Az 1989-es esztendő is jeles, emlékezetes mérföldkő volt a dorogi sportegyesület történetében. Ezúttal már a klub fennállásának 75. évét ünnepelték. Augusztus első hetében kezdődtek meg az ünnepi év kiemelt rendezvényei, amelyek a Bányásznapig tartottak. Ennek keretén belül valamennyi aktívan működő szakosztály részére külön ünnepi tornákat és versenyeket írtak ki és egy nagyszabású központi ünnepséggel koronáztak meg. Ez volt egyben az utolsó olyan év, amikor az összes Dorogon működő versenysportág még e nagy egyesület égisze alatt összpontosult – Szabó Gyula cikke.
Az anyagi terhek és a küszöbön álló politikai, gazdasági és társadalmi változások előszelei érezhetőek voltak országszerte és a dorogi sportvezetők a talponmaradás és a sikeres folytatás zálogát egy jelentősebb struktúra átszervezésében látták. Hamarosan önállósultak a különböző szakosztályok, míg a továbbra is megmaradt Dorogi Bányász Sport Club kerete a jövőben a labdarúgásra, a birkózásra és a tekére koncentrálódott. Az ünnepi évben viszont még utoljára valamennyien közös egyesülethez tartoztak. A háromnegyed évszázados évforduló egyik legkiemelkedőbb eseménye a Jubileumi nemzetközi labdarúgó-kupa volt.
Az 1964-1989 között eltelt 25 év sikerei messze elmaradtak a korábbiakhoz viszonyítva, azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy csak önmagához képest történt szerényebb felhozatal a harmadik 25 éves ciklusban. A dorogi mérce talán túlzottan is magas volt ahhoz, hogy hosszú távon folyamatosan fenntartható legyen. A legerősebb, legjobban finanszírozott egyesületek életében is törvényszerűek a hullámvölgyek, s ne feledkezzünk meg arról, hogy Dorog egy apró település, amely a helyi sport legnagyobb sikereinek idején csak nagyközségi rangban volt a maga mintegy 12 ezres lélekszámával. 1984-ben emelték városi rangra, ám lakossága soha sem haladta meg a 14 ezret. A visszaesés fő okát a fenntartó bányavállalat egyre nehezedő anyagi helyzetében találhatjuk. Igaz, még fénykorában sem ejtőzött a klub tejben-vajban, sokkal inkább arról volt szó, hogy egy jól termelő, erős ipari szektor biztos és folyamatos anyagi forrást tudott nyújtani a helyi sportegyesület részére és annak intézményi fenntartására. Ám igazán gazdagnak soha sem volt nevezhető a Dorogi Bányász. Az, hogy mégis lépést tudott tartani a hazai élvonallal, az a nyugodt anyagi bázis mellett a sportolók elkötelezettség múlott. A hatvanas évek második felétől központilag fejlesztették vissza a bányászkodást, így értelemszerűen a klub fő anyagi forrása részben veszélybe került, de mindenképpen a korábbiakhoz képest kevesebb jutott a sportra. A bizonytalanabbá váló jövőkép ellenére csillant remény arra, hogy a klub továbbra is legalább akkora anyagi támogatásban részesüljön, mint a korábbiakban, hiszen 1967-ben nyitotta meg üzemét Dorogon a Kőbányai Gyógyszergyár, amely elég erősnek bizonyulhatott volna komolyabb anyagi támogatóként. Volt is róla szó, hogy a KÖGYÓ átveszi a dorogi sportegyesületet, illetve alternatívaként osztozott volna a bányával az anyagi finanszírozás terheiben. Ez részben politikai, részben más nézetkülönbségek miatt meghiúsult és végül maradt minden a régiben, azaz továbbra is a Szénbányák vállalat vitte a hátán a klubot. Ez sokáig nem volt tartható és minden érintett érezte, hogy hamarosan ennek komolyabb következményei lesznek. Azonban mindenki azon munkálkodott, hogy a klub fennmaradjon és továbbra is a keretekhez képest a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Az 1951-ben felvett Dorogi Bányász név helyett 1967-től újra a régi Dorogi AC-ra váltottak, míg 1984-ben újfent a Dorogi Bányász lett a hivatalos egyesületi név.
Az ünnepi évre készült klubcímeres jelvény
A fennt említett okok vezettek oda, hogy egyre szerényebb és szűkebb források álltak rendelkezésre, ami hamarosan a sportklub életére is kihatva kézzelfogható negatív változásokat generált. Idővel sorra szűntek meg a szakosztályok és az egykor mintegy 15 különböző sportágat magában tömörítő Dorogi Bányász szakosztályai közül egymást követően voltak kénytelenek felfüggeszteni aktív működésüket. A talpon maradottaknál is visszaesések voltak tapasztalhatók, de makacsul a végsőkig igyekeztek kitartani. Az 1989-es ünnepi évre egy sor szakosztály már a múlté vált. Megszűnt időközben a cselgáncs, a röplabda, az ökölvívó, a torna, a tenisz a kerékpáros és az úszó szakosztály, de végveszélybe kerültek az asztaliteniszezők is, akik kisebb átmeneti szünetelésre kényszerültek. 1989-re csak a birkózók, a kézilabdázók, a labdarúgók, a természetjárók és a tekézők maradtak, valamint az atlétika, amely jobbára csak az utánpótlásnevelésre szorítkozott, hiszen gyakorlatilag a felnőtt versenyszakosztályuk megszűnt.
Az ünnepi beharangozó egy korabeli újság lapjairól
Az elmúlt 25 évnek is megvoltak a maga sikerei, s mint említettem, csak a korábban megszokott kimagasló eredményekhez viszonyítva volt szerényebb a felhozatal. Még ebben az időszakban is számos sportolónk olimpiai, világ- és Európa-bajnoki részvétele is hűen mutatta a dorogi sport kimeríthetetlennek tűnő potenciáját. Többek között az olimpikonok közül az úszó Lázár Péter két számban is helyezést ért el a mexikói olimpián 1968-ban. Az atléták sorában Szax Róbert válogatott volt és számos nemzetközi sikert is aratott. A labdarúgók még négy évadot szerepeltek az NB I-ben. 1964-et követően az 1965-ös és az 1966-os évadban is az első osztály tagjai voltak és szerencsétlenül, osztályozón dőlt el a kiesésük, ami nüanszokon múlott. Az pedig, hogy osztályozóra kerültek, annak is volt betudható, hogy balszerencsés módon 1964 és 1965 között egy teljes csapatra való játékos szinte egyszerre vonult vissza az aktív sporttól, miután kiöregedtek, több játékost pedig a legnagyobb klubok csábítottak a soraikban, mint például Szűcs Lajost és Karába Jánost a Fradi, Makray Balázst a Vasas, Szuromi Antalt pedig az MTK. Szó szerint a megmaradt néhány labdarúgó – mint Ilku István, Tóth Gyula, Monostori Tivadar, Bartalos József, Horváth Péter és Virág Pál – mellé egy teljes csapatot kellett összehozni. A távozók által képviselt színvonalt, no és a rutint ennyi játékossal nem lehetett egyszerre minőségileg pótolni. A csapat 1967-ben még az NB I/B-ből is kiesett és 4 évre a harmadosztályba kényszerült. 1971-ben feljutottak a másodosztályba, két évre rá pedig visszaküzdötték magukat a legjobbak közé. Egy éves első osztályú tagságot követően újra kiestek, de két évvel később még egyszer, utoljára visszajutottak az NB I-be. 1977-es végső kiesésüket követően 6 éven át meghatározó csapata volt a másodosztálynak, majd szerencsétlen körülmények közepette 1983-ban kiestek az NB II-ből. Ezt követően 5 böjti év jött a harmadik vonalban, viszont éppen az ünnepi évet megelőző évadban visszakerültek a másodosztályba, ahol magabiztosan megkapaszkodtak. A röviden összefoglalt negyed évszázad alatt számos kiváló labdarúgó szerepelt soraiban. A már említett Bartalos József, Virág Pál, Tóth Gyula és Horváth Péter mellett Laczkó István, Peszeki Jenő, Mucha József, Szabó István, Schnitzer Imre, Major Ferenc, Szabó József, Kékesi Rezső, Varga János, Andrusch József, Sikesdi Gábor, Domján István és Füle Antal valamennyien a dorogi klub nevelései voltak – köztük a legtöbben dorogiak, vagy környékbeliek – akik kivétel nélkül a magyar labdarúgás krémjéhez tartoztak és nagy részük a válogatottságig vitte. Éppen a dorogi foci hullámvölgyének kezdetére datálható az a gyökeres fordulat, amikor a saját nevelésű játékosok egyre inkább háttérbe kezdtek szorulni és egyre több idegen igazolással kész labdarúgókkal kísérleteztek. A dorogi klub hírneve vonzott számos korábban bizonyított labdarúgót, így került a csapathoz ezen időszak során Abucky Béla, Gubán László, Lódi László, Bruder Károly, Goschler László, Csepecz János, Halász István, Engelbrecht Zoltán, Magos Gyula, Zilahi József, hogy csak néhány ismert nevet említsek, akik közül csak nagyon kevesen tudtak hosszabb távon gyökeret ereszteni a dorogi csapatban. A hatalmas játékos- és edző rotáció jellemezte több éven keresztül is a csapatépítési folyamatot, amelynek köszönhetően nem is lehetett nagy csodát várni. 1987-re viszont számos helyi fiatallal és régi saját játékosaink visszatérésével sikerült egy olyan ütőképes gárdát összehozni, amely biztosan tudott a magasabb osztályba lépni és a 75 éves évforduló idején régen látott optimizmus lengte újra körbe a dorogi labdarúgás jövőképét. A dorogi focira mindig is meg volt az igény, amelyet az az elvitathatatlan tény is mutat, hogy még a harmadosztályú szereplések idején is messze a Dorog mérkőzéseinek a nézőszáma kiemelkedett és több magasabb osztályban szereplő csapatét felülmúlt.
A kézilabdásaink közül 1989-re már csak a hölgyek maradtak, ugyanis a férfi szakosztály menet közben elsorvadt. A női csapat sokáig a harmadik vonalban küzdött, míg éppen a jubileumi évben kiváló teljesítménnyel újra az NB II-be jutott. A tekések is közel álltak ehhez és mind a férfi, mind a női szakosztály nagy reménységek elé nézett. A hölgyeknél Bíró Krisztina kimagasló eredményeivel ifjúgi válogatottságig vitte. A birkózók szinte töretlenül meneteltek, bár a válságos időszak náluk is érezhető volt a korábbi években, azonban hamar visszatértek a tőlük megszokott kerékvágásba és az ünnepi évben az ország 4. legjobb egyesülete voltak. Már az 1988-as év is kimagasló sikerektől volt hangos. A fiatalok szinte kivétel nélkül olyan nagy tehetségű versenyzők voltak, akikre lehetett építeni a jövőben is. Birkózóink 15 éremmel tértek haza a törökországi Izmírben megrendezett ifjúsági EB-ről. Egykori nagyszerű versenyzőink, mint Bacsa Ferenc, Kiss Kálmán és Aranyi Lajos, Kátai József addigra már sikeres és elismert edzőként munkálkodtak a dorogi klubnál és tanítványaik között olyan kiválóságok alkották a dorogi csapatot, mint Bacsa Péter, Kövecs Károly, Farnadi Péter, Miskei László, Kismóni János, vagy Rajos Csaba. Egyértelműen a dorogi klub az ünnepi évben minden fronton sikereket könyvelt el, amelyben a birkózók voltak a legkimagaslóbbak. A dorogi versenysport egy kurriózummal is gazdagodott. Nevezetesen, a Fekete László nevével fémjelzett erőemeléssel. Bár László nem képviselt külön szakosztályt, de minden szempontból a Dorogi Bányászhoz tartozónak tekintették. Éppen az előző évben, 1988-ban robbant be igazán a köztudatban, amikor megnyerte az Örökös Toldi címet, míg az ünnepi esztendőben az első világversenyére készült. Fekete Laci – ahogy Dorogon mindenki hívta – a klub alkalmazásában is állt. Többek között technikusi feladatokat látott el, amelynek keretén belül videófelvételeket készített a dorogi labdarúgó csapat mérkőzéseiről és stúdiós is volt.
A Jubileumi kupa programjának hírdetése egy korabeli cikkben
A Jubileumi ünneség a Jubileum kupa nemzetközi labdarúgó tornával vette kezdetét augusztus első hétvégéjén. Az ünnepelt és házigazda dorogiak mellett az NB I-es Tatabánya – Kiprich Józseffel, Vincze Istvánnal, Csapó Károllyal és Szekeres Józseffel az élen -, valamint két csehszlovák csapat, a Hurbanova és a Handlova alkották a mezőnyt. A dorogiak remek játékkal és nagyszerű gólokkal biztosan nyerték a kupát, ám az öröm nem lehetett felhőtlen, mert a dorogi csapat egyik legjobbját, Mózner Jánost olyan csúnyán intézték el a tatabányai védők, hogy a gólerős csatárnak eltörött a lába és hónapokat kellett kihagynia. Pedig a torna nagyszerű hangulatban, többezres nézősereg részvétele mellett zajlott. A torna végén Kiprich József a következő nyilatkozatot tette: „Mindig csodáltam a dorogi labdarúgást. Buzánszky, Ilku, Varga, Monostori és társai ma is legendaként élnek a magyar futball táborában. Azt kívánom a Dorognak, hogy legyen NB I-es csapata és Tatabányán nagy küzdelemben döntsük el, hogy ki a jobb.”
A többi szakosztálynak is nívós kupákat és versenyeket írtak ki, míg szeptember 2-án tartották az Ünnepi közgyűlést hatalmas érdeklődés mellett, amelyen egykori sportolóink és szakvezetőink is részt vettek. A központi ünnepség keretében kitüntetéseket, jutalmakat adtak át, valamint bemutatásra került Perti József és Péntek Sándor szerzők munkája, A Dorogi Bányász SC 75. éves Jubileumi Emlékkönyve is. Csuha András klubelnök ünnepi köszöntőjében kitért a jövő terveire is, amelyben először hangzott el nyilvános és hivatalos körökben, hogy a klub egyértelmű rövidtávú célkitűzései között szerepelt a dorogi labdarúgó csapat feljutása az NB I-be. Ennek megfelelően lépésről-lépésre készülnek, kidolgozott koncepció mentén. Az első osztályú feljutást 1991-92 körülre már reális esélyként ítélték, de legkésőbb 1993-ra minden képpen meg kell valósulnia. Az ünnepi év hozadéka volt számos felújítás is a sporttelepen. A klubszékházat, a volt zenepavilont és a tribünt tatarozták, valamint megtörtént a játékteret elválasztó kerítés cseréje is. A munkélatokat 1987 őszétől folyamatosan végezték, hogy 1989-re mindennel elkészüljenek. Átalakították a sportbüfét is, amely új bejáratot kapott.
Az ünnepi időszak záróakkordja a Bányásznapra lett időzítve, ahol a véletlen is úgy hozta, hogy hatalmas rangadó várt az NB II. 3. helyén álló és még veretlen dorogi labdarúgókra, akik a bajnokság éllovasát, a szintén veretlen, mi több pontveszteség nélküli Dunaújvárost fogatták. Előtte került sor a Dorog-Bojnice öregfiúk mérkőzésre, ahol a dorogi csapatban olyan játékosok léptek pályára, mint többek között Ilku István, Buzánszky Jenő, Prohászka János, Csóri László, Szűcs Lajos, Mucha József, Monostori Tivadar, Bartalos József, vagy Takács Tibor. Az „öregek” még mindig ámulatba ejtették a sokezres tömeget. Tudásuk mit sem tűnt megkopottnak és nagy játékkedvvel kiütötték a felvidéki ellenfelüket. Hatalmas sikert arattak és a szurkolók hosszasan ünnepelték a csapatot. A bajnoki meccs is káprázatosan indult. A Dorog neki esett az éllovasnak és néhány ígéretes akciót követően Marosvölgyi parádés góljával már az első tíz percben a vezetést is megszerezte. A mérkőzés nagyrészében jobban játszottak a mieink, de a legjobb helyzetek is kimaradtak, míg a vendégek rutinjuknak köszönhetően a kevés lehetőségeik közül egyszer betaláltak, így 1-1-re végződött a rangadó.
A miniszterelnöki díszoklevél
Az ünnepség-sorozat nem csak a dorogiaknak és szimpatizánsai körében bírt megkülönböztetett figyelemmel, de túlzás nélkül az egész országban, sőt határainkon túl is számontartották és megbecsüléssel emlékeztek meg róla. Rengeteg sportegyesület és magánszemély küldött üdvözlőlapokat, dísztáviratokat a klub részére, továbbá Magyarország Minisztertanácsa és maga az akkori miniszterelnök, Németh Miklós díszoklevelet adományozott a jubiláló klub részére tisztelete elismeréseként.
