Az 1956-os forradalom és szabadságharc dorogi eseményei
A 63 évvel ezelőtti eseményekhez idén kerek évforduló is fűződik, ugyanis éppen harminc éve, 1989-ben tartottak először nyilvános megemlékezést, a következő évtől pedig már nemzeti ünnepnapként vonult be naptárunkban ezidáig utolsó forradalmunk és szabadságharcunk – Szabó Gyula cikke.
Részben ez az alkalom is indított arra, hogy a helyi ünnepi eseményeket írásommal is színesítsem, amelyben felelevenednek a Dorogon történtek legfontosabb mozzanatai. Másfelől, hat évvel ezelőtt felkérést kaptam otthonról, egy ünnepi megemlékezés megírására, amelyet az október 23-i városi ünnepségen olvastak volna fel, azonban erre végül nem került sor, s noha egymás utáni két évben szűkebb és szerényebb keretek között megjelentették, éppen ezen körülmények miatt viszont gyakorlatilag nagyon kevés emberhez jutottak el soraim. Tekintve, hogy összefoglalóm rendhagyó formában, minden szokásos maszatolást és klissét mellőzve lett megalkotva, úgy gondoltam, hogy szakítva a hagyományossá és berögzötté vált sematikus vezérfonalú irányzatokkal, 1956 valódi hátterével szeretném megismertetni az embereket. Célom és törekvésem nem lehet egyéb, mint az igazság felszínre kerülésének a segítése.A II. világháború személyi és vagyoni veszteségein túl, a háború utáni időszak további megpróbáltatásokat hozott az országra és a magyarságra. A Hazánkra nem túl hízelgő döntések már a háború viharában felvázolódtak, amikor a szövetséges nagyhatalmak előbb Teheránban, majd Jaltában, végül pedig Pozdanban határoztak sorsunk felől. Winston Churchill angol miniszterelnök egyszerűen el akarta törölni a térképről Magyarországot, ennek ellenére Hazánkban a mai napig is ünnepelt és népszerű történelmi személyként tartják számon, akiről még teret is neveztek el Budapesten, mi több, szobrot is állítottak a tiszteletére.
1945. tavaszán, a front elvonulásával a gyakorlatban is megkezdődtek a fentebb említett titkos tárgylások megvalósítási folyamatai. Magyarország a szovjet érdekszférába került. Országszerte sorra alakultak munkástanácsok, valamint a háborús bűnösöket elítélő bizottságok. Veszteségeinket tetézték a menet közben, a Bécsi döntések értelmében korábban visszacsatolt országrészeink újbóli elidegenítése. A visszakerült Felvidék, Erdély és Vajdaság ismét elcsatolásra kerültek, az ott élő jelentős számú magyarsággal egyetemben. A háború végén valamennyi történelmi országrészben kegyetlen magyarmészárlás zajlott. Hírhedté vált a Délvidéki és Felvidéki vérengzés, amely több tízezerre rúgó magyar áldozatot követelt, amelyről nem csak a mai napig igyekeznek hallgatni, de tabunak számít még felemlegetni, vagy emlékezni is rá. Ugyancsak ekkor lépett hatályba a magyar ellenes Benes-dekrétum, amelyet napjainkban az Európai Unió teljesen normálisnak tartva úfjent ratifikált. Párhuzamosan megkezdődtek az erőszakos kitelepítések a csonka ország területéről, amely első sorban a sváboknak nevezett németajkú lakosságot vette célpontba, valamint helyettük idegenek betelepítésére került sor.
A Szovjetunió által irányított új rend egyre erősebben kezdett kibontakozódni. Az országban maradt magyar lakosságnak nem csak az élelmiszerhiánnyal kellett megküzdenie, de az úgynevezett visszaigazolási procedúrával is. Sokan nehezen mentek át ezen a szűrőn, s a kintrekedteket nyugatosnak bélyegezve, szinte teljesen ellehetetlenítették. A törekvések igazi háttere Trianon végleges befejezésére irányult, ahol a még mindig zömében magánkézben lévő vagyon elkobzása és a magyar szellem megtörése volt a fő cél. Az első körben lezajlott változások az 1949-ben elkészített sztálinista mintájú alkotmánnyal tetőztek, amely csak megerősítette, hogy Magyarország törvénytelen keretek között létezik. Innentől kezdve a Rákosi-önkény egyre gyorsuló és vad formában folytatta a megkezdett útját az ország szándékos züllesztéséhez, nemzeti kincseinek és értékeinek központosításával elszippantva az államosítás nevében, melynek egyik legdurvább megnyilvánulásaként a magyar föld kisajátítása tett teljessé. Az anyagi értékek mellett a szellemi értékek szétzúzása is nagy erőkkel folyt. Az értelmiségi és a nemesi körök eltiprása, csakúgy, mint a polgári réteg beolvasztása, a tanyavilág és a kisfalvak felszámolása, a lakosság városokba való kényszerítése szisztematikusan zajlott. Mind ez könyörtelen terrorral, a nemzet megfélemlítésével fűszerezve. Ezen felül az egyház és a vallás, valamint a szakrális Magyarország elleni aknamunka egyre nagyobb méreteket öltött, az ősi nemzeti jelképeink megtagadásával, szentélyeink és kegyhelyeink tönkretételével egyetemben. Az országra kényszerből ráerőltetett új rendszer messze idegen volt a magyar ember értékvilágától és lelkiségétől. E sötét időszak szenvedéseit még Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála sem enyhítette.
Az eredeti nagyhatalmi megállapodások Magyarországra irányuló passzusa értelmében, a szovjet megszálló katonai erőknek 1956-ban ki kellett volna vonulniuk Hazánkból. A Hruscsov vezette szovjeteknek azonban nem állt szándékában elhagyni az országunkat, ezért szigorúan titkos tárgyalásokat kezdtek folytatni az Amerikai Egyesült Államokkal. Hruscsovék az irányban puhatolóztak, hogy mit lépne az USA egy esetleges szovjet fegyveres beavatkozás esetén, amelyet Magyarországon eszközölnének. Az amerikai vezetés biztosította a szovjeteket, hogy semmilyen formában nem avatkozna be. A megnyugtató választ követően a szovjetek nekiláttak tervük megvalósításához, amelynek értelmében egy mesterségesen gerjesztett zendülést provokálva érvényt szerezhetnek a „jogos” beavatkozásra, igazolva, Magyarországon a helyzet továbbra is megkívánja az idegen rendfenntartó erők jelenlétét. Azzal viszont nem számoltak, hogy egy másik szálon, tőlük teljesen függetlenül egy alulról induló szervezkedés is elkezdett kibontakozni. Az egyre elégedetlenebb lakosság tűréshatárához érkezett és reformokat sürgetett. A mozgalom élén első sorban fiatal egyetemisták álltak, akik pontokba szedték jogos követeléseiket a Kormánnyal szemben. Hozzájuk csatlakoztak különbözö értelmiségi körök és csoportok is. A folyamatok a felső oktatási intézményekből indultak a diákság vezetésével, akik békés, de céltudatos menetbe rendeződve hozták felszínre törekvéseiket. Párhuzamosan a felbújtó elemek is akcióba léptek, tovább gerjesztve az amúgy is fokozódott indulatokat.
1956. október 23-án a demonstráló erőkhöz egyre nagyobb tömegek csatlakoztak, amely hamarosan százezres nagyságrendűre duzzadt, mindvégig megőrizve a békés és a tárgyalásokra nyitott formáját. Egymástól függetlenül, az ország több pontján is hasonló megmozdulások kezdtek kibontakozni, amelyek közül a debreceni volt az első. A fővárosban a tömeg a Parlament köré gyűlt és az államvédelmi hatóság emberei ekkor lőttek a védtelen és fegyvertelen tömegbe, amelynek számos halálos áldozata is volt. Ez volt az első nyílt provokációja a kommunista rezsimnek, amely vélhetően a korábbi titkos terv részeként szerepelt. Az incidens után kezdte a tömeg is felfegyverezni magát. A körülményekhez képest viszonylag simán és gyorsan jutottak sokan lővegyverhez és munícióhoz, amely szintén valószínűsíthetően a kommunista államvezetés tervében előre szerepelt. Számos feltételezés szerint szándékosan engedték a tüntetőkből vált felkelőket fegyverhez. Október 24-re általános fegyveres harcok alakultak ki Budapest számos pontján. A tömegek hergelését az ÁVH pribékjeinek alattomos tetteivel fokozták, akik vétlen embereket mészároltak le. A felkelők egyidőben harcoltak a szovjet katonai erők ellen is és a rezsimet belülről védő államhatósági erők ellen egyaránt. Nagy Imre felszólította a felkelőket, hogy azonnali hatállyal szüntessék be a fegyveres ellenállást. Továbbá kijárási tilalmat és statáriumot rendelt el. Felhívását a rádióban is közzétette. A lejárató propaganda is beindult, amely az elkövetett számos szörnyűséget a felkelők nyakába varrva mutatta be a külvilág felé a történteket, csőcseléknek titulálva a változásért fegyvertfogó hazafiakat. Az átláthatóságot nehezítette, hogy valamennyi börtönben raboskodó amnesztiát kapott, így viszont a köztörvényes bűnözők is szabadlábra kerültek.
Első sorban a Budapestről érkező események hírei Dorogon is gyorsan éreztették hatásukat. Városunkban is általános forradalmi hangulat uralkodott. A forradalom előestélyén még az NB I-es dorogi labdarúgó csapat Szeged elleni hazai aktuális bajnoki mérkőzéséről számolt be a Népsport. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez a meccs a bajnokság utolsó felvonása lesz, tekintve az események forgatagában félbeszakadt a bajnokság.
A dorogi lakosok zöme azonosult a forradalmi eszmékkel és kezébe kívánta venni saját sorsának irányítását. Sérelmeik és elkeseredésük, az általános országos elégedetlenségen túl, a helyi sajátosságokkal is kiegészültek. A dorogiak által oly nagyrabecsült, köztiszteletben álló Schmidt Sándor meggyilkolása sokakban váltott ki visszafordíthatatlan dühöt. Az egykori dorogi bányaigazgatót koncepciós perbe fogták és az ÁVH börtönében brutálisan halálra kínozták. Továbbá megfosztották a települést a nagy becsben tartott Trianoni emlékművétől is, amely a későbbi Fortuna vendéglő helyén állt. Talapzatát sikerült csak átmenekíteni az utókornak, ugyanis az adta alapját a később elkészült Petőfi szobornak. Október 26-án nagyobb tömeg vonult a Rendőrséghez és a fogva tartottak azonnali elengedését követelte, miután az október 23-i híreket követően számos ember tartóztattak le Dorogon. A rendőrök biztosították a tömeget, hogy üresek a fogdák, mert azóta mindenkit elengedtek már. Ezt be is bizonyították, miután néhány emberből álló delegáció alakult a tömeg soraiból, akiket a rendőrök végig vezettek a teljes épületben és meggyőződhettek arról, hogy senkit sem tartanak fogva odabent. Ezt követően a felkelők egyike a rendőrsapkáról letépte a vöröscsillagot és megtaposta, majd a tömeg fegyverosztást követelte. A rendőri állomány részéről Földes Imre ezt megtagadta, mert nem akart vérfürdőt. Ugyanis a szomszédos pártbizottság – az egyori Bécsi úton levő Schmidt villa, ma a Schmidt Agora található a helyén – épületében alaposan felfegyverzett pártaktivisták voltak. A tömeg soraiban jelenlévők közül Párma Jenő pedagógus, Till József orvos, valamint Bodor László, akiknek tekintélyük is volt Dorogon, csitították az embereket és higgadságra szólították fel a jelenlevőket. Ezzel sikerült elejét venni bárminemű vérengzésnek. Viszont a mindenre elszánt erők később a szomszédos laktanyából fegyvereket és lőszert zsákmányoltak, hogy amennyiben kell, úgy fegyveres úton is érvényt szerezzen törekvéseinek. Szerencsére azonban a helyi rendőri erők ellenállás nélkül a forradalom mellé álltak, így nem alakult ki komolyabb fegyveres konfliktus, viszont a rendszert védő egyéb elemek kisebb ellenállást tanúsítottak, amelynek következtében utcai lövöldözésekre került sor a Művelődési központ körzetében és a település néhány helyén. A felkelők felrobbantották az Otthon téren lévő szovjet hősi emlékművet. A visszaemlékezések és egyes források szerint erre október 28-án került sor.
A forradalmi erők október 29-én megalakították a Dorogi Nemzetőrséget, amelynek parancsnoka előbb Felczán Andor, majd a MÁV-alkalmazott Szemán István lett, míg helyettesei Csendes József és Viktor Géza vájárok voltak. A felkelés első napjainak dorogi sajátossága volt, hogy a két szemben álló fél vezetői, a már említett Szemán István a forradalmi erők részéről, míg Földes Imre a rendőrségi állomány oldaláról barátok voltak, de ekkor szembe kerültek egymással. Kettejük között a higgadtság és az emberség nem engedte elmérgesedni a dolgokat és ennek is köszönhető, hogy városunkban különösebb vérontás nélkül zajlottak az események. A forradalom mellé állt rendőrségi állomány vezetője, Tóth György rendőrfőhadnagy személyében a dorogi rendőrség – a mai Gáthy Zoltán Könyvtár és Helytörténeti Múzeum – épületében biztosította a felkelés központját és bázisát. A forradalomhoz további hivatásos fegyveres erők is csatlakoztak, mégpedig a helyi honvéd helyőrség katonáiból. A Nemzetőrség mellett megalakult a Dorogi Nemzeti Bizottság is, amely a település vezetését volt hivatott ellátni. A Bizottság elnökének Hajdú Sándor dorogi költőt, míg titkárnak Nádai János iskolaigazgatót választották. Dorog határában, a VI.-os akna közelében működött egy kényszermunkatábor. Fogjai zömében a rendszer ellenségei voltak, akiket bányamunkára osztottak be. A forradalom kitörését követően a fogjok is fegyverhez jutottak és sikeresen kiszabadultak, bár nagy ellenállásba nem ütköztek. Földes Imre rendőrtisztet idézve, úgy menekültek az ávósok, mint a patkányok. Soha sem látott még ennyi gyáva embert.
A Dorogi Nemzetőrség fő feladata a forradalmi vívmányok megvédése, a település nyugalmának, ellátásának és a helyi lakosság biztonságának a biztosítása volt. Dorog-szerte számos ellenőrzőpontot állítottak fel, első sorban a közlekedési gócpontoknál, valamint a Bányaigazgatóság – a mai Intézmények háza – épületének padlásán géppuskafészket alakítottak ki. Az egyik ilyen ellenőrzőpont a Bécsi úton volt, ahol egy emlékezetes lövöldözés alakult ki. A nemzetőrök egy több személyautóból álló kocsisort állítottak meg, amely az MTK labdarúgóit szállította a nyugati határon túlra, egy állítólagos futballtorna apropójából. Az átvizsgálást követően elindult a karaván, amikor az egyik nemzetőrnek gyanússá vált néhány utas. – „De hiszen ezek rohadt ávósok „ – fakadt ki, mire társaival együtt több sorozatot adtak le a távolodó autókra.
Dorog nem csak a szénmedence központja volt, de a forradalom idején is a központ szerepét töltötte be. Innen koordinálták és ellenőrizték a dorogi szénmedence településein történteket. Valamennyi településen a forradalmi erők vették át a hatalmat, egyetlen kivétellel, Sárisáppal. Ott a rezsimhez hű elvtársak mindvégig kivül maradtak az eseményekből, biztosítva a kommunista rendszer kiszolgálását.
A forradalom győzött, kikiáltották a független és semleges Magyarországot. Azonali tárgyalások kezdődtek a Varsói Szerződésből való kilépésünkről és a szovjet csapatok kivonulásáról, mely utóbbi meg is történt. Amit viszont az ország közvéleménye nem tudhatott, a határtalan öröm csak rövid életű lehetett. A Vörös Hadsereg hamarosan visszatért, hogy eltiporja a független Magyarországot a nyugat – élén az igazság és a szabadság bajnokának, az Egyesült Államok- hallgatólagos beleegyezésével. Mint a történelmünk során oly sokszor, ezúttal is a tiszta és jogos törekvésünk, amely könnyen elsöpörte az ellene irányult zsarnokságot és idegenkezűséget, szabadságharcba, honvédő háborúba váltott. A magyarok hősiesen néztek szembe az ellenséges erőkkel, de esélyünk sem lehetett hosszú távon a világ egyik legnagyobb és legfejletebb haderejével szemben. Így is bámulatos és ember feletti volt az ellenállás ereje, amely közel egy hónapig kitartott. A világ szemében hatalmas hőstett volt. A Kreml hadvezetése saját katonáit is félrevezetve azzal a hamis információval látta el, hogy a Szuezi-válság miatti nemzetközi konfliktus okán a Nílus partjára vezénylik őket. Éppen ezért a katonák zömét is a belső-ázsiai légiók adták, akiknek vajmi kevés földrajzi ismerete volt Magyarországgal kapcsolatban.
A szovjet csapatok támadásának hírére Dorogon több helyen, főként a Bécsi út két szélső pontján barrikádokat emeltek és löveget állítottak fel. Jelentős ellenállásra azonban nem került sor a hatalmas és félelmetes harckocsioszlop feltűnése után. Városunk gyakorlatilag harc nélkül esett el, azonban mentve a menthetőt, a Nemzetőrség mindvégig a helyén maradt és becsülettel végezte feladatát. Ennek is köszönhető, hogy a szabadságharc bukása után is rend maradt. A Nemzetőrség egész december közepéig működött, tagjai között mitegy 50 helyi sportolóval.
Miként az ország veszteségei és fájdalma hatalmas volt, úgy Dorogra levetítve is elmondható mindez. Az 56-os események közvetlen következménye Ilku Péter és Dacsev Miklós, két kiváló világklasszis labdarúgónk elvesztése, akik emigrációba kényszerültek a szabadságharc leverését követően. Sovány vigasz, hogy mindketten kiválóan kamatoztatták tudásukat és tehetségüket Európa-klasszis csapatoknál. Mindketten pályára léptek azon a bizonyos Szeged elleni, a forradalmat közvetlenül megelőző mérkőzésen, sőt Ilku volt az egyik gólszerző. Szintén hasonlóan fájdalmas az egykori kiváló labdarúgó, majd sikeredző, Szabó Péter, népszerű nevén Petár bácsi emigrációja, aki ugyancsak külföldi csapatoknak tett remek szolgálatot a későbbiekben. Kis híján elveszítettük Grosics Gyulát is, bár kálváriája legalább oly szomorú, mint egy emigráció. A forradalom híre Nyugat-Európában érte az Aranycsapatot, majd annak leverése is. A csapat tagjai egy dél-amerikai túrán is részt vettek és több játékos nem mert hazatérni, félve a megtorlástól. Grosics kisebb hezitálást követően és számos csábító külföldi ajánlat ellenére 1957. év elején visszatért és máris a határon letartóztatták, onnan pedig Győrbe, a laktanyába szállították, ahol családjától szétválasztották. Kilátástalanságában kisebb szerencse érte, ugyanis az egyik tiszt szintén egy dorogi fiatalember volt, aki segített Grosicsnak. Visszakapta családját és szabadon engedte. A rendszer azonban Grosicsot megfosztva katonai rangjától száműzték a Bp. Honvéd csapatából és a magyar válogatottból is. Meghurcoltatására alaposan ráment, amely még a közelmúltig is éreztette hatását. Nevezetesen Grosicsot megbélyegezték, ‘56-os tevékenysége miatt kémkedéssel és egyéb gyalázatos dolgokkal vádolták, így amikor 2001-ben Dorog város díszpolgári címére terjesztették elő, nem kaphatta volna meg a kitüntetést. Más kérdés, hogy szerencsés és hiteles kapcsolatoknak köszönhetően kiderült, hogy nem sokkal korábban Grosics amnesztiát kapott és minden korábban ellene felhozott vádat ejtve, visszakapta katonai rangját is, s így végül megkaphatta a díszpolgári címet is. Több, más dorogi sportoló is elmarasztalásban részesült a számonkérés során.
Az egyik legnépszerűbb labdarúgót, Pfluger Dezsőt internálótáborba zárták. A népfelkelők vezetői közül Nádai János szintén internálótáborba került, míg Hajdú Sándort börtönbüntetésre ítélték, Szemán Istvánt pedig a szovjetek önhatalmúan, tárgyalás nélkül kivégző osztag elé állították. Már a tűzparancs is elhangzott, amikor a parancsnokuk a lövések eldördülése előtt, maga csapott rá a célra tartott fegyverekre, jelezve megkegyelmezését, így a kilőtt lövedékek Szemán József mellett csapódódtak a falba. Ezen kívül számos embert ért utol a hatalomba visszatért kommunisták retorziója. Rengetegen veszítették el munkájukat, pozíciójukat. A dorogi bányától több száz dolgozót bocsájtottak el.
A megannyi emberi tragédia mellett Dorog még egy övön aluli ütést is kénytelen volt elszenvedni. A város büszkeségét, a világon egyedülálló emlékművét, a Szénoltárt a kommunisták bosszúból felrobbantották, amelynek törmelékei egészen 1981-ig égtelenkedtek az emlékmű egykori helyén. A fájdalmat csak tetézi, hogy mindezt a mai napig nem ismeri be senki hivatalosan, ugyanis az elfogadott állásfoglalás szerint a II. világháborúban semmisült meg, pedig ez nem igaz. A Szénoltár soha nem épülhetett újra, míg a hősi szovjet emlékművet ismét megalkották.
1956 üzenete és tanulsága többirányú. Egyrészt megmutatta a magyarság erejét és olthatatlan vagyát az igazi szabadságra. Kizsákmányolóinkat pedig meggyőzte, hogy koránt sem sikerült még elaltatni a nemzetünket. Szintén fontos és minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a kétpólusú világrend csak porhintés. A látszatellenségek, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok ugyan azon érdekszférába tartoznak, ugyan azok a láthatatlan erők tartják pórázon mindkettőt. Értelmes ember 1956 óta főleg nem hiheti komolyan az álszózatokat a demokrácia és a szabadság nevében, amelyek mind a mai napig csak üres frázisok. A magyarság részére további konklúzió kell, hogy legyen, hogy bár lehetünk jó szívű befogadó ország, azonban az idegenszívűség kivédése az ország vezetésében nemzetvédelmi szempont, hova tovább kötelesség. A II. világháborút követően is idegenek vezették a kommunizmusnak nevezett posványba az országot, és ugyan azok viszik és bitorolják továbbra is a kormányrudat.
Magyarország 1541 óta nem szabad ország, azonban 1945 óta nem is törvényes keretek között működik. Minden, ami az elmúlt 75 évben történt Magyarország, mint állam nevében, az érvénytelen. A jelenlegi Kormány pedig az eleve törvényen kívüli 1949-es alkotmányt tovább ferdíti önmaga igazolására, és az elmúlt közel hét évtizedet igyekezett az alkotmányt módosításokkal legalizálni. Ez a törvénytelenség törvénytelensége, bár egyúttal semmit nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország továbbra sem jelent jogszerű folytonosságot és legalitást az 1945-ig – a gyakorlatban a német megszállás miatt 1944 március 19. – tartó államisággal. Ezen felül Magyarország – sok más országhoz hasonlóan – nem minősül sem országnak, sem államnak és egyéb legmagasabb szintű társadalmi rendeződésnek, tekintve, jelenlegi státusza bejegyzett vállalkozás! Hiába harminc éve lazítva a gyeplőn, többek között ünnepelhetik széles fórumokon az ’56-os eseményeket, azonban 1956 igazi tartalmi és érdemi háttere mégis elsikkad. Ezért is fordulhat elő, hogy a mai napig is meglehetősen megoszlik a lakosság megítélese a 63 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, de hasonló a helyzet szinte valamennyi ünnepünk terén is.
1956 egy másik síkon is izgalmas párhuzamot mutat. Kétségtelen, hogy a magyarságnak nem egyszerűen történelme van, hanem egyenesen üdvtörténelme, a maga sajátos és egyedül álló módján. Nagyon nehéz, csapdákkal, szenvedésekkel teli út ez, pontosan olyan, mint Jézus Krisztus kálváriája. Mégis csodálatos és gyönyörű. A szakavatott elemzők szerint ’56 ennek az üdvtörténelemnek a nemzet halála stációja volt, azaz, miként Jézust meghalt a kereszten, ugyan úgy kereszthalállal halt meg a magyarság 1956-ban. Érdekes egybeesés, hogy éppen 500. évre a Nándorfehérvári diadalra történt az eddigi utolsó szabadságharcunk, míg Nándorfehérvár egyik legendás hőse, Kapisztrán Szent János halálának napja éppen október 23. Szintén az elemzők véleménye az is, hogy a krisztusi golgota valamennyi állomását már megjárta a magyar nemzet és már csak a legutolsó, maga a feltámadás maradt hátra. Hinnünk kell ebben, de tennünk is sokat érte. Első lépésként, a hasonló megemlékezések alkalmán valós és igaz tartalommal felvértezve tanuljunk és merítsünk erőt őseink és hőseink példáiból. Elnyomóink által is nagyban elősegített pártoskodás, széthúzás és megosztottság helyett, ismét nemzetté kell érnünk. Embertársaink, nemzettestvéreink kezét megfogva, egyben magunkba fordulva tegyük fel a kérdést, vajon amennyiben most lenne 1956-hoz hasonló helyzet, mi magunk képesek volnánk-e a pesti és vidéki srácok bátorságával védeni az országunkat? Merünk-e egyáltalán belegondolni ebbe? Hát még cselekedni? Csak az igaz embernek van bátorsága, aki pedig nem képes felülemelkedni kishitűségén, kicsinyességén, az még azt sem érdemli meg, hogy rabszolga lehessen.
Szabó Gyula
Legutóbbi cikkek
