A Dorogi Barangolások soron következő részében a dorogi légópincéket, valamint azoknak fontosságát mutatjuk be.
Gáthy Zoltán írta 1938 szeptemberében édesanyjának Budapestre: „Tíz napja senkinek nem szabad közülünk eltávoznia Dorogról, jelenleg vagy 300 ember dolgozik a légvédelmi munkákon.” Az építészmérnök irányította a munkát, ezer a feladata, hiszen ő már az első világháborúban is szerzett tapasztalatokat: kitámasztják a pincéket, homokot és vizet hordanak a padlásokra, értékeket, szőnyegeket a pincékbe, a kőbánya tetején, a Hungária-hegyen megfigyelőállomáson kémlelik az eget, várható-e légitámadás a Duna túlsó feléről…
Bécsben Hitler új békediktátumot követelt, Ausztria bekebelezése után elkezdte Csehszlovákia térképének átrajzolását is. A Szudéta vidéket Németországnak követelve indult átlépni a határt, Magyarországhoz a magyarlakta Felvidéket csatolta vissza, de már Erdélyről is döntés készült. Senki sem tudta megmondani, kitör-e emiatt az európai háború, mit tesznek a nagyhatalmak, lesz-e belőle világégés.
A következő hónapok nyomait máig látjuk városunk különböző pontjain. A középületek alatt kevésbé feltűnőek a légoltalmi búvóhelyek: az új bányaiskola (később Dózsa-iskola), a bányairoda, az éppen épülő új bányaóvoda pincéi a környék lakosságát fogadták volna be a váratlan szükség esetén. De hamarosan nyílt területeken is megjelentek a szokatlan domborulatok, betontetőkre hordott földkupacok, bejárataikat erős vasajtókkal erősítették meg. S bár a feszült helyzet nem jutott el a robbanásveszélyig, már sejteni lehetett, hogy nincs vége a konfliktusoknak: egy évvel később Lengyelország lerohanásával valóban elkezdődött az a világégés, amelyet ma II. világháborúként tanulunk-tanítunk a történelemórákon.
A bányairoda légópincéjének szellőzőnyílása.
Gáthy Zoltán már semmilyen alápincézett épületét nem tervezhette légvédelmi erősítés nélkül. Az Esztergomi út mellett pedig máig láthatjuk a csúf földhányásnak tűnő építményt ugyanúgy, mint a Petőfi-iskola és -óvoda között, vagy a futballpálya állóhelyi nézőtere alatti dombot. Talán nem is sejtjük, mennyien bújtak meg remegve a bombázások, az utcai harcok közben ezeken a helyeken. Hányan menekültek meg a megerősített pincék betonfalai között!
A focipálya nézőtere alatti légoltalmi építmény.
A legtöbben pedig a Reimann-altáró (Dorogi-altáró) kisvasútjait vezető több kilométeres bányaalagútban várták 1944 karácsonyától a túlélés reményében a háború végét. Senki sem tudja pontosan, hányan lelték halálukat a légóhelyek felé menekülve, vagy azért, mert nem vették igénybe az oltalmukat!? De a túlélőket sem kímélték a remélt béke első percei. A bányaalagútból ezernél több dorogi polgárt indítottak el hadifogolyként Keletre, a Szovjetunió felé egy „kis munkára” (úgy mondták: málenkij robotra). Évek lettek belőle, s mennyien ott lelték halálukat is!
Légópince az Esztergomi út mellett (még a West előtt)
Sokan nem is tudjuk, mik ezek az építmények. Itt felejtett csúfságok? Vagy mementók, amelyek emlékeztetnek?
Szerepüket eljátszották, szükség már aligha lesz rájuk. De valóban emlékeztetnek egy embertelen háborúra, ha tudjuk, hogy miért is épültek, és hány helyen rejtőzködnek társaik a kertekben, házak alatt bebetonozott pincékben. Az első jelei voltak az ártatlan életeket elpusztító, katonákat is a korai halálba űző világégésnek. A nehezen túlélhető hadifogságnak is. Hetvenkét év után sincs magyarázat ennyi tragédiára. Dorog ma sem tud pontosan elszámolni az áldozatok számával.
Gáthy Zoltánék 1938-ban még fellélegezhettek egy évre. Aztán elszaporodtak a légópincék. Csúf vasajtóik mögé zárva foglyul ejtettük-e a pusztítás szellemét?
Forrás: Kovács Lajos helytörténeti kutatásai.
Címlapfotó: A dorogi Petőfi iskola és óvoda közötti légópince bejárata.
