Lieber Tamás “Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának soron következő részében a Vezúv vulkánnal ismerkedhetünk meg.
Ha az ember egy kicsit is komolyabban érdeklődik a vulkanológia iránt, mintsem, hogy képeskönyveket lapozgatva elégítse ki tudásszomját a tűzhányók lenyűgöző világáról, előbb-utóbb kellő késztetést érez arra, hogy személyes élmények érjék. Valahogy így voltunk magunk is az 1990-es évek végén, amikor barátaimmal vulkántárázásra adtuk a fejünket.
Természetesen európai helyszíneket keresve Izland túl nagy falat lett volna, ellenben Olaszország, közelsége és pénztárcánkhoz mért relatív olcsósága miatt könnyen kivitelezhetőnek tűnt. Ráadásul itt eleve olyan helyszínek találhatók, mint például a Vezúv vagy az Etna, amelyek nevéhez általános iskolában tanult ismeretek is köthetők.
Különösen a Vezúv neve csenghetett ismerősen a legtöbbünk számára az ezredfordulót megelőzően, hiszen akkor még kevesek számára volt elérhető az internet, így nem voltak közösségi oldalakon közzétett beszámolók sem.
A vágyott helyszínekről úti könyvekben, utazási irodák prospektusaiban olvashattunk, aktualitásokról pedig a különböző médiumok híradásaiból értesülhettünk.
Első vulkános kirándulásunkat 1999-ben szerveztük Dél-Olaszországba, amelyet az azt követő két évtized alatt tucatnyi követett. Ennyi év távlatából visszatekintve az utakra, számtalan kellemes emlék, izgalmas élmény fűződik ezekhez, de ha ki kellene emelni a legkalandosabb momentumot az a Vezúvval kapcsolatos.
A Nápolyi-öböl fölé 1280 méterrel magasodó gigász félelmetes, ám mégis szelídnek tűnő külsejével már a tengerpartról nézve is uralja a tájat. Szép formája, amelynek nemcsak a jelenlegi kúp, de az azt körülölelő kaldera, vagyis a Monte Somma is része, különös vonzalmat ébreszt bennünk.
A varázs természetesen odafönt sem múlik el; az ember a méretek láttán egyik ámulatból a másikba esik. Egyrészt az agglomerációval együtt majd négymilliós nagyváros madártávlati perspektívája kívánkozik fényképre, másrészt a lábunk alatt tátongó kráter kelt jól eső borzongást a szemlélőben.
A mai kráter peremén jól láthatóak a mindezidáig utolsó, 1944-es kitörés nyomai (lásd a cikk témájául szolgáló 2006-an készült fotón). Meredek rézsűk mutatják a gigászi robbanás következtében kiszakadó kráterfal helyét, amelyet persze azóta a csapadékvíz is tovább árkolt. Maga a kráter nem kevesebb, mint 330 méteres mélységben végződik, oldalfalai meredekek. Az éber állapotra a több ezernyi nyílásból kiáramló kénes gáz, úgynevezett szolfatára figyelmeztet.
„Hétköznapi” turistaként a Vezúv pénztárát elhagyva, a szokványos utat választhatjuk, mint ahogy ezt az első alkalommal mi is tettük. Ez tulajdonképpen a kráter peremének bő egyharmadát érinti.
Barlangászként mindig is az izgatott bennünket leginkább, ami rejtve van, amit csak avatott szem láthat. Kíváncsiságunk már az első találkozáskor sem hagyott nyugodni. Érdekelt, hogy vajon mit láthatunk a kráterperem túloldaláról, és mit az alattunk mélyülő félelmetes katlanból.
Bő egy évvel az első vezúvi sétánk után megtörtént mindaz, amiről sok „vulkánfanatikus” csak álmodhat, történetesen személyes élményeket szerezhettünk magáról a kráterről, annak mélyére ereszkedve.
A Vezúv egy felettébb különös hely, amelynek misztikuma már gyerekkorunkban utolér bennünket. Mindannyian tanultunk a híres ókori, Kr.u. 79-ben történt kitörésről, Pompeji és Heculaneum katasztrófájáról. Jóllehet, azóta sokat formálódott ez a hegy, de a helye és neve nem változott.
Egy hírességgel találkozni mindig felemelő, valahogy így érezhettük magunkat azon a különös augusztusi napon.
Lieber Tamás
