A történelem mindennapjaink része, és nem pusztán holt tudásanyag formájában, hanem folyamatosan változó, időről időre dinamikusan fejlődő formában. Mi több, a társadalomban számos kérdésben évtizedek óta tartó vita zajlik, néha kiemelkedő hevességgel.
Ilyen a magyar történelemben a magyarság származásának problematikája, az antiszemitizmus és a zsidósághoz való viszony, vagy éppen a nemzeti narratíváknak a Habsburg-házhoz fűződő viszonya. Vajon érdemes-e társadalmi vitákat folytatni tudományos kérdésekről, illetve a tudománynak kell-e foglalkoznia a közvéleménnyel? Vajon az, ami a társadalom kollektív tudása, milyen alapokon nyugszik és miért nem tart lépést a tudományos fejlődéssel? Dr. Kőszeghy Miklós és Dr. Botos Máté ezeknek a problémáknak ered a nyomába, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Helischer József Városi Könyvtár immár évek óta zajló kulturális együttműködésének keretében.
Hahner Péternek 2010-ben jelent meg egy könyve: „100 történelmi tévhit, avagy Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… „ A különböző legendák, mítoszok és tévhitek körbe veszik mindennapi életünket, nap mint nap találkozunk „urban legend”-ekkel (városi legenda), amelyekről tudjuk, hogy van valóságtartalmuk ugyan, de valamilyen oknál fogva másképpen interpretáljuk őket, más módon hallunk róluk, mint ahogy az „valójában” megtörtént. Ezek a tévhitek befolyásolják gondolkodásunkat, mindennapi életünket, általuk pedig reflektálunk a világra. Hányszor találkozunk olyan történetekkel, hogy valaki rájön, hogy amit egész életében gondolt, az esetleg másképpen van, hirtelen más megvilágításba kerül egy szituáció, egy gondolat. A velünk élő tévhiteket, mítoszokat, amelyek sok esetben formálják személyiségünket, sőt részei annak, nehéz feladni, megváltoztatni. A történelem tele van tévhitekkel. Az egyes eseményeket, amelyek a múltban történtek, a különböző korok emberei és gondolkodói másképpen látják és láttatják. A XIX. század óta a modern ember az iskolapadban tanulja a történelmet, de az ott kapott információtömeg nem tekinthető ez esetben sem kizárólagos forrásnak, hisz az ember szociális környezetétől is tanul. Az ismeretszerzés során különböző információkkal találkozik, és azok közül szelektál, hogy melyiket is fogadja be. A történelemmel kapcsolatos különböző tévhitek kialakulása több okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az ember hajlamos bonyolult összeesküvés-elméleteket gyártani, de egyben szereti leegyszerűsíteni is a dolgokat az egyes történelmi eseményekkel kapcsolatban. Sokkal egyszerűbb másokat hibáztatni, bűnbakot keresni, mint felismerni tévedésünket. Ez a nemzeti sértettségekben figyelhető meg, amely szintén tévhitekhez vezethet.
Hahner Péter könyvének belső borítóján a szerző idézi Francis Bacont, aki szerint: „Könnyebben elhisszük azt, amit igaznak óhajtunk … Száz meg száz, gyakran fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi meg értelmünket az érzelem…”. Bacon szavai a kritikai gondolkodásmódra hívják fel a figyelmet, amit a történelmi megismerés során mindig alkalmaznunk kell.
Az első ok, hogy történelmi frusztráltság van ma Magyarországon az az, nincsenek kibeszélve a magyar történelem olyan krízisei, aminek a következményeivel élünk. Másik ok a magyarországi elszegényedés, hogy a reálbérek a Kádár korszak körül vannak. A harmadik ok az ebből következő csodavárás. Magyarországnak hősökre van szüksége, ebből is következik a csodavárásra való igényünk.
Kőszeghy Miklós elmondta, hogy napjainkban Jézus dejudaizálása folyik, vagyis Jézus zsidótlanítása. Az ókor óta senki nem vonta kétségbe Jézus zsidó származását. A pártus hívők terjesztették el ezt a nézetet. A pártus hívők Badiny-Jós Ferenc (1909-2007) vezetésével a sumer-magyar rokonságot igyekeztek bizonyítani. Az ő megállapításaik nem helytállóak. Komoróczy Géza a sumerológiai oldalról cáfolta meg az állításokat, Erdélyi István történész pedig kimutatta, hogy amikor a sumér civilizáció virágzott a Kr. e. 3. évezredben, a magyaroknak még nem volt közössége.
A pártus hívőkhöz soroljuk még Zajti Ferencet (1886-1961), aki igazából szkíta-hívő volt.
Az előadásban a pártus hívők 5 alaptételét cáfolta meg Kőszeghy Miklós.
Az ókori antiszemitizmus a mizantrópia vádjával illette a zsidókat. A zsidó tisztasági törvényeket furcsának találták a rómaiak. A tisztasági törvények a Bibliából és a Misnából erednek. A kóser étkezés és a kóser italok fogyasztása, illetve az, hogy a zsidók csak zsidó vallásúakkal házasodhatnak elkülönülésükhöz vezetett; az ókori városokban már külön zsidó negyedek voltak. Az elkülönülést a rómaiak a többi ember megvetésének érezték a zsidók részéről, s ezt a meggyőződésüket megerősítette, hogy a zsidóság nem volt hajlandó tisztelni a római birodalom isteneit. Elsősorban azonban a mizantrópia vádja volt az ókori antiszemitizmus oka.
A középkorban folytatódik a zsidóság elkülönülése, ám ebben az időszakban a faji elkülönülésnek nincs jelentősége, ezért nem is beszélhetünk antiszemitizmusról. Az antiszemitizmus csak a 19. századra lesz jellemző újra, amikor felmerül a kérdés, hogy hogyan kellene értelmezni ezeket a jelenségeket. A 19. század törekvése, hogy nemzetállamokat hozzanak létre, amely saját identitással rendelkezik. A zsidóságot nem tudták meghatározni vallási közösségként, vagy etnikai közösségként, így aztán rájuk kényszerítették az asszimilációt. A modern antiszemitizmus politikai jellegű és etnikai, faji tartalmú. Tehát a zsidóságot nem mint vallási közösséget fogják a 19. században kritizálni, hanem egyszerűen azért, mert vannak, és elfoglalják a különböző helyeket, a közéletben betöltött magas pozíciókat. Az első világháború elvesztésével a központi hatalmakat kudarcok érik azokon a területeken, ahol a zsidók nagy arányban vannak jelen a társadalomban, ezért a zsidóságot teszik felelőssé a veszteségért.
Az április 11-i előadáson a magyar őstörténetről esett szó: a turáni átok és finnugor összeesküvés címen tartott előadást a két egyetemi docens.
Legelőször Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én című versén keresztül (amelyet a ferences gimnázium egyik diákja adott elő, hogy a Költészet Napjáról is megemlékezzünk) közelítették meg, hogy ki is volt Góg. A bibliában a Genezisben (10.2), a Tórában a népek nemzetségtábláján szerepel neve. János jövendölésének forrása Ezékiel 38. és 39. fejezete, ahol azonban egyetlen személyről van szó, Gógról, aki Mágóg királya (akkádul mat gog a.m. ‘Gog földje’). Az Úr „csalogatja el” őt három másik, ugyancsak nehezen azonosítható birodalom királyával együtt Izrael népe elleni háborúra, hogy szétzúzásuk által megmutassa dicsőségét a pogányok előtt. A Góg név talán Gügész lüdiai királyéval kapcsolatos. A késő görög Nagy Sándor-regényben Góg és Magóg egy harcias északi nép (nagyjából a szkíták) neve, amely népet a hős makedón király beszorított a nagy hegyek völgyeibe, s erős falak és érckapuk mögé zárt, hogy birodalmát ne háborgassák. A latin, majd sok nemzeti nyelvre lefordított mű Európa-szerte népszerű lett a középkorban, s így nem a bibliai, hanem inkább az ott található Góg és Magóg interpretáció lett széltében ismertté; ezért írta Anonymus a magyarokról, hogy Góg és Magóg leszármazottai, s ezért nevezte magát Góg és Magóg fiának Ady az Új versek előhangjában („Hiába döngetek kaput, falat”).
A 18. században a nemzeti közösséget nyelvi alapon próbálták meghatározni. A honfoglalás előtti időkből nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogy milyen nyelven beszéltek az ide érkező emberek. Nem tudjuk, hogy hol éltek elődeink. Levédiát és az Etelközt tartják valószínűsíthetőnek, de hogy mennyi ideig voltak itt, és előtte hol voltak a magyarok, nem tudjuk. Ezért keletkeztek különféle elméletek a magyar hun rokonságra.
Turán a mai Turkesztán területe, török etnikum által dominált terület. A 19. században megjelenik egy felvetés, hogy a magyarok Turánból származnak. Az elképzelés legismertebb védelmezője Vámbéry Ármin volt. A turáni népek az eurázsiai sztyeppék területén, illetve hatókörében élő egykori népek, illetve mai utódaik összefoglaló elnevezése. A fogalom főleg a 20. század első felében volt elterjedt, de néha még ma is előfordul. A csoportosítás alapja az a megfigyelés volt, hogy ezek a népek mindmáig számos közös kulturális, antropológiai és részben nyelvi vonást őriznek.
A turáni népek közé eredetileg a következőket sorolták: török- vagy helytelenül türk népek (ujgurok, kazakok, oszmán-törökök, kipcsakok stb.), szkíták (szittyák), hunok, avarok, mongolok, mandzsuk. Később a japánokat is idesorolták, a japán nép eredetére vonatkozó felismerések alapján.
A turáni nyelvek fogalmát a mai összehasonlító nyelvészet már nem használja, azonban hasonló értelmű az urál-altaji nyelvcsalád fogalma, amely a 19. században, Rasmus Christian Rask, Wilhelm Schott (1802-1889) és Matthias Alexander Castrén nyelvészeti munkája nyomán jelent meg. Ez nagyrészt ugyanazokat a nyelveket foglalja magába, azzal a különbséggel, hogy az urál-altaji nyelvcsaládba sorolt nyelvek rokonságát a rendszeres hangmegfelelések elemzésével és más tudományos nyelvészeti módszerekkel vizsgálják.
A mindenkori hatalom, magyar ideológia szeretne a turáninál dicsőbb múlttal büszkélkedni, ezért újra előveszik Góg és Magóg történetét.
Ménrót a magyar mondákban a magyarság ősapjaként emlegetett Nimród név eredeti alakja. Nimród a Genezis őstörténeti részében bukkan fel. Őstörténetnek nevezzük Mózes első könyvének az első tizenkét fejezetét. A Genezis 10 fejezetében Nimródról öt vers szól, ő az, aki városokat épít, és ő az első, aki királyként uralkodott a világban.
Arany János a Buda halála című költeményében maga is az eredeti ősmagyar alakjában említi Ménrót fejedelmet.
Kézai Simon a hun magyar rokonság első terjesztője, az utókor által Gesta Hungarorum címen emlegetett latin nyelvű krónikáját IV. László királynak ajánlotta. (A művet Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni.) Saját vallomása szerint művét olasz, francia és német krónikákból állította össze, azonban ezeknél sokkal szabadabban használta a már forgalomban levő magyar krónikákat. Munkája csupán kivonatos másolat formájában jutott korunkra, eredetileg hosszabb lehetett. Mester és udvari pap lett, és mint ilyen 1282–83 táján írta krónikáját. Két könyvből álló műve Hunor és Magor híres történetével, a hunok és magyarok közös eredetének elbeszélésével kezdődik. Az első könyvben a hunoknak Attila haláláig és birodalmuk felbomlásáig, a másodikban pedig a magyaroknak a bejövetelüktől 1280-ig terjedő történetével foglalkozott, és mint mondta, a valóságot akarta követni. Függelékül külön értekezett a jövevény nemesekről, az udvarnokokról, várnépekről, várjobbágyokról, cselédekről, szabadosokról és rabszolgákról.
Nem hiteles képviselői témának a magyarok eredetére vonatkozó elképzeléseikkel Detre Csaba, Paál Zoltán és Máté Imre.
A 11. században vált népszerűvé az az elképzelés, hogy a magyarok és a hunok rokonságban állnak egymással. Ez a tudat az államalapítástól kezdve végig is kíséri történeti gondolkodásunkat.
A történelmi hagyomány és a tudomány összeütközik. Mindaz, amit a magyar őstörténetről tudunk, arra leginkább a nyelvészet tudott választ adni.
Dr. Kőszeghy Miklós szerint nyomokban őrzünk bizonyos dolgokat a honfoglalás kori időkből, ugyanakkor genetikai szempontból jelentős változáson mentünk keresztül. Egyes kutatások szerint a horvátok a legközelebbi rokonaink, ezért a finnugor nyelvi származtatás elmélete önmagában nem lehet válasz az eredetünkre. A finnugor rokonság nyelvi rokonság. Genetikailag a finnekkel semmiféle kapcsolatunk nincsen. A magyarság történetében a származás és a nyelv külön kezelendő fogalmak.
Május 23-i előadásuknak címe Kuruc és labanc: a Habsburg-ház szerepe a magyar történelemben. A kurucok a 17-18. századi Magyarország területén vívott Habsburg-ellenes felkelésekben részt vevő katonák, illetve a velük rokonszenvezők voltak. A Rákóczi-szabadságharcban részt vevő felkelő hadsereg katonáit is így hívták, bár hivatalosan nem használták ezt az elnevezést. A császárhoz hű osztrák katonákat és a Habsburg-párti magyarokat a kurucok labancoknak nevezték. A labancok (laboncok, loboncok) a 16.-18. században, elsősorban a Thököly-szabadságharc és a Rákóczi-szabadságharc idején a királyhű magyar katonák és a bécsi udvar (Habsburgok) híveinek elnevezése. Velük szemben álltak a kurucok. A labanc szó a magyar nemzeti érzésűek szemében a gyávaság, ravaszság és hazafiatlanság szinonimája. A 21. századi magyar közéletben továbbra is megtalálható a kuruc-labanc párhuzam, és egyfajta reneszánszként alakulnak kuruc és labanc érzelemvilágot magukénak valló szerveződések.
Az, hogy jók és rosszak vannak a magyar történelemben a XVIII. századtól kezdve jelen van a magyar gondolkodásban. Ezért lettek a kurucok jóknak beállítva, a labancok pedig rossznak. A jók mindig a nemzeti érdeket szolgálják.
Hollós Korvin Lajos: A Vöröstorony kincse című könyvében a Rákóczi szabadságharcot dolgozta fel. A másik könyv, amelyet az előadók ajánlanak: Szegfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Rákóczi bizonyíthatóan nem kívánt végleg letelepedni az Oszmán Birodalomban. 1720-ra viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a négyes szövetségben fontos szerepet játszó Német-római Birodalmat képviselő császárral szoros együttműködésre kényszerülő francia külpolitika számára a visszatérése elképzelhetetlenné vált. II. Rákóczi Ferenc kényszerhelyzetbe került, s ennek következtében nem maradt más választása, mint elfogadni a törökországi menedéket.
A kuruc-labanc vita napjainkban is folyik. Paár Ádám a mandiner.hu.-n közöl írásokat a vitáról.
Magyarországon Pataki Ferenc foglalkozott az emlékezetkutatással. A történelmi tényeket az emlékezetpolitika alakítja. Az egyes népeknek különböző emlékezetmintázatuk van. A magyar emlékezetminta a következő: 1. Külső fenyegetés és belső megosztottság miatt elkezdjük gyászolni a régi dicsőségünket. 2. Lelkesülten szembeszegülünk az aktuális elnyomóval. (Véres kard, Talpra magyar) 3. Küzdünk (noha már tudjuk, hogy reménytelen) 4. A bukás után jön a remény.
A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) az oszmán uralom alól felszabaduló Magyarország első jelentős szabadságharca volt a Habsburg abszolutizmussal szemben.
1704 elején II. Rákóczi Ferenc az európai keresztény világ fejedelmei és respublikái elé helyezte Magyarország ügyét; az 1703. június 7-ére keltezett manifesztumában tudósította a külföldi hatalmi érdekcsoportokat arról, hogy Magyarországon az állami önrendelkezésért fogott fegyvert az ország lakossága. „Magyarország egyhangulag visszaóhajtotta a török uralom napjait, mert a Habsburgok a magyar nemzetnek sóhajokon és könnyeken kivül egyebet nem hagytak.” A II. Rákóczi Ferenc vezette küzdelem a rendi kiváltságok védelméért, az ország belső önállóságáért (maximális programként a Habsburg-monarchiából való kiválásért, vagyis az ország teljes függetlenségéért) folyt, és végül az egyenlőtlen erőviszonyok, a kedvezőtlenné váló európai politikai helyzet és az ország belső társadalmi ellentmondásai miatt bukott el. A bukás ellenére a szabadságharc megakadályozta Magyarország teljes beépítését a Habsburg Birodalomba, és az ország rendi alkotmánya, ha látszólagosan is, de fennmaradt.
Rákóczi emigrációba kényszerült, de megkérdőjelezhetetlen nemzeti hőssé vált, aki követendő példakép maradt a magyarok szemében. A szabadságharc hatása megjelent a népzenében is, és olyan hatást gyakorolt, amiből számos kuruc nóta született: például a Rákóczi kesergője, a Rákóczi-nóta és a Hajh! Rákóczi! Bercsényi! 2015 óta az Országgyűlés határozata értelmében a kiemelkedő államférfi, a Rákóczi-szabadságharc vezérlő fejedelmének születésnapja, március 27. nemzeti emléknap, Rákóczi-emléknap.
Az előadók kifejtették, hogy a Rákóczi-szabadságharc már a kiindulása időpontjában magában hordozta a kudarcot. Hangsúlyozták, hogy a történelmet több szempontból érdemes megvizsgálni.
Mindhárom előadást megnézhetik a Helischer József Városi Könyvtár honlapján a Médiatár fülre kattintva, de DVD-én is kikölcsönözhetők a könyvtár állományából.
Hámosné Szőke Anna
Fotók: Steindl Nóra
