75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 – Magyarország a II. világháborúban
4 év ezelőtt
A sorozat városunk háborús történetének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából kíván emléket állítani, egyben a II. világháború befejezésének 75. évfordulójáról is megemlékezik. Ezúttal hazánk háborús szerepéről és részvételéről esik szó, amelyben a történtek összefoglaló keresztmetszetként elevenednek meg – Szabó Gyula cikke.
Magyarország helyzetét és lehetőségeit a két világháború közötti időszakban elsősorban a trianoni végzés és annak következményei határozták meg. Az 1920. június 4-én hatályba lépett döntés következtében hazánk elvesztette területének kétharmad részét, s vele együtt a lakossága is közel harmadára csökkent. A helyzetet csak fokozta, hogy az elcsatolásra került országrészekben találhatóak a leggazdagabb bányavidékek, erdők és kiváló termőterületek, valamint jelentős települések. A fájdalmas veszteségbe sem az ország kormánya, sem a lakosság túlnyomó része nem nyugodhatott bele és nem is tartotta örökérvényűnek.
Minden nehézség ellenére a csonka hon gyarapodásnak indult és számos pozitív előrelépés mutatkozott. A lakosság átlag életszínvonala részben nőtt, de a szegénység is számottevő réteget érintett. A korszak meghatározó alakja Horthy Miklós kormányzó volt, aki igyekezett az ország érdekei mentén munkálkodni. Tekintélyelvű államapparátus jellemezte az országot, államformája pedig királyság volt, amelyben magát, a Szent Koronát tekintették a legfőbb közjogi méltóságként. A vezető politikai körök nem voltak egységesek. Egy részük angolbarát, másik felük viszont németbarát beállítottságú volt, noha magát az országot nem óhajtották egyik orientáció alá sem vonni és tevékenységükben a hazaszeretetük mentén valamennyien az ország boldogulásáért és felemelkedésért iparkodtak tenni. Külpolitikánk alapján kormányunk igyekezett jó nemzetközi kapcsolatokat ápolni szinte valamennyi országgal, míg belpolitikáját nagyban meghatározta a szocialista eszmék elleni törekvése. Az ország az 1919-es Tanácsköztársaság lévén kapott némi ízelítőt a proletárdiktatúrából és a tanácshatalom bukását követően igyekeztek elejét venni még az esélyének is a hasonló történéseknek. A kommunista és munkásmozgalmi szerveződéseket illegálisnak minősítették, azok ellen határozottan és nyíltan felléptek.
Igazi fordulatot az 1938-as I. Bécsi döntés hozott, amely lehetővé tette jelentősebb területeink visszatérését az anyaországhoz. Ez azonban az országot a német-olasz tengelyhez sodorta, amellyel többszörösen is rendhagyó helyzet állt elő. Ugyanis a visszacsatolásra szánt területeink az akkori Csehszlovákiától és Romániától kerültek vissza, akikkel egyben a németek oldalán szövetségesekké is váltunk. Csehszlovákia viszonylatában pontosabban fogalmazva, a németek által megszállt ország két részre szakadt. A cseh területek német fennhatóság alá kerültek, míg Szlovákia önálló állammá szerveződött. Területének egészét viszont az egykori Magyarországból kiszakított részek tették ki. Magyarország önerőből visszafoglalta Kárpátalját, amely a trianoni végzést követően Csehszlovákia része lett. A Bécsi döntésekkel további részek pedig a Felvidékből kerültek újra Magyarországhoz, akárcsak a Partium és Erdély északi fele. Az Európában körvonalazódó háború előszelei egyre fenyegetőbbé váltak, ám a magyar vezetés nem kívánt egy esetleges háborúban tevékenyen részt venni. Ugyanakkor igyekezett minél több elcsatolt országrészt visszaszerezni és ennek következtében éppen hazánk került legelsőként fegyveres konfliktusba, mégpedig Szlovákiával szemben, jóval a második világháború hivatalos kirobbanásának tartott dátumot megelőzően. Azonban a kiváltó ok nem egyoldalú volt, ugyanis a szlovák fél eltökélt szándéka volt, hogy a csonka Magyarország északi területeiből is szerezzen magának. Az elmérgesedett helyzet következtében 1939. március 23-án a magyarok Kárpátalja felől indított támadásával kezdetét vette a közel két hétig tartó csatározás, amely a Magyar-szlovák kis háború néven vonult be a történelembe. A harcok a magyarok győzelmével zárult, amellyel kisebb területet sikerült a Felvidék déli határszakaszai mentén megszerezni. Az új határok felállításával hazánk közvetlenül szomszédos lett Lengyelországgal.
A Lengyelország elleni német hadjárat megkezdése előtt Németország kérte a magyarok részvételét az offenzívában, ezt azonban Horthyék megtagadták. Nem csak haderőt nem kívántak küldeni a támadáshoz, de még az országunk területén való német felvonulástól is elzárkóztak. Indoklásukban hivatkozva, hogy Magyarországnak nincsenek hódító szándékai, továbbá a lengyelekkel évszázadokra visszavezethető történelmi baráti kapcsolatra való tekintettel. Ezen álláspontjukat még az sem írta felül, hogy Lengyelország is aláírója volt a trianoni döntésnek, valamint magyar területeket kapott az ország feldarabolása során. A németek elfogadták a magyarok visszautasítását és végül a szlovák haderővel támogatva nyugatról és déli irányból kezdték meg támadásukat a lengyelek ellen 1939. szeptember elsején. Hazánk nem csak elhatárolódott a lengyelek elleni háborútól, de tömegesen fogadta be a megszállt lengyel honból érkező lakosságot.
Az ország a már fentebb említett külpolitikája által jó nemzetközi viszonyt ápolt a legtöbb országgal, közte déli szomszédunkkal, Jugoszláviával is, amely kiegészült egy 1940-ben kötött kölcsönös baráti és meg nem támadási szerződéssel. 1941 tavaszán azonban angol háttérmunkával puccsot hajtottak végre a jugoszláv kormány ellen, amelyet követően új kormányt állítottak fel, amely viszont a Szövetségesek szolgálatába állva németellenes volt. Németországnak szüksége volt az országon keresztül történő felvonuláshoz a Görögország elleni támadáshoz, amelyet a korábbi jugoszláv kormány támogatott, az új helyzet azonban mindent felülírt. Ezért Németország kénytelen volt erőszakkal megszállni az országot, egyben ezúttal is kérték a magyar féltől az ország felvonulási területként történő használatát, cserében a jugoszlávokhoz Trianon okán elcsatolt magyar területek visszaszerzéséért. A németek támadásával együtt így Magyarország is hadba lépett déli szomszédja ellen, az említett Délvidék visszahódításától vezérelve. A magyar kormány és hadvezetés a korábbi puccs miatt érvénytelennek titulálta az elmúlt évben kötött szerződést, hivatkozásul, hogy azt nem a regnáló jugoszláv vezetéssel szentesítette. Csak kevesek ódzkodtak a délvidéki offenzívától, köztük az akkori miniszterelnökünk, Teleki Pál, aki Jugoszlávia megtámadását követő napokban öngyilkos lett. Teleki első sorban azzal érvelt a távolmaradás mellett, hogy csatlakozásunk esetén az angolok hadatüzennek Magyarországnak. Helyét az egyértelműen németbarát Bárdossy László vette át. A bevonuló magyar haderőből néhányan a felállított rendfertartó Csendőrséggel karöltve 1941 novemberétől razziát rendeltek el, amely során a politikailag megbízhatatlanok, zömében kommunisták és a partizánok ellen irányult. 1942 januárjában az Újvidéki vérengzésként elhíresült megtorló akciók során közel 4 ezer embert végeztek ki, akik zöme ugyan a partizánokból és a hozájuk köthető elemekből került ki, ám nem kevés áldozat került ki a helyi szerb, zsidó és magyar lakosság köréből. A népírtásnak minősített akció fő vezetői aFeketehalmy-Czeyder Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Deák László ezredes és Zöldi Márton csendőrszázados kik voltak. A történtek a magyar vezetés tudta nélkül zajlott, ezért a vezérkar és a kormány kivizsgálást, majd tárgyalást rendelt el. A felelősségre vonást Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezette. Első körben gyakorlatilag mindenki megúszta a büntetést, amelynek fő oka az volt, hogy Szombathelyi mellett éppen az egyik főbűnös, Feketehalmy-Czeydner Lett kinevezve az ügy tisztázására. A rákövetkező évben azonban újra tárgyalták az esetet és többen példás büntetést kaptak. Ennek ellénre 1944-ben, amikor a szovjet Vörös Hadsereg alakulatai benyomultak a térségbe, a helyi partizánokkal együtt megtorló leszámolást hajtottak végre első sorban az ártatlan magar lakosság köreiben. A bosszú áldozatainak száma viszont sokszorosára rúgott a magyarok által kivégzettekének. Ráadásul a legkegyetlenebb, sokszor válogatott középkori kivégzési módszerekkel – többek között karóbahúzással, elevenen való megégetéssel, megnyúzással, felkoncolással, lincseléssel – irtottak ki rengeteg embert. Számukat 20 és 40 ezer közöttire teszi a legtöbb forrás, egyes dokumentációk szerint, viszont az 50 ezret is meghaladta.
Az 1941 június 22-én bekövetkezett Szovjetunió elleni német invázióhoz a német fél nem kérte a magyarok részvételét, de az általános magyar tervekben alapból sem szerepelt hazánk hadba lépése Sztálin birodalma ellen. Sőt, maguk a szovjetek is igyekeztek elkerülni a konfrontációt Magyarországgal, ezért több tárgyalást is folytattak egymás között. A szovjet fél ráadásul a trianoni elcsatolt területeink visszaadását is garantálni igyekezett a háborút követően, továbbá az 1849-es szabadságharcunkban zsákmányolt zászlókat és hadifelszerelést is átadtak a magyaroknak. Ennek ellenére hazánk mégis belekeveredett az oroszországi háborúban, amelyet egy máig tisztázatlan eset váltott ki. Nevezetesen, Kassa bombázása, amely háborús ürügyként hatott, azonban nincs minden kétséget kizáró bizonyíték az elkövetők kilétét illetően. A magyar vezetés elhamarkodottan és helytelenül szovjet provokációnak vélte, amely eldöntötte Magyarország részvételét a keleti fronton. Pedig ennek a verziónak volt a legvalószerűtlenebb indítéka. Az oroszoknak bőven elég volt a rájuk zúduló német hadtest, akiket támogatva további szövetséges országok is részt vettek a keleti hadjáratban, mint Románia, Olaszország, Finnország, Horvátország (akkoriban helyesen: Független Horvát Állam) és Szlovákia. Elképzelhetetlen, hogy további ellenlábast kívántak volna maguknak, s a már említett előzmények alapján a magyar és a szovjet fél között így különösen ellentmondásos lett volna. A hivatalos állásfoglalás szerint a németek bombáztak, hogy beugrasszák a magyar felet háború ezen frontvonalába, ám ennek sem tulajdonítanak túl sok hitelt. Ez a háborút követően hivatalossá tett nézet volt, az akkori politikai érdekek mentén. A németek mindig közölték, ha bármit is kívántak, vagy követeltek Magyarországtól akár korábban, akár a későbbiekben, valamint nem egy dokumentum tanúskodik arról, hogy a német fél még akkor sem örvendett volna a mieink hadba lépésének, amennyiben Magyarország eltökélt szándéka lett volna a Szovjetunió ellen vonulni. Ráadásul az elkövető repülőgépek felségjelzés nélküliek voltak, amely teljesen ellentmondana minden logikának, ha német, ha orosz tervről lett volna szó.
Két félnek, Romániának és Szlovákiának azonban kifejezetten érdekében állt, hogy Magyarország ne maradjon távol az orosz fronttól, ugyanis számukra a hátország egy cseppet sem volt ezáltal biztosítva és amíg ők a keleti fronton véreznek és gyengülnek, a mieink könnyedén bevonulhatnak az általuk bitorolt egykori magyar területekre. Viszont minden kétséget kizáróan ezt sem tudták mind ez idáig bizonyítani. További aspektusként felvetődött az önmerénylet lehetősége, mivel többen úgy vélekednek, hogy a magyar vezetésből egyesek szerettek volna részt venni az offenzívában, azonban ezen körök álltak kisebbségben a nemmel szavazókkal szemben. Viszont egy ilyen provokáció felülírna mindent és hazánk ha akar, ha nem, belépett volna az oroszok elleni háborúban. Ennek a tézisnek viszont rengeteg dolog mond ellent. Kassa az egyik legfontosabb katonai támaszpontja volt a magyar hadseregnek, így aligha ezt a térséget választották volna egy önbombázáshoz. A légitámadás ahhoz túl nagy károkat okozott, hogy ezt saját maguk ellen hajtották volna végre. Ilyen esetben kisebb veszteséggel és kevesebb rizikóval járó célpontot jelöltek volna ki. Ami még ennél is fontosabb ellenérv, hogy a magyar hadsereg erejével pontosan tisztában volt a vezetőség és tudták, hogy bár a körülményekhez képest sikerült alaposan megerősödnie a királyi gárdának, azonban ütőképessége főleg a felszerelésbeli hiányosságok miatt alkalmatlanná tette egy ekkora méretű hadi tevékenységre. Akadt egy diplomatikus variáció is és sokan jelenleg ezt pártolják. Mégpedig, hogy valóban az oroszok bombáztak, de nem minket akarták megtámadni, hanem a szlovákokat, csak célt tévesztettek a gépek. Kassától nem messze ugyanis fontos rádióállomása volt a szlovák félnek és azt akarták megsemmisíteni a támadók. Ennek az indítéka teljesen elfogadható és tiszta is lenne, azonban ehhez viszont nem kellett volna titkolniuk a támadó fél kilétét. A történtek és azok helytelen és főleg elkapkodott értelmezése egyenesen vezette a magyar felet a keleti hadszíntérre. A magyar haderő a Kárpátok nevű hadtestét vetette be mintegy 90 ezer fővel.
A németek és szövetségeseinek támadása Moszkva alatt 1941 december elején elakadt, majd a következő év első felében megújuló offenzívát készítettek elő a Szovjetunió végső megroppantására. Ebben viszont a németek hathatós segítséget követeltek a magyar féltől. Ennek oka, hogy a Moszkvai csatából leszűrt következtetések egyértelművé tették, hogy egy mindent elsöprő támadással lehet a végső céljukat elérni, amelyben a lehető legtöbb erőt kell koncentrálni. A németek 1942 elején ezért több tárgyalást folytattak a magyarokkal. Követelésük alól kibújni nem lehetett, azonban némi kompromisszum mellett kedvezőbb feltételeket sikerült kieszközölni. Ugyanis szövetségesünk gyakorlatilag a teljes magyar haderőt kitevő mennyiségű csapatot kívánt, amelyet végül a 2. magyar hadsereg mintegy 200 ezres létszámában sikerült megállapodni. Továbbá a magyarok elsősorban logisztikai és háttérműveletek, valamint rendfenntartó biztosításra gondoltak saját részről. 1942 áprilisától kezdődtek csapataink frontra történő szállítása, amely júniusig tartott. A frontvonalba érkezett magyar csapatok közvetlenül a kiérkezést követően tudták meg, hogy a németek az effektív támadásokban kívánják bevetni őket. Az év őszéig sikeresen nyomultak előre karöltve és a szeptemberi ádáz harcokat követően foglaltak állást a Don partján. A továbbiakban a németek Sztálingrád elleni ostromát voltak hivatottak fedezni és biztosítani, továbbá a Kaukázus olajmezői ellen vonult német egységeket.
A sztálingrádi csata azonban túlságosan elhúzódott, amely nem csak a csapatok morálját bomlasztotta, de a tél beállta jelentette a legfenyegetőbb veszélyt. A harcoló magyar csapatok fegyverzete sokban elmaradt mind a németekétől, mind az oroszokétól, ám a tél elleni felkészületlenség jelentette a legégetőbb problémát. A magyarok által elfoglalt térségben román és olasz csapatok is foglaltak állást a Don partvidékén, hasonló feladattal, mint a magyarok. 1943. január 14-én a Vörös Hadsereg hatalmas ellentámadást indított mind Sztálingrád felmentésére, mind az azzal összefüggésben álló doni és volgai partszakasz visszafoglalására. A kiválóan felszerelt, friss és hatalmas méretekkel rendelkező szovjet sereggel szemben elcsigázott, agyonfagyott, rosszul felszerelt olasz, román és magyar egységek néztek farkasszemet. A szovjetek elsőként a román állásoknál törték át az arcvonalat, de a többi vonal is sorra kezdett összeomlani. A magyar csapatok ugyan hősiesen és kitartóan harcoltak, de esélyük sem volt megállítani az előrenyomuló és minden tekintetben fölényben lévő szovjeteket. A védők totális vereséget szenvedtek, közte a 2. magyar hadsereget is iszonyatos veszteség érte. Gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott, noha zöme nem az ütközetekben egyszerre veszett oda. Jó része a visszavonulás során az embertelen -40C fokos hidegben halálra fagyott, vagy éhen halt, továbbá mintegy ötvenezren estek fogságba és jelentős volt az eltűntek száma is. Csak kevesek kerültek épségben haza.
A tél végére ugyan sikerült a jelentős területet is vesztett németeknek megszilárdítani állásaikat, sőt sikeres ellentámadást is vezettek, azonban a Vörös Hadsereg megújuló rohamai egyre jobban szorították vissza. A nyár közepén egy hatalmas csatára, a Kurszki ütközetre került sor a felek között, amelyet döntő többségben páncélos alakulatok vívtak és a világ legnagyobb tankcsatájaként emlegetik. Ádáz harcokat követően végül a szovjetek kerekedtek felül, amely a német hadsereget alapjaiban rázta meg olyannyira, hogy innentől fogva jószerével elvesztette kezdeményező képesség és fokozatos védekezésre szorult. Egy évre rá orosz földről sikeresen kiszorították a németeket. A szovjet hadvezetés azonban nem állt meg saját határain, hanem döntés született a németek totális leveréséről, így a végcél a birodalom szíve, Berlin lett. A további csapások több fronton haladtak. Északról, a Baltikumból kiinduló invázió Lengyelországon keresztül egyenesen Berlint fenyegette, a középső harcszíntéren Magyarországon át, míg délen a Balkánon folytatódtak a harcok.
A magyar vezetés felmérve a kilátásokat, már 1944 elején komolyan latba vette a háborúból való kilépést és külön békét kötni az Szövetségesekkel. Azonban ez nem garantálta volna távolmaradását a további harcoktól. Ugyanis csak olyan feltételekkel tudták volna a német szövetséget elhagyni, ha a Szövetségesek oldalán, élén a Vörös Hadseregnek alárendelten folytatták volna a háborút. Az ország kiugrási kísérletére a németek is el voltak készülve, továbbá előretolt bástyaként hazánkat ütköző államnak kívánták használni az oroszok feltartóztatásában, így 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. A magyar fél a háború nagy részében kényszerpályán volt kénytelen lavírozni, ezzel viszont végkép elkerülhetetlenné vált az ellenséges erőkkel való hadakozás az ország határain belül is. A korábbiakban gyakori angol, szovjet és amerikai bombázások érték az országot, azonban ezúttal a szárazföldi ütközetek sem lehetett kitérés. Az előrenyomuló Vörös Hadsereget a Kárpátokban próbálták megállítani a mieink a román és német csapatokkal, azonban 1944 nyár végén a románok árulása miatt még nehezebbé vált a védelmi feladat. Románia az oroszokkal történt tárgyalása után ugyanis sebtében kiugrott és elfogadva az orosz által korábban számunkra is felajánlott feltételeket, átállt a szovjetek oldalára. A meglepett német és magyar erőket hátratámadták a román csapatok, akik karöltve a szovjetekkel túl nagy fölényt jelentettek a keleti határainkon harcoló védőknek. Augusztus 29-én az oroszok sikeresen áttörték a védelmi vonalakat és megnyílt az út előttük az ország belseje felé. A körülmények ellenére a magyarok szívósan és kitartóan védték a Kárpátok vonulatát, ám csak elodázni tudták a szovjetek előrenyomulását annak ellenére, hogy egyes állásokat egészen október közepéig tartották. Az ősz során egyre mélyebben hatoltak az alföldön is a szovjetek és egyre szorult a kör a főváros körül. Közben Horthy kormányzó újabb kiugrási kísérlettel próbálkozott, amely nem csak célját nem érte el, de ifjabb fiát a németek túszul is ejtették, mire Horthy kényszerből Szálasi Ferencet nevezte ki miniszterré, aki felvette a nemzetvezető titulust, amelyet sem előtte, sem azóta nem használtak. Az országban kettős harcok alakultak. Egyik oldalon a szorongatott német és magyarok igyekeztek feltartóztatni a Vörös Hadsereget, másfelől egy belső harc is a nyilasok vezéreltével, amelyek a belső ellenállók és minden általunk ellenséges elemnek tartottak ellen irányult. Közvetlenül 1944 karácsonyát megelőzően gyakorlatilag körbezárták Budapestet a szovjetek. Itt kapcsolódnak be a dorogi események és viszik tovább a szálakat a sorozat folytatásában.
Magyarország háborús korszakának visszatekintése során sem kerülhető ki a zsidósággal kapcsolatos történtek megemlítése. Hazánkban is főleg egyes körök aknamunkálatainak köszönhetően felerősödtek az antiszemita nézetek, azonban a lakosság nagy része ebben a kérdésben meglehetősen megosztott volt. Kormányszinten is felszínre kerültek a zsidóságot érintő kérdések. Többek között megszülettek az úgynevezett zsidótörvények (összesen három ilyen törvényt hoztak, mégpedig 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben), amelyek a zsidóság a társadalomban betöltött szerepét és befolyását igyekezett a zsidóságra nézve hátrányosan szabályozni. A legtöbb hivatásban 20%-ban állapította meg a zsidók által betölthetett helyeket, a szellemi munkát végzők arányát pedig 6%-ra csökkentették. Később tiltották a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és a nemi kapcsolatot is. Mint az előző fejezetben is bemutatásra került, a gyakorlat és az elmélet is nagyban különbözött egymástól és valójában meglehetősen árnyalt, egyben kuszább képet mutat. Maguk a törvények is számos zsidót mentesítettek és koránt sem voltak egyértelműek. Akik az első világháborúban, vagy a Tanácsköztársaság leverésében harcoltak, illetve azok hozzátartozói első számú kivételt képeztek, továbbá az 1920 előtt kikeresztelkedettek. A magyar kormányban és hadvezetésben ugyan úgy voltak zsidók, vagy zsidó származásúak, mint a törvények kárvallottai és a deportálás áldozatai között. Az első zsidótörvények Imrédy Béla miniszterelnök hivatali ideje alatt születtek és léptek hatályba, aki maga is zsidó volt. 1941-42 között ugyan került sor korlátolt számú kitelepítésre is, a Magyarországon uralkodó viszonyok azonban sokáig messze kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb európai országban. A németek szövetségesei közül Szlovákiában és Romániában voltak a legdurvábbak a zsidóellenes fellépések beleértve a deportálásokat is. Hazánk az 1942-44-es időszakban, egészen a német megszállásig viszonylagos biztonságot nyújtott, ezért más országokból idemenekült számos zsidó. 1944 májusában azonban a megszálló németek szorgalmazták a deportálásokat, amelyeket július első hetében Horthy leállíttatott. A közel két hónap során 430 ezer embert érintett a kitoloncolás, amelynek túlnyomó része Auschwitzba került. Szálasi hatalomra jutását követően a fővárosból történt mintegy ötvenezer személyt érintő további deportálás. Egyes források szerint Budapestről nem csak deportáltak, de helyben ki is végeztek további csoportokat. Azonban nem kizárólag csak egy faji és vallási alapon történő népirtás zajlott, hanem nem elhanyagolható segítségnyújtási és mentőakciók is. Magánemberek – hírességek és egyszeri névtelen emberek egyaránt -, egyházi- és civilszervezetek, továbbá nemzetközi szervetek jelentős számú zsidót menekített meg a vészkorszak idején. Olyan is előfordult, hogy a gettóban tartózkodó zsidóközösségeket német és magyar katonai alakulatok is védték.
Természetesen mind az elmúlt, mind a mostani felvezető rész csak átfogó összegzés a háborúról, azonban közelebb hozzák és érthetőbbé teszik majd a dorogi eseményeket és annak szerepét a nagy világégés forgatagában.
Folytatás következik. Benne: Dorog háborús évei.
Borítókép: Magyar csapatok felvidéki bevonulása Komáromnál
Szabó Gyula
Források és felhasznált irodalom:
- Pálfi Rita: Hogyan változtatta meg Magyarországot a második világháború – Euronews, Magyarország, 2015.05.05.
- Elter Tamás: Több mint hét évtizede megfejtetlen rejtély Kassa bombázása – Origo.hu, 2017.06.26.
- K.ZS.: Történész vita: Lehet-e emléktáblája egy Wehrmacth-tábornoknak Budapesten? – Mazsihisz.hu, 2018.01.19.
- Ivana Nikolic: Az utolsó túlélők visszaidézik a második világháború mészárlását az elfoglalt Jugoszláviában – (angol nyelven). Eredeti formában: Last Survivors Recall WWII Massacre in Occupied Yugoslavia, Balkan Transitional Justice, January 23., 2019.
- Szabó Péter: Don-kanyar: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943). Zrínyi könyvkiadó, 1994. ISBN: 978-9633272343
- Ránki György: A második világháború története – Gondolat könyvkiadó, 1982. ISBN: 9632811240.
- Karsai Elek : A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig – Kossuth könyvkiadó, 1981. ISBN: 9630918137
- Romsics Ignác: A Horthy-korszak – Helikon kiadó, 2018. ISBN: 9789632278957
Legutóbbi cikkek
