Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek celebrált szentmisét az Esztergomi Bazilikában Mindenszentek főünnepén, 2022. november 1-jén.
A bíboros szentbeszédében a Teremtés könyvében található első isteni szó kapcsán „Legyen világosság!” kifejtette, hogy a mai természettudósok a fényt vizsgálják és megrendülve mondják ki, hogy lehetnek olyan eszközök, amelyekkel visszapillanthatunk a mai ismert kozmosz keletkezésének első nagy mozzanatára, amikor megjelent a fény. Amikor pedig az Evangélium elbeszéli Krisztus születésének történetét, azt halljuk, hogy megjelent az angyal a pásztoroknak a betlehemi éjszakában és „beragyogta őket az Úr dicsősége”. János evangéliuma pedig előbeszédében a megtestesülés titkáról kijelenti: „azt Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte fel a világ”. A Jelenesések könyvében pedig a mennyei Jeruzsálemről, az örök boldogság otthonáról, azt olvassuk, hogy Isten dicsőségét sugározta és hogy ennek a városnak „nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány”. A fénynek ez a motívuma végig kiséri Isten és ember találkozásának, az emberiség üdvösségének egész történetét.
A főpásztor a fénnyel kapcsolatban elmondta azt is, hogy ahányszor csak a klinikai halál állapotából visszatért emberek beszámolóit olvassuk, mindig találkozunk a fény motívumával. Világosság az alagút végén, belépés a fénybe, és más ezekhez hasonló képek tűnnek fel előttünk. A fény, mint titokzatos fizikai jelenség és a világosság, mint az Isten dicsőségének, jelenlétének, létmódjának kifejezése találkoznak ezekben az elbeszélésekben.
Erdő Péter kiemelte, hogy az Egyház liturgiájában örömmel karolja fel a fény szimbolikáját. A húsvéti gyertya a feltámadt Krisztust jelképezi, akiben az isteni élet soha nem adja át helyét a tökéletes pusztulásnak. És erről a gyertyáról gyújtjuk meg Húsvét vigíliájának szertartása során az újonnan kereszteltek gyertyáit, de erről emlékezünk meg minden kereszteléskor is, amikor az égő gyertyáról elmondjuk, hogy Krisztus világossága, a hit és a kegyelem fénye gyulladt fel a lelkünkben. Akik ezt a lángot kezdeti tisztaságában vagy viharos élet után az első szeretetet újra felszítva őrzik haláluk pillanatában, azok belépnek abba a fényességbe, amely Isten életének, szeretetének és boldogságának közösségét jelenti.
A bíboros rávilágított arra, hogy amikor ma minden üdvözültet, minden szentet ünneplünk, a szentekről azt valljuk, hogy már az örök boldogságba jutottak. Nekik tehát nincs szükségük arra, hogy mi ünnepeljük őket. Persze lehet azért, hogy örülnek neki, amikor megemlékezünk róluk, hiszen a szentek közösségének hitigazsága, amit a Hiszekegyben mindig megvallunk, azt jelenti, hogy kapcsolat, kommunikáció van köztünk, hogy kérhetjük közbenjárásukat és tudnak is segíteni rajtunk. Tehát valamilyen módon érzékelik, amikor imádkozunk hozzájuk, amikor gondolunk rájuk. „Mégis, szükségük az ünnepre nem nekik van, hanem nekünk, akik itt a földön élünk. És nem csupán azért fontos ez a számunkra, mert segítséget kérhetünk a szentektől, hanem talán még inkább azért, mert látni akarjuk őket, ha másként nem, legalább lelki szemünkkel, mert az ő boldogságuk valamiképpen ránk is átsugárzik. A szentekről valljuk, hogy életükben magát, Krisztust tükrözték vissza: Krisztus igazságát, bölcsességét, szeretetét, vagy akár természetfeletti tudását. A szentekben is Krisztust csodáljuk.” – jegyezte meg a főpásztor, majd hozzátette: „Amikor ma minden szentek segítségét kérjük, kövessük őket ezen az úton és kérjük Isten irgalmát kedves halottaink számára, hogy egykor mindnyájan újra boldogságban együtt lehessünk.”
Fotók: MTI/Máthé Zoltán
