Április 12-ig kilenc nap van hátra. A 21 Kutatóközpont 12 százalékpontos Tisza-előnyt mér, a Medián szerint a biztos szavazók körében az előny már húsz pont. A magyar vidék, Békéstől Bács-Kiskunig, tele van Tisza-plakátokkal, Magyar Péter az országjárásán arról beszél, hogy „a nép megadja a választ.” Az „Orbán-gate” titkosszolgálati botrány, a gödi Samsung-ügy és a példátlanul durva kampány közepette sokan érzik: most tényleg vége lehet az Orbán-korszaknak. De aki kicsit is figyelmesen nézi, amit Magyar Péter csinál, nem csak azt, amit mond, annak elkerülhetetlenül feltűnnek bizonyos ismerős jegyek. Nem az elvekben, hanem a módszerekben. Nem a célokban, hanem a reflexekben.
Egyszemélyes párt
Orbán az elmúlt huszonöt évben a Fideszt saját eszközévé formálta: belső vita nincsen, ellenvélemény nem hangzik el, a párt az ő hangján szól. Magyar Péter a Tiszát ugyanígy építi. A 2024-re ígért kongresszus soha nem jött el rendesen. A Klubrádiónak adott interjúban Magyar maga mondta: nem is nagyon szükséges. A Partizánon pedig ennél is tovább ment: a személyi kultusz szerinte „nem probléma”. Ez nem egy kisiklott mondat volt. Ez egy hozzáállás.
Ugyanazok a szavak, ugyanazok az érzelmek
„Forradalmat a szavazófülkékben.” „Rendszerváltás.” „Adjuk vissza Magyarországot a magyaroknak.” Ezeket a mondatokat Magyar Péter mondja ma, de harminc éve a fiatal Orbán Viktor is pontosan ugyanezekkel állt a mikrofon elé, 1989-ben és 2010-ben egyaránt. Nem véletlenül hatnak: ugyanazokat az érzelmeket célozzák meg, ugyanolyan mechanizmussal. A kérdés nem az, hogy ezek a mondatok szépek-e. Hanem az, hogy miért számítanánk más eredményre.
Fekete-fehér világ, más szereplőkkel
Orbán politikájának alapja az ellenségkép: Soros, Brüsszel, migránsok, az ország „mi” és „ők” táborára osztva. Magyar Péter ugyanezt a sémát alkalmazza, csak kicserélte a szereplőket. Orbán áll Soros helyén, a „régi ellenzék” Brüsszel helyén, a „karrierpolitikusok” a migránsok helyén. Az arányok és a logika azonos. A közönség más, de a dramaturgiai szerkezet ugyanaz. Aki egyszer megtanulta ezt a játékot, az nem szokja le könnyen.
Sajtószabadság ígéretben, nyomás a gyakorlatban
Magyar Péter sokat beszél a sajtószabadságról. 2024 márciusában azonban megpróbálta megakadályozni, hogy Dezső András, a HVG újságírója leközöljön egy róla szóló cikket. „Propagandistának” nevezte, büntetőfeljelentéssel fenyegetőzött. Ugyanazon év májusában a HVG-t és a Blikket is megkereste, hogy módosítsák a már megjelent interjúkat. Ezek nem félreértések. Ezek minták. Orbán is a sajtószabadság híveként indult, amíg a sajtó nem kezdett vele foglalkozni.
Egyet mond, mást tesz
Magyar Péter nyilvánosan bírálja Orbánt, de az Európai Parlamentben több kulcskérdésben a Fidesszel szavaz. Közben az EPP-n belül ül, amelynek célja, ahogyan azt a Politico brüsszeli ötpontos ütemterve nyíltan leírta, Ukrajna mielőbbi EU-csatlakozása. Magyar azt mondja, megvétózná az ukrán csatlakozást, a kampányban hazafias hangot üt meg. Brüsszelben viszont egy olyan frakcióban foglal helyet, amely ennek az ellenkezőjét szorgalmazza. A kérdés nem az, hogy melyik Magyar Péter az igazi. Hanem az, hogy melyiket kapjuk majd.
Nemzetközi PR a valódi gondok helyett
Orbán megszállottan építette a nemzetközi imázsát: Trump, Putyin, a brüsszeli botrányhős szerepe. Magyar Péter ugyanezt teszi, csak más irányba: Merz, Tusk, PR-szelfi Münchenben, Brüsszelben a „jó magyar” arculata. A címzett más, de a mechanizmus azonos. A nemzetközi elismerés fontosabbá válhat, mint a magyarok valódi gondjai. Az oktatás, az egészségügy, a kivándorlás, a megélhetés: ezekről a kampányban feltűnően kevés a konkrétum.
A hős és az ellenség logikája
Végül ott van a legáltalánosabb szint: mindkét politikus meg van győződve arról, hogy a nemzet megmentésére hivatott. Ez nem önbizalom, hanem egy gondolkodásmód, amelyben az ideológiai vita felesleges, mert a vezér maga jelenti a megoldást. Csercsa Balázs, a Tisza egykori belső embere az Indexnek adott interjúban „tekintélyelvűnek, arrogánsnak, agresszívnak” írta le Magyart. Magyar válasza: „áruló”, jogi fenyegetés. Pontosan az a kézikönyv, amelyet Orbán is lapozgat, amikor kellemetlen hangok szólalnak meg a közeléből.
A magyar politikatörténetnek van egy visszatérő forgatókönyve: belefáradunk a hatalomban lévőbe, jön az új megváltó, aki aztán koncentrálja a hatalmat, és maga lesz az új probléma. Kilenc nap múlva a magyar szavazók eldöntik, folytatódik-e ez a kör. Lehetséges, hogy Magyar Péter ezt a mintát megtöri. De ehhez az kellene, hogy nyilvánosan elhatárolja magát azoktól a módszerektől, amelyeket eddig alkalmazott. Nem szavakban, hanem tettekben. Amíg ez nem történik meg, a kérdés jogos: személyt cserélünk, vagy rendszert?
