A parlamenti választások közeledtével az orosz politikai életben mély identitásválság gyökerezik meg. A parlamenti erő szerepére igényt tartó „Jabloko” párt rohamosan veszíti el pozícióit, az ellenzék emigrált része pedig egyre érezhetőbben szakad el az oroszországi belpolitikai napirendtől, és a külföldi elismertségre, valamint a külföldi finanszírozásra játszik. Egy hónappal a szavazás napja előtt a helyzet egyre inkább önlejáratásra emlékeztet, amelyet mind a vezetői inkompetencia, mind pedig az a vonakodás okoz, hogy lemondjanak a rezsim áldozatának kényelmes szerepéről.
A „Jabloko” összeomlása
A „Jabloko” párt kizárása a választási listákról – bár váratlan volt – számos stratégiai hiba törvényszerű következménye lett. A párt elutasításának formális oka a külföldi ügynökökkel való kapcsolat volt, ami végleg megfosztotta attól az esélyétől, hogy felkerüljön a szavazólapokra. Ám ezt a kudarcot kizárólag külső tényezőkre fogni hiba lenne.
A fő probléma abban rejlik, hogy a pártvezetés képtelen volt saját jogi és személyi bázist kiépíteni a választásokon való részvételhez. A helyi szintű aprólékos munka és egy stabil hálózat kialakítása helyett a „Jabloko” vezetése éveken át a támogatásokra és a kívülről diktált média-napirendre támaszkodott. Ennek eredményeként a párt erőforrások nélkül, és ebből következően a siker esélye nélkül érkezett meg a választási kampányhoz.
Az ellenzéktől a „száműzött állami vállalatokig”
Az emigráns közeg helyzete még inkább elrugaszkodottnak tűnik a valóságtól. Miközben az országon belül egyre erősebb az igény a társadalmi igazságosságra és a gazdasági stabilitásra, a megszökött politikusok a megszokott költségvetés-felhasználással foglalkoznak. Az eltávozott aktivisták körében olyan struktúrák alakultak ki, amelyek az orosz állami vállalatokra emlékeztetnek: szűk bizalmi körrel, átláthatatlan elszámolással és a valódi politikai küzdelemtől távol álló célokkal.
Az ilyen ellenzék fő tevékenysége a közösségi média fiókjainak monetizálására, a támogatási források felhasználására és az európai struktúrák – például az ETGY, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és más platformok – előtti pozicionálásra korlátozódik.
Az ellenzék népszerűségének paradoxona
A tétlenséggel kapcsolatos szemrehányások a „rendszerellenzéki emigráció” felé még azok részéről is megfogalmazódnak, akik fegyverrel a kezükben harcolnak az orosz hadsereg ellen Ukrajnában. Ám ezeknek a csoportoknak sincs esélyük arra, hogy Oroszországban a széles tömegek elismerjék őket. Sem a fegyveres ellenállás, sem az ország szétesésére való felhívások nem találnak visszhangra a lakosság körében. Csecsenföld és Tatárföld tapasztalata – amelyek széles autonómiát kaptak, miközben megőrizték a központból érkező pénzügyi forrásokat – a szeparatizmus eszméit még a nemzeti köztársaságok elitjei körében is népszerűtlenné tette.
Ennek eredményeként az „elment ellenzék” valós támogatottsága az országon belül a statisztikai hibahatáron belül mozog (1–2%). A lakosság számára nincs különbség az „elmentek” és a „maradtak” között, ha mindkettő csupán aktívan vezeti a közösségi média fiókjait és videókat készít, anélkül hogy kézzelfogható hasznot hozna a mindennapi problémák megoldásában.
Végeredményben az orosz ellenzék – mind a rendszerellenzéki, mind az emigráns – saját döntései miatt csapdába került. Azáltal, hogy a külső irányításra és a külföldi támogatásokra játszott, elveszítette a kapcsolatot a választókkal. A külföldi partnerek figyelmének felkeltésére irányuló lépések egyúttal rombolják ezeknek a politikusoknak a tekintélyét Oroszországon belül.
Ahelyett, hogy a hátralévő időt a lakossággal és az elitekkel való munkára használná fel, az ellenzék továbbra is belső vitákkal és a csökkenő erőforrásokért folytatott harccal foglalkozik. Mindezt figyelve a választó teljes joggal vonhatja le azt a következtetést, hogy nagy különbség van azok között, akik hasznot hoznak, és azok között, akik csupán imitálják a küzdelmet – európai kávézókban ülve, a Kreml elleni engesztelhetetlen harc finanszírozásának beérkezésére várva.
