Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hatvanhatodik részében Erdélybe, a tordai sóvidékre látogatunk.
Erdély természeti örökségeit lajstromba véve Torda város neve előkelő helyen szerepel. A település szomszédságában futó Hesdát-patak lenyűgöző szurdokát, a Tordai-hasadékot legalább hallomásból szinte mindenki ismeri. Torda másik – ugyancsak látványos – nevezetessége, a nagy múltra visszatekintő sóbánya már nem él ennyire a köztudatban.
Három évvel ezelőtt, székelyföldi barátaink javaslatára, Kézdivásárhelyről hazafelé jövet Tordán tartottunk hosszabb pihenőt. Egy beszélgetés szófoszlányait elkapva döntöttünk amellett, hogy a város számunkra még ismeretlen nevezetességének bejárásával frissítjük fel magunkat a fárasztó autózás után. A városszéli utcából nyíló bejárat a jellegtelen kiszolgáló épületekkel, a kiragasztott, fénymásolt tájékoztatókkal nem sok mindent árult el az ajtó mögött megbújó látványból. Tulajdonképpen a pénztárnál gyülekező, mintegy húszfős csoport, valamint a kerítés mellett álló két-három autóbusz utalt csak arra, hogy valamiféle turistalátványossággal van dolgunk.
A belépőt megváltva, vezetőre várva ácsorogtunk a bányatáró bejáratánál, amikor egy fiatalember lépett hozzánk, és magyarul tartott rövid eligazítást a bányajárás szabályairól. Felhívta a figyelmünk, hogy odalent csak magunk leszünk, idegenvezetés ugyanis nincs, de eltévedni sem tudunk, mert a kivilágított szakaszok egyértelműen jelzik az utat. Sókristályt szigorúan tilos kihozni – tette hozzá határozottan mondandójához, majd „zárójeles”, halk megjegyzésként azt is, hogy senki sem nézi majd át táskáinkat, zsebeinket. Mielőtt elköszönt volna tőlünk, a fiú megjegyezte, hogy hamarosan nagy változás történik, és lehet, hogy most látjuk utoljára ilyennek Torda nevezetességét. Hogy ezzel mit is akart mondani, fogalmunk sem volt….
PHARE-támogatással
A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a Babes-Bólyai Egyetem Földrajz Karának meghívására két hónappal ezelőtt Kolozsvárra utazhattunk. Munkánk végeztével – és felidézve a 2008-ban átélt élményeket – kitérőt tettünk az onnan csupán 30 kilométerre délkeletre fekvő Tordára. Most már tudatosan készültünk a látogatásra, hiszen a hírekből, internetes forrásokból értesülhettünk arról, hogy valóban nagy változások történtek. Már egy éve annak, hogy 2010 januárjában, ünnepélyes külsőségek közepette hivatalosan is átadták a felújított tordai sóbányát, valamint a környékén megépített turisztikai és egészségügyi központot.
A gyógyüdülőközpont felújítási munkálatait még 2008-ban kezdték el PHARE-támogatásból (ez utóbbinak az összege elérte az 5,8 millió eurót). A gyógyulási lehetőségen kívül a régió idegenforgalmi fellendülését is várják ettől a beruházástól: az elképzelések szerint 2015-ig 185 ezer turista látogat majd el az újonnan létesített gyógykezelőközpontba (elsősorban légúti megbetegedésben szenvedőket kezelnek itt). Optimizmusukra az ad okot, hogy a már felújítás alatt álló bányát is mintegy nyolcvanezren keresték fel 2009-ben.
A bányafelújítással párhuzamosan a várost és a sóbányát összekötő két kilométeres útszakaszt is rendbe tették (a korszerűsítés 1,6 millió lejbe került), így a bánya már könnyen megközelíthető. Olyannyira jó lett a tájékoztatás, hogy bármerről is érkezünk a városba, szinte minden út a bányához visz. Kuriózumként nemcsak a felszín alatti ipartörténeti emlék, hanem két, 10 százalékos sótartalmú tó is várja majd a látogatókat. A felújított komplexumban a turisztikai főszezonban az eddigi 16 helyett 69 ember dolgozik.
Már a rómaiak is…
A Torda környéki sókészlet kitermelése Dacia római megszállása idején kezdődött, s ez nagyban meghatározta a térség fejlődését. A római kitermelés téglalap alapú bányákban, lépcsős fejtéssel történt, a felszínhez közel, legfeljebb 12-15 méter mélységű bányákban. Ennél mélyebbről nem tudtak termelni, mert a fenéken felgyűlt a víz, valamint a só kiemelése is nehézségekbe ütközött. Feltételezések szerint a Római-tó, a jelenlegi strand is egy ilyen bányatípus helyén jött létre.
A só már a középkori Magyarország gazdasági életében is fontos szerepet töltött be. Keresett árucikk volt, amelyet a belső szükségletek kielégítésén túl a XII. század második felétől exportra is termeltek. A sóbányászat az Erdélyi-medencében összpontosult, ahol kezdetben a sóhegyek külszíni fejtésével, majd mélyművelésű bányák megnyitásával termelték a létfontosságú konyhasót. A sóvágás fő központja Dés mellett Torda volt. A tordai bányák – Orbán Balázs szerint – 1150 táján 60 000 tonna sót termeltek. Erdély sókészlete a tudomány mai álláspontja szerint 16 000 négyzetkilométernyi területen körülbelül 41 000 köbkilométer. A sórétegek vastagsága 100 és 3000 méter között változik.
A város északkeleti részén kezdődő sóréteg 45 négyzetkilométeren terül el, vastagságának átlagértéke 250 méter. A gyűrődés központi részén a sóréteg akár az 1200 méteres vastagságot is elérheti. A tordai sót 99 százalékban nátrium-klorid alkotja. A nem oldódó anyagok (főként kalcium-szulfát) nem lépik túl a 0,7 százalékot. A teljes készlet nagyságát 38 750 millió tonnára becsülik.
A ma ismert legkorábbi, Erdéllyel kapcsolatos dokumentum 1075-ből származik. A magyar kancellária állította ki. A leirat a „Tordának” nevezett vár sóbányáinak vámját örökíti meg. Torda, mint királyi vár a környékbeli sóbányák védelmét biztosította. A XIII. században már említés történik a tordai sóbányáról. Eszerint 1271. május 1-jén a tordai sóbányát Erdély káptalanja kapta adományként.
A XIV. század végétől a XVI. század közepéig tartó fellendülés után az erdélyi bányászati termelés üteme csökkent. Az 1552 tavaszán összeállított jelentésében Bornemissza Pál és Georgius Wernher királyi biztos veszi számba a só minőségét, a kitermelés módozatait és az alkalmazottak számára, nemzetiségére is kitér. Ugyanez az okirat a tordai sóbányát a legfontosabb erdélyi sóbányának minősíti, s itt volt a fejedelem által kinevezett erdélyi kamarai ügyek igazgatójának székhelye is.
A XVIII. század második évtizedétől megnőtt a bányaipar különböző ágainak, így a sóbányászatnak is a szerepe. A bányák közvetlenül a császár hatáskörébe kerültek át, következményei Tordán is érzékelhetők lettek. A Sóstavak vidékén és a Sósvölgy délkeleti lejtőjén található bányatermekben egymás után hagytak föl a sóvágással. Ugyanakkor új helyszíneket kutattak fel, ami egyben új bányák megnyitásához is vezetett.
A tordai aknákban folyó kitermelésről nagyon értékes adatokat tartalmaz Fridvalszky János mineralógus Minerologia Magni Principatus Transilvaniae című, 1867-ben Kolozsváron megjelent munkája. Nemcsak az aknákat nevezi néven (Felső-, Alsó-, Kolozsi-, Terézia-, Szent Antal-akna), hanem azokról részletes jellemzést is ad, beleértve az itt dolgozó sóvágó munkások számát is.
A tordai kitermelés üteme 1840 után hanyatlani kezdett a marosújvári sóbánya konkurenciája miatt, s végül ez utóbbi sókitermelés tartalékává vált. Tordán három régi aknában, a József-, a Terézia- és az Antal-aknában folyt a művelés, egészen 1862-ig. Ekkor azonban az utóbbi aknából az erős agyagosodás miatt beszüntették a sóvágást.
A bányavezetésnek nagy gondot jelentett az út meredeksége miatt a só elszállítása a Sósvölgyben található aknák szájától az újtordai lerakatig. Megkönnyítésére 1853-ban egy szállítóvágatot nyitottak Újtorda irányába. A Ferenc Józsefről elnevezett galéria 1870-ben 780 méter hosszúságot ért el, s a század végéig további 137 méterrel meghosszabbították. Tulajdonképpen ez lett az idegenforgalomnak átadott bánya bejárata.
Óvóhely és sajtérlelő
A táró létesítésével egy időben modernizálták a Terézia-aknát, amelyet két, a Rudolf és Gizella nevet viselő oldalteremmel láttak el még annak idején. A kitermelés különösen a Rudolf-bányában összpontosult – ma is ez a fő látványosság. A XX. század első éveiben a sóbányászat ebben az aknában 38 méter mélyre ért, alapjának hosszúsága 80, szélessége pedig 50 métert ért el.
A tordai bányában a sóvágást kézi erővel végezték, csákány, kalapács, véső segítségével. Tulajdonképpen a középkortól a XX. századi bezárásig a fejtés technikájában túl nagy változás nem történt. A robbanóanyagok alkalmazására tett kísérletek nem hozták meg a várt eredményt, a robbanás nyomán nagy mennyiségű aprósó keletkezett.
Az első világháború után a sókitermelés állami monopóliummá vált, a magánvállalkozások Romániában az üzemeltetésre és a kitermelésre sem kaptak engedélyt. Désaknán és Marosújváron a sókitermelés jelentősége megnövekedett az ezekben a bányákban alkalmazott nagy termelékenységet biztosító technológia miatt. A Solvay vegyi üzemek megnyitásával Tordán is fellendült a kereslet egy rövid időre az első világháború idején, különösen a hadsereg számára. Ám 1918 után a sóbánya tevékenysége ismét tovább hanyatlott, s végül 1932-ben bezárták.
Ezt követően a bánya használaton kívül volt a II. világháborúig, akkor is óvóhelyként működött csak. Majd egy újabb szerepkörben virágzott fel 1950-1992 között: a Ferenc József-galéria első 500 métere sajtfélék érlelésére és tárolására szolgált – egészen a bánya mostani, a nagyközönség számára történő megnyitásáig.
Szórakozás, pihenés, gyógyulás
Az újonnan épült fogadóközpont futurisztikus, félkör alakú épülete már messziről szembetűnik. A környék rendezése még javában tart, de a 2008-as állapotokhoz képest hipermodern, a fém és az üveg harmóniáját sugárzó komplexum fogadja az odalátogatókat. Beléptetőkapuk, panorámaüveges folyosók, majd hosszú, lefelé vezető lépcsősorok után érkezünk meg a Ferenc József-galériába. A régi bejárat is létezik még, onnan is érkeznek látogatók.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságot jelentenek számunkra a gyógyterápiás és fitnesz célokra létesített termek, fülkék, amelyek mellett elhaladunk. Hamarosan a Visszhangok termébe érkezünk. A tulajdonképpeni József-akna kúp alakú termét 1740-ben kezdték kitermelni. Mélysége 87, átmérője 78 méter. A terem különleges formája miatt többszörösen (körülbelül 15-ször) visszaverődnek a hangok.
A bányajárás fő látványossága az 1867-ben megnyitott Rudolf-bánya. A Ferenc József-táróból egyenesen a terem tetejébe érkezünk, alattunk 13 emelet mélységben látható a terem alja. Hosszúsága 80, szélessége mintegy 50 méter. A mennyezetről sósztalaktitok lógnak alá cseppkő módjára, s évente 2 centimétert növekednek. A csarnokba legutóbb még falépcsőkön szállhattunk alá (az egyes szinteken a sóba vésett évszámok jelölik a kitermelés idejét), ma már azonban üvegfalú panorámaliften ereszkedhetünk a mélybe, ahol lenyűgöző kép fogad.
Nemcsak a természet alkotta képződmények, hanem az emberi létesítmények is ámulatba ejtők – a bányászat által létrehozott hatalmas csarnokban már-már fantasztikus filmekbe illő látvány fogad. A gyógyulás egyúttal élménnyé és szórakozássá is válhat gyermeknek, felnőttnek egyaránt, hiszen van itt óriáskerék, teke-, minigolf- és kosárlabdapálya, valamint egy fűthető nézőtérrel ellátott színház- vagy konferenciaterem.
A szomszédos Teréz-bányába egy erkélyről pillanthatunk le. Fejünk fölött a 90 méteres aknában pazar sózuhatag omlik alá. A csarnok mélyén 4-8 méter mélységű, 70 méter átmérőjű tó található, közepén egy 5 méter magas sószigettel. Az 1690-es évektől művelt aknában a fejlesztéseknek köszönhetően csónakázótavat alakítottak ki, melynek kikötőjéhez szintén lifttel szállhatunk alá. A fából épített mólóhoz impozáns fahídon juthatunk át (lásd a mellékelt fotón). A látvány újabb bizonyítéka az igényes, a természettel a lehető legnagyobb harmóniára törekvő emberi beavatkozásnak.
Cikkem eredetije az Élet és Tudomány folyóirat számára íródott 2011-ben. A téma szomorú aktualitását a parajdi sóbánya közelmúltban bekövetkezett tragédiája adja. E bejárásunkat követően még 2 alkalommal volt szerencsénk ellátogatni ide, de az utolsó is már több mint 10 éve történt.
Lieber Tamás
