A Dorogi Barangolások következő részében az egykori szőlő- és borkultúra fogyatkozó nyomairól olvashatunk.
Bél Mátyás följegyzéseiből tudjuk, hogy a német telepesek 1719-ben ültették első szőlőiket a dorogi határban. (Esztergom vármegyéről – függelék.) Egy későbbi forrás így ír a folytatásról: „A népesség fő kereseti forrása a szénbányászat megindulásáig a szőlőművelés, a kétszeres- és a burgonyatermelés volt. Mint jeles lótenyésztő hely is kitűnt.” Ez a tömör leírása annak a kétszáz évnek, amely a német lakosság betelepítésétől (az 1700-as évektől) a XIX. század végéig jellemezte az itt élő lakosság kemény küzdelmét a megmaradásért. Ma már kevesen tudják, hogy a szőlészetek körbevették a települést, a Kálvária-domb keleti-nyugati fekvésű oldalain – néhány gyümölcsfával – és a kesztölci határ domboldalán az ültetvények egész évben sok munkát, szerencsés időjárás esetén életmentő anyagi hasznot is hoztak a gazdáknak. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a közeli leányvári borszőlőkkel együtt itt volt a neszmélyi borvidék keleti határa. Győr városának borkereskedői szívesen vásárolták fel a dorogi termést, melynek csak kisebb hányada maradt házi fogyasztásra a téglaboltozatú pincék hordóiban. A pincesorok a keleti oldal teraszos útjain sorjáztak, a legrégibb hűvös építmények az Ady Endre utca nyiladékában és az Árpád utca Csolnoki útra nyíló végén (fogyatkozó számban és minőségben) még ma is láthatók, ám az 1940-es évektől kezdve ráépítéssel nem egyet lakássá alakítottak át tulajdonosaik.
Az Árpád utca közel 200 éves pincesorának legrégebbi maradékait a kék turistajelzés vándorai ma is megcsodálják.
Az ősi szőlészetek fajtáit a XIX. század végén a világszerte pusztító filoxéra járvány (szó szerint) gyökerestől kiirtotta. Akik szívós hittel bíztak az újraélesztés hosszadalmas folyamatának sikerében, azok főleg a Kálvária-dombon kezdték újra a szőlészkedés, borászkodás kemény próbáit. A XX. század elején épült tégladíszítésű, szecessziós présházak néhány szép darabja bizonyítja a Mátyás király utcában és a Csolnoki út, sőt a Bécsi út mélyebb fekvésű szakaszán, hogy akkoriban ez az egységes pincedűlő a ma is híres hajósi pincefalu kistestvére maradhatott volna, ha a városépítés növekvő igénye és a szőlészkedési kedv megcsappanása föl nem bomlasztotta volna ezt az egységet.
A szecessziós présházak szép színfoltjai ma is Mátyás király utcának, a Csolnoki útnak. (Bencze László felvétele)
Ki tud róla, hogy az Árpád utca nyomvonala alatt, de még a polgármesteri hivatal szomszédságában is ott rejtőzködnek a legrégebbi, földbe ásott, boltozatos pincék? A háborút megélt nemzedékek emlékezete szerint az erős falak és dongamennyezetek a harckocsik alatt sem omlottak be. Csak sajnálkozni tudunk, hogy a Bécsi úton létrehozott Német Nemzetiségi Tájház udvarában több száz évet túlélt pincét és présházat a városi tulajdonba vétel előtti tudatlan lakók „sikerrel” megsemmisítették.
A nagy német prés több mint másfél évszázados, megőrzött példánya a Német Tájház büszkesége. (K.L. felvétele)
Helyén jelképes „sírjelként” magasodik egy nagy német prés közel kétszáz éves, hibátlan teste, felirata a tulajdonosok gondosságáról is megemlékezik. Kimberger Franc 1857-ben valahol a zsámbéki-medencében építette a monumentális darabot, melyet 1920-ban vásárolt meg tőle Puchner József vendéglős, a mai Molnár söröző alapítója, hogy vendéglője számára a Mátyás király utcai pincében préselje évtizedeken át a hegy levét. Arról pedig fényképek maradtak fenn, hogy a két világháború közti évtizedekben még látványos felvonulásokkal ünnepelték meg a szüret befejezését, az újbor érlelésének kezdetét Dorogon!…
A két világháború közti évek látványosságai közé tartozott a szüreti felvonulás.
A legendás prések sajnos fogyatkozóban vannak, hatalmas tölgyfagerendáik egy időben – olcsó tűzifaként – a téli hideg elleni védekezés martalékai lettek. 1993-ban a Zrínyi-iskola Kincskereső klubja felmérésbe kezdett a pincék, présházak és eszközeik állapotáról. Az építmények külső leírása mellett rajzokkal illusztrálták azokat a préseket, amelyek megtekintéséhez gazdáik hozzájárultak. Néprajzi gyűjtésükkel a Város- és Faluvédők országos pályázatán első díjat nyertek. Dolgozatukat a Dorogi Füzetek 6. számában publikálták.
Dorog különleges hagyomány őrzője lett a XIX. században. A magyarországi szőlészeti és borászati kultúra megteremtője, Gyürky Antal élete utolsó évtizedét dorogi rokonai között élte le. A felvidéki nemes 1848-49-ben még parancsőrtisztként szolgálta Görgey Artúr tábornokot. A szabadságharc bukása után elbúcsúzott a katonai pályától, és tudományos alapossággal felkészült az európai szőlő- és borkultúra megismerésére, majd magyarországi terjesztésére. Alapítója és első szerkesztője volt a Szőlészeti és Borászati Közleményeknek, kiadta többek között a Borászati szótár, a Vincellérek könyve, a Borászati vegytan, A szőlőművelés és borkezelés újabb elvei, valamint a Védekezés a filoxéra és szőlőgomba ellen című könyveit. Dorogi évei alatt is aktív részese volt a szőlészek és borászok segítésének. Az Esztergom és Vidéke című hírlapban levelező rovatot vezetett a téma iránt érdeklődők számára. Dorogon, a bányakolóniában érte a halál. A Szent József plébánia halotti anyakönyve ezt a megjegyzést tartalmazza az 1890. július 31-én bekövetkezett halál körülményeiről: oka végelgyengülés volt. „A beszentelést Doroghbányán aug. 1-jén végezte Pelczer Lipót plébános. A beszentelés után a hulla megyei engedéllyel elszállíttatott Felső-Szelényre, családi nyughelyen való temetkezés végett.” (Halotti anyakönyv, Dorog, 1890. júl. 31.) A felvidéki családi sírboltban alussza örök álmát.
A fogyó emlékek közül néhány pince és présház ma már védelem alatt áll városunkban. Az elhagyott és elvadult szőlők, s köztük néhány művelt földdarab a település határában a hajdani szőlő- és borkultúrának utolsó, gyérülő nyomai. Dorogi mustot, bort kóstolni már csak néhány kitartó szőlőműves pincéjében lehet. Faragott, főleg XIX. századi préseink alig látható értékei a múltnak. A pincék elé „kidobott” jókora piszkei mészkősúlyok is jelzik a lomként eltüzelt, vagy gyűjtők által elszállított felszerelések, ősi eszközök folyamatos fogyását, elárvulását.
Kovács Lajos
Források: Magyar életrajzi lexikon – Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai (1988) – Zrínyi-iskola Kincskereső néprajzi szakköre: Régi pincék, présházak, szőlőprések Dorogon. Dorogi Füzetek 6. – Solymár Judit-Kovács Lajos: Dorogi lexikon (2008) – Dankó Kristóf-Kovács Lajos: Dorog védett épületei (2014) – Szent József Plébánia irattára: Halotti anyakönyvek.
Címlapfotó: a Kálvária-domb szőlői még az 1970-es években is virágzó gazdálkodásról meséltek.
