A Dorogi Barangolások következő részében az Ipartestülettel, illetve a testület volt épületével foglalkozunk.
A SZEGÉNYSÉGBŐL AZ IPAR A KIVEZETŐ ÚT avagy SIRASSUK-E AZ IPARTESTÜLET OMLADOZÓ VÁRÁT?
1909-ben, a Dorogi Bányakaszinó megalapításának napjaiban a község gazdáit a fiatal Schmidt Sándor bányamérnök alaposan elgondolkodtatta egy meghökkentő gondolatmenetével. Kifejtette a dorogiaknak, hogy az alkalmatlan talajú és az idők folyamán teljesen elaprózódott földecskék művelése helyett az erősen fejlődő bányatelepre való tekintettel foglalkozzanak inkább iparral. A földművelés a dorogi viszonyok mellett és úgy, ahogyan Dorogon űzik, nem teremt jólétet a község lakóinak.
A németajkú lakosság a kicsi dorogi határ földjein immár 200 éve küszködött azzal, hogy kisbirtokain életben maradjanak. Jólétről csak néhány gazda álmodhatott, de a nagy létszámú családok gyermekei sorra csúsztak le a zsellérsors kiszolgáltatott bérmunkás szintjére. Egyesek a környékbeli falvak felé vették az irányt, mások kivándoroltak a Nyugat Ígéretföldjére, s még nagyon kevesen szánták rá magukat a helyi bánya kínálta munkahelyek elfogadására. A lakosság rohamos gyarapodásának ellenére pedig még az 1920-as évek elején sem volt jelentős az iparűzésre vállalkozók száma.
1923-ban a megyei főszolgabíró kezdeményezése kellett ahhoz, hogy ezek az iparosok létrehozzák érdekvédelmi testületüket, ám ehhez a környék településeinek csatlakozására is szükség volt. Dorog központi helye ekkor már vitathatatlan a szénmedencében, így 1923. november 18-án 14 község összefogásával megalapították a Dorog és Vidéke Ipartestület közösségét. Méltatlan kis irodaházuk az akkor már nagy tekintélyű és a dorogi képviselő-testületben hangadó Schmidt Sándor bányaigazgatót arra ösztökélte, hogy telekhez segítse az iparosokat, majd megbízta Gáthy Zoltán építészmérnököt a székház megtervezésére. A községek és a bánya összefogásával 1927-ben felépült Dorog határában a csinos, manzárdtetős székház.
Ipartestületi székház a község nyugati határában 1927-ben.
A korabeli képeslapot középen a Bécsi út fasora felezi meg, Tokodaltáró felé vezetve az országút gyér forgalmát. A vándorfotós igyekezett minden fontos változást összegyűjteni a lencse fókuszában. Jobbra halványan életjelet ad már a Munkásotthon klasszikus épülettömbje, középen az állandóan fejlesztett, villamos áramot termelő központ uralja a község határát, balra pedig már „felkiáltójelként” ott magaslik a bányászok templomának magányos tornya is, várva a templomhajó hozzáépítését. Az ipartestületi székház – mint legújabb létesítmény – közelségével, de főként a körülötte még művelt földsávokkal a paraszti világ és az iparfejlesztés ütközőpontjaként, a múlt és jövő határán emelt bástyaként válik szimbolikus erővé.
Az omladozó épület
Aki ma szeretné felkeresni ezt a pompás építményt, számíthat egy elvadult kert bozótos ősrengetegére, továbbá az idő eróziójának minden pusztítására tetőn, falakon és nyílászárókon egyaránt. Lelakatolt, de folyton fölfeszített ajtói mögött nyomorúságos rendetlenség igazolja a gazdátlanságot. Pedig itt 1947-ig, az államosításig rend uralkodott. Rendszeresen tartottak kulturális és hazafias előadásokat, emellett békéltető, tanonc- és mestervizsgáztató bizottsága működött a 14 község legnevesebb iparosainak vezetésével. Látványos ünnepségek keretében saját zászlójukat is felavatták, a falakon nagy méretű, művészi portrék örökítették meg Eggenhofer Jenő (táti) elnök és Schmidt Sándor díszelnök vonásait. A képek alkotója az esztergomi Bajor Gusztáv festőművész volt. Ugyan kiket irritálhatott annyira a két mestermunka, hogy a pusztítás nyomot sem hagyott róluk? Az épület a szokásos lelakás sorsára jutott. Volt itt hasznos modellező szakköri élet is, elkülönített bérlakás is, katonai kiegészítő parancsnokság is, ahol a katonaköteles fiatalok alkalmassági vizsgálatai zajlottak. Aztán az 1990-es rendszerváltás után állami kincstári vagyonként bérlők közt darabolták fel az épületet, ám életet nem leheltek bele, csak a tél elől ide menekülő hajléktalanok. Nincs benne köszönet. S bár 1990-ben újraalakult az Ipartestület dorogi szervezete a régi községek csatlakozásával, az épület felújítására, működtetésére nincs közös akarat, talán anyagi erő sem.
Emléktábla az épület falán
Fel-felröppennek a hírek, hogy talán mégis van remény. Talán mégis a város tulajdonába kerülhet az épület telkestől, mielőtt térdre rogynának kikezdett falai. Talán már készülnek a hasznosítás tervei, hogy újra a fő utca elegáns, hasznos építményeként, közösségi színtereként tekinthessünk be kerítésén. Dorog értékmentő város. A várakozás izgalmas éveit éljük.
Kovács Lajos
(Források: Dorogi lexikon – Pick József-dr. Major Tibor: Dorog és térsége gazdasági almanach, 1993. – Kántor Klára: A 90 éves Dorogi Ipartestület Emlékkönyve 1923-2013. – Kovács Lajos sajtókutatásai.)
A CivilFilm Egyesület az egyik „Videó-sétájában” ellátogat a helyszínre>>
Tóth Krisztián pedig légifelvételen mutatja be a helyszínt>>
Címlapfotó: Tóth Krisztián (az ipartestület volt épületének mai kinézete)
