A Heti novella című új kulturális sorozatunkban hétről hétre egy-egy író novelláját publikáljuk. Tizedik alkalommal Viola Szandra testverselő egyik alkotásával ismerkedhetnek meg.
Viola Szandra: 2287.04.15.
2226-ban, amikor még fiatal voltam, kihalt a fél emberiség. Mi itt, Európában nem sokat érzékeltünk belőle, mert agyunkra ment a beton és a plexiüveg és, ha természetes formát akartunk látni magunk körül, az egyetlen, amit tehettünk, hogy az eget fürkésztük, és nagy ünnepségeket rendeztünk örömünkben, ha véletlenül megjelent látótávolságban egy lágy és kecses bárányfelhő. Leginkább a fák és levelek formája hiányzott és kibírni a természet látványa nélkül olyan nehéz volt, mint hetekig nem hívni fel szeretteinket. Az élő növények, sajnos, csak a gazdagok kiváltságai voltak, a milliárdosfeleségek valódi virágokat tűztek hajukba és szeméremszőrzetükbe, a leggazdagabb réteg pedig élő levelekkel fedte magát, mint egykor Ádám és Éva, akiknek, mint első divatdiktátoroknak a legtöbb országban oltárokat emeltek. A zöld levélnek ekkora már úgy megugrott az ára, hogy a legdrágább keleti selyem százszorosáért kínálták. A kínai piacokon persze lehetett kapni élethű, illatosított műanyagból készült levél és virágutánzatokat, de azok nem voltak az igaziak, valahogy érezni lehetett rajtuk, hogy nincs bennük lélek…
Régen, amikor még a nagyanyám élt, az öregasszonyok a kertük szépségével pótolták saját, múló szépségüket, kis, halványkék harangvirágokat és világító, lámpásszerű, mágikus gombákat ültettek el a ház 4 sarkába, az udvar zegzugait pedig ismeretlen, bolgár vetőmagokkal szórták tele, amelyekből napokon belül szőrszerű, selymes gazok fejlődtek. 2229-ban például az orvostudomány olyan fejlett volt, hogy a plasztikai sebészek egyetlen ujjcsettintésnyi idő alatt varrtak fel új, feszes arcokat és telítettek pattanásig nedvességgel cserzett ajkakat, mindez azonban nem pótolhatta a férfiak lelkében kerengő ábrándokat, amelyek ráncosodó, de kecses nyakakról szóltak, amelyek vízszintes barázdáiban meggyűlik a titkos kert fekete pora, miközben az asszony lágyan ívelő háttal munkálkodik a szabadlevegőn.
Amikor az emberek az évi egyszeri vakációjuk során beszabadultak egy kertbe, akár a kutyák, hemperegni kezdtek a fűben és hangosan kacagva átadták magukat az élvezetnek, amit a világ utolsó hangyái és csótányai okoztak, azazhogy alaposan összecsipkedték bőrüket. A csípésnyomokat, mint hajdan a tengerparti barnaságot büszkén villogtatták a kerti nyaralásból visszatérők kivágott ruháikban. Az utolsó pálmafák törzsét, – a rózsabokrokról már nem is beszélve- addig ölelték extázisban a nyaralók, míg bőrüket véresre nem sértették a durva kérgek és tüskék. A nyaralásból- amit egy időben kertizésnek is hívtak- visszatérve a tüskék okozta hegeket kitetováltatták és egész életükben emelt fővel viselték, mint a gazdagság, s jólét szimbólumait.
Mivel a növények és a vadállatok kipusztulása után 35 évvel az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák váltakozása is megszűnt, az ember által kialakított ál-környezetben pedig a digitális eszközökön megjelenő szimbolikus pulzáláson kívül semmilyen érzékelhető jele nem maradt az időnek, ezért a tegnap, s a holnap életérzése is opcionálissá vált. Aki tehát egyszer megmerítkezett a kertben, gyakran 100 órán keresztül is virrasztott utána, hogy a jelen élményének frissességét megőrizhesse, s, hogy egy álom utáni ébredés ne húzza távolabbra e jelenszerűséget.
Ja, igen, a víz volt a legdrágább, ezért a kerteket úgynevezett megélhetési véradók vérével locsolták, hiszen abban is akadt annyi nedvesség, amely elegendő volt a növények táplálásához.
A 2200-as évek vége felé azonban született egy virágarcú nő, aki, bár életében soha nem engedhette meg magának, hogy láthasson kertet, mégis minden tudott a növényekről és a madarak füttyjeleiről.
„Átsebződni a naplementébe, áthaldokolni a tájba”- csak ezt hajtogatta és úgy imádkozott, mint ahogy utoljára 300 évvel ezelőtt tették az emberek: összekulcsolt kézzel. Szakadatlan imádkozása azonban irritálta az embereket, önteltnek találták, amiért gépek beprogramozása és elérhető közelségben lévő valószínűségszámítások nélkül próbálja elérni a jövőt és saját halálát, ezért kezeit két oldalra szögelve kifeszítették, hogy ne tudja azokat összezárni, imára kulcsolni. Hosszú imái azonban ekkor találtak meghallgatásra és az istenek szétfeszített, széttárt karjait egy fa lombkoronájává változtatták. Ekkor adták az istenek az embereknek megváltásul a fává változás képességét, s ekkor az emberek leborultak a földre és maguk is imádkozni kezdtek, majd önként vonultak ki a városokból és emberi létüknek búcsút intve erdőkké válva mentették meg a bolygót.
Viola Szandra író, költő, kritikus, műsorvezető-szerkesztő, költő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar–kommunikáció szakán diplomázott. Ezt követően filozófia szakon másoddiplomázott, köztársasági ösztöndíjas hallgatóként. Számos irodalmi és művészeti folyóiratban publikál, tánckritikusként pedig a Táncélet munkatársa volt. 2008-ban jelent meg első verseskötete Léleksztriptíz címmel, második kötete Testreszabás címmel látott napvilágot 2014-ben, míg 2021-ben Használt fényforrások címmel jelent meg a harmadik verseskötete. Lékó Tamással és Eifert Jánossal rendezett verskiállítások, performanszok társalkotója. 2013-ban, országos első helyezettként a Forum of Young Poetesses nemzetközi költészeti konferencián, Bakuban Viola Szandra képviselte hazánkat. Számos irodalomnépszerűsítő akció és újítás köthető nevéhez, rendezett már irodalmi fashion show-t, tervezett verstetoválás- kollekciót, útjára indította a Viselj verset! kampányt vagy például a verskarácsonyfa-állítás hagyományát. Jelenleg a Magyar Nemzet és a Karc FM munkatársa.
A sorozathoz kapcsolódó további novellák ide kattintva érhetők el!
