Kerek húsz éve, 1999. november 14-én távozott közülünk Csermák János, az egykori nagyszerű labdarúgónk és sportvezetőnk, városunk köztisztletben álló legendás személyisége. Hírnevét kiváló játékosként alapozta meg a dorogi futball csapatban, amelynek meghatározó tagja volt a harmincas-negyvenes években. Hosszú és eredményes pályafutása során számtalan sportsiker részese lehetett. Többek között a dorogi csapat első két alaklommal történő NB I-be való feljutása, a Bajnoka bajnoka cím, a Bányász Kupagyőztes és Magyar Kupa-elődöntős sorozatban szerzett érdemeket. Egy tiszta, talpig becsületes, ízig-vérig dorogi emberként ismerte, szerette mindenki a környezetében, aki az élet minden területén elismeréssel állt helyt. A Dorogi Sportmúzeum avatásán és a klub 85. éves fennállása alkalmából rendezett ünnepségen még részt vett, majd a rákövetkező napon, életének 80. évében elhunyt – Szabó Gyula cikke.
Csermák János 1920. február 4-én, Dorogon született. Édasapja, Csermák Vencel, a dorogi klub egyik alapítója, egyben a legelső dorogi labdarúgó csapat tagja volt. Mint a legtöbb helyi fiatal, már kölyök korában örök szerelemre lelt a fociban és csakhamar az utánpótlás csapatban kezdte pályafutását. Már legifjabb éveiben is megcsillantotta tehetségét és tudását, amely roppant szorgalommal és lelkesedéssel is párosult. 16 évesen rendszeres tagja volt a Közép-magyarországi ifjúsági válogatottnak, 17 éves korában pedig már a Dorogi AC felnőtt gárdájában is bemutatkozott, amelynek állandó tagjává vált az 1937-38-as bajnoki szezontól kezdve. Posztja szerint, védő szerepkörben szerzett hamar hírnevet. Sziklakemény, határozott, de sportszerű játékos volt. Kiváló testi adottsága és fizikai ereje is hozzájárult ahhoz, hogy a hősidőkben az egyik legnagyobb lövőerejű futballista lett. Az 1938-39-es évadban bajnoki címet nyert a csapattal a harmadosztályban, amelyet az 1943-44-es idényben megismételt. Ugyan ebben az évben egészen az elődöntőig jutottak a Magyar Kupában.
A dorogi bajnok csapat 1939-ben. Csermák János a kép közepén, közvetlen Budavári kapus mellett jobbról.
A világháború utolsó hónapjaiban frontszolgálatra vitték, ahonnan szerencsésen hazatért és folytathatta pályafutását a labdarúgópályán. 1945 nyarán az egyszezonos bajnoki küdelmekben bajnokok lettek, majd sikeresen megvívták a Tatabánya elleni osztályozót, amellyel az NB I-be jutottak. Pályára lépett a Dorog legelső élvonalbeli meccsén a Szombathelyi Haladás ellen, amelyet a későbbiekben több, mint ötven további követett. Összesen 55 NB I-es mérkőzésen játszott a Dorog-színeiben. 1948-ban Bányász Kupát nyert a csapattal, az 1948-49-es évadban pedig újra bajnoki címet az NB II-ben, amellyel másodszor is feljutottak az első osztályba. Az NB I-es rajt előtt került sor a bajnokok körmérkőzéseinek tornájára, amelyet hibátlanul vettek és megnyerték a Bajnok bajnoka címet. Az új szezonban már nem került sor játékára az első csapatban, hanem pályafutása végéig a tartalék bajnokságban szerepelt. Legutolsó bajnoki mérkőzése, amelyen kezdőként szerepelt a nagycsapatban, az a Székesfehérvári MÁV Előre elleni 6-0-ás dorogi győzelemmel zárult találkozó volt. Két különösen kiemelkedő mérkőzésen is játszott, mégpedig az 1939-es Dorog-Ferencváros gálamérkőzésen, valamint a magyar válogatott ellen, 1949-ben. Aktív pályafutását követően a klub elnökévé válaszották és éveken át sportvezetőként tevékenykedett. Neve és személye örök fogalommá válva fonódott össze a dorogi sporttal.
A Sortán családdal a Jubileum tér szélén
Civilként a Dorogi Szénbányáknál mozdonyvetőként dolgozott, majd szintén a bányánál szociális előadóként. Kiváló és megbecsült munkaerő volt, amelynek elismeréseként többször részesült kitüntetésben, közte a Kiváló Dolgozó miniszteri kitüntetés és a Munka Érdemérem ezüstfokozata büszke tulajdonosa lehetett. A háborút követően nősült, felesége a szintén legendás Bolyai Kató, Dorog neves kulturális és közéleti szereplője volt. Példás életükkel is joggal vívták ki városunk egyik legkedvesebb házaspárja titulust. János fiuk szintén a dorogi csapat labdarúgója lett. Értékrendjükben az anyagi javak szinte teljesen mellőzött tényezők voltak, annál inkább az önzetlen szeretet bizonyult mérvadónak. Az úgynevezett Brikett gyári utcákban (a Jubileum tér Köztársaság út felöli része) lévő otthonuk gyakorlatilag mindenki előtt nyitva állt és településünk egyfajta közösségi terévé vált. Folyamatosan és szívesen keresték fel őket ismerősök, tisztelők, akikkel a jó hangulatú összejövetelek töltötték meg a lakás mindennapjait. A kedves házaspár vendégszeretete, humora és kedélye messze földön híres volt. Mindenki csak Cseri néninek és Cseri bácsinak szóllította őket. Számtalan vicces és kedves anekdóta fűzödik hozzájuk, amely közül egyet kiemelten fel is idéznék. Cseri bácsi a háború nélkülözései során nagyon kiéhezett volt, amely még a világégést követő szűkösebb években is tartott. Nagyon szeretett volna folyton enni, ezért a szurkolók és a játékostársak is igyekeztek plusz falatokkal ellátni. A dorogi csapat egyik nagy szurkolója, a fővárosi Démusz János saját vendéglőjében várta vacsorára a dorogi focicsapatot, amikor éppen Budapesten játszottak mérkőzést. Egyik alkalommal Cseri bácsi annyira éhes volt, hogy előre ment és kikérte az ételt. Amikor a személyzet meglátta Őt, „Megjöttek a dorogiak” felkiáltással, máris kezdték felszolgálni az ételt, amelyet a csapat kiválósága jóízűen az utolsó morzsáig felfalt. Amikor megérkezett a teljes csapat, akkor derült ki, hogy Cseri bácsi a teljes vacsorát elfogyasztotta. Nagyon elszégyelte magát és elnézést kért, hozzátéve, hogy „Tudjátok fiúk, életemben először laktam igazán jól”, mire mindenki jót derült a történteken és természetesen a többiek sem maradtak étlen, mert pótolták az adagokat.
A Csermák házaspár táncmulatság közepette
Az egyesület fennállásának 85. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen, 1999. november 13-án, Cseri bácsi is részt vett. Megtekintette a Dorog aktuális bajnoki mérkőzését, majd a frissen avatot sportmúzeumot és meghatódva vette át a város és a klub kitüntetését, amelyet a dorogi sportért kifejtett érdemei elismeréseként adományoztak a részére. Kimondhatatlanul boldogan érkezett haza. Másnap, november 14-én, vasárnap ebéd után a szokásos délutáni pihenőjét töltve lefeküdt az ágyába. Feleségének minduntalan csak azt ismételgette, hogy mennyire boldog és milyen nagy örömet szerzett neki szeretett klubja, majd mosolyogva örökre elszenderült.
A téliesre fordult csípős, havas napon rengetegen kísérték utolsó útjára a dorogi temetőben, ahol sokak mellett a Dorogi FC vezetői és egykori pályatársai is búcsúztak tőle. Örökségül nem csak egy csodálatos pályafutás maradt fenn utána, de egész élete, személyisége örök és követendő példát állít az utókornak.
Képmellékletek: a 3. és a 4. fotó Sortán Miklós családi albumából származnak
