpontjában álló művész a csillogásban, ragyogásban megtartható hitről beszélt. Mint mondta, talán nehéz róla elképzelni, hogy hívő, vallásos ember, hiszen mindenki a színpadról, a fiatal, csinos lányok között szereplő énekesként, zeneszerzőként ismeri. Családjáról, mely keresztény család volt, elmondta, hogy már ötnaposan megkeresztelték, de a világháborúk során elhunyt férfirokonokkal nagymamája látnokokon keresztül szerette volna a kapcsolatot felvenni, ezért hetente jártak üveggömbből jósoló asszonyoknál asztaltáncoltató szeánszokra. Emellett hittanos volt, s gyerekként is mindig érezte, tudta, hogy Isten létezik, jelenlévőnek érezte saját életében. Húszéves korára azonban hite megkopott, elfogyott. Sikerei voltak a zenében. Koncertek után buliba mentek, sokszor azt sem tudta, hol ébred másnap. Egy siófoki előadás után „betévedt” az ottani templomba, ahol letérdelve ismét megérintette az Úr. Meggyónt Istennek, s megtért.
Kuzmányi István arról kérdezte Böjte Csabát, vajon érezte-e valaha is, hogy Isten olyan dolgot kér tőle, amelyet ő teljesíthetetlennek érzett.
Csaba testvér olyan helyzetekről beszélt, amikor például arról kérdezték, hogy ő hogyan ünnepli Erdély az akkori Romániával való egyesülését, ami december 1-jén nemzeti ünnep. Hogyan ünnepelhetné egy gyerek szüleinek válási évfordulóját? – vetette fel. Majd történelmi példákat sorolt, amelyek reménytelen helyzeteknek tűnhettek az akkori kor emberének, utólag mégis kiderült, hogy Isten úgy irányította az emberek szívét, hogy a dolgok jóra forduljanak. Ilyennek látja most például, hogy a trianoni békediktátum századik évfordulóján épp’ Magyarország rendezheti meg az eucharisztikus kongresszust, mely a környező népekkel való kiengesztelődés lehetőségét is magában hordozza, nekik is szól a kongresszus vendégszerető meghívása. Reményei szerint a Kárpát-medence népei élhetnek békében, jó testvérekként, s akkor reménykedhetünk, hogy az aranykor nem mögöttünk, hanem még előttünk van.
E szavakhoz kapcsolódóan jegyezte meg Kuzmányi István, hogy épp a beszélgetés kezdetekor kapta a hírt, hogy Erdő Péter bíborost, prímást fogadta Ferenc pápa, az esztergom-budapesti érsek beszámolt neki a Nemzetközi Eucharisztikus Konferencia előkészületeiről, és megerősítette a Szentatya meghívását a budapesti rendezvényre. A moderátor, kapcsolódva Böjte Csaba a Kárpát-medencei népek kiengesztelődéséről szóló szavaihoz, azt is megjegyezte, hogy a bíboros kezdeményezésére a missziós kereszten elhelyezett ereklyék között a magyar mellett a környező népek új boldogainak relikviáit is elhelyezik, és továbbiak is várhatóak.
Zsuffa Tünde édesapja életéhez és halálához kapcsolódóan beszélt a hittel kapcsolatos küzdelmeiről, Isten lehetetlennek tűnő kéréseiről. Édesapja hazaszerető, hívő ember volt, aki azonban talán túlzottan is szerette a nőket, emellett tudott trágárul beszélni. Lányában viszont mindig megbízott, feltétel nélkül szerette. Halálos ágyán megvallotta lányának, hogy mindig Istentől kölcsönkapott ajándékként tekintett rá, s most visszaadja őt jogos tulajdonosának, de figyelmeztette arra is, hogy gyerekkori álmát, hogy író legyen, ne feledje. Ezután született meg az első regénye, melynek ihletője édesapja élete volt.
Szikora Róbert a profán világban megélhető hitről, az ottani tanúságtétel lehetőségéről szólt. Mint mondta, a ’80-as években nem vették jó néven a hatóságok, amikor a koncert után elköszönve a rajongóktól azt is mondta, hogy „dicsőség Istennek, áldott legyen az Úr, hogy ilyen sok szép embert elhozott ide”. Arról is beszélt, hogy a művészek lelki érzékenységük miatt, ha nem is tudatosan, de mindannyian szeretnék Istent megtalálni. Az már mindenkinek személyes feladata, hogy meghallja a hívó szót. Elmondta azt is, hogy nagylemezein mindig volt valami apró utalás a hitre, Isten személyére, ám a közönség ezt nem mindig vette észre. Régi vágya valósul meg azzal, hogy Szent Erzsébet életéről szóló zenedarabot írjon, melynek bemutatója reményei szerint a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus valamelyik rendezvényén is helyet kap majd.
A beszélgetés végén Kuzmányi István mindenkitől rövid választ kért, hogy mit vár a kongresszustól. Csaba testvér szeretné, ha a Kárpát-medence nagy ünnepe lenne a megbékélés jegyében. Zsuffa Tünde szeretné, ha a világsajtó címlapján számolna be az esemény sikeréről, s hosszú évek után nem negatív hírként szerepelne Magyarország. Szikora Róbert pedig reménykedik, hogy a kongresszus felébreszti egész Európát – megerősödne keresztény gyökerekből épülő hite.
Az Esztergomi beszélgetések következő alkalma március 18-án, szerdán lesz, melyen Fodor Réka és Csókay András orvosok lesznek a vendégek.
Fotók: Ambrus Marcsi/NEK
Forrás: Bókay László/Magyar Kurír
