75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 (3. rész)

75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 (3. rész)

75 éve történt: Dorog ostroma, Dorog, Hírek Comments Off 387

A sorozat városunk háborús történetének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából kíván emléket állítani, egyben a II. világháború befejezésének 75. évfordulójáról is megemlékezik. A részekben történő bemutatás, a Dorogon végbement súlyos harcokat és a vele szorosan összefüggő eseményeket helyezi a középpontba. Ezúttal  az 1945 év legelejének eseményei elevenednek meg, a német ellencsapással, a nagy offenzíva kezdete, a Konrád hadművelet kibontakozásával és Dorog németek általi visszafoglalásával – Szabó Gyula cikke.

Az új esztendőbe való átlépést aggódva, egyben reményteljesen élték meg a dorogiak, erősen bízva abban, hogy az 1945-ös év számukra is kedvezőbb időszakot hoz el. Arra azonban senki sem számíthatott mégcsak közelítő pontossággal sem, hogy miként alakul a közeljövő. Azonban már január elseje is vészjóslóan sugallta, hogy a rémálomnak messze még a vége és a vele járó megpróbáltatások sora folytatódik. Az új év első órái is eseménydúsan és cseppet sem kedvezően vezették fel az 1945-ös évet. Erősődött a légi aktivitás és a repülők zúgásától, sorozatlövések durva, ilyesztő hangjaitól visszhangzott a település. Térségünkben a szovjet 17. és 31. vadászrepülő-ezred gépei igyekeztek védeni a légteret az egyre szaporodó német berepülésekkel szemben. Grigorij Gyenyiszovics Onufrijenko őrnagy légiharcban lőtt le egy Focke-Wulf 190F-8-as típúsú német repülőt, amelynek pilótája kiléte szintén ismert. A német gép vezetője Günther Leidl őrmester, a 4./SG 10 kötelékéhez tartozó pilóta volt, aki viszont megmentette a zuhanó gépét a becsapódástól és sikerült olyan szerencsésen manővereznie, hogy nem csak túlélte a földetérést, de gépe sem hullott darabjaira.

A légiharc 6 darab orosz La-5 típúsú és 10 darab német Focke-Wulf között zajlott. Az oroszok alulról támadták az ellenségüket, melynek következtében azok mielőbb megkívántak szabadulni bombáiktól, s azokat kioldva menekülőre fogták. A becsapódott bombák pusztításáról és az okozott károkról nem maradtak fenn közelebbi információk, azonban a robbanások hangjai is éppen kellően sokkolták a lakosságot. Az elsejei eseményekhez tartozik, hogy mindeközben Dorogon további orosz egységek jelentek meg, akik a 46. hadsereg 2. gárda gránátos hadtest kötelékéhez tartoztak, továbbá a 4. gárda dandár és a 37. harckocsi dandár egységei.

Szovjet Il-2M3-as csatarepülő

A légi aktivitás továbbra sem szűnt és január 2-án újabb repülős ütközetek tartották izgalomban a feleket, ám ezúttal a másik oldal sikereivel zárultak a csatározások. A magyar és német gépek karöltve támadták a szovjet gépeket. A küzdelem során két magyar pilóta is légigyőzelmet könyvelhetett el. Nánási Kálmán hadnagy, a magyar 101/5. vadászszázad pilótája két ellenséges géppel is végzett. Mindkét repülő a szovjet 17. légihadsereg 189. csatarepülő-hadosztályának 707. csatarepülő-ezredéhez tartozott Il-2M3-as csatarepülőgépet semmisített meg. A másik sikeres magyar pilóta, Murányi Tibor hadnagy, a 101/4. vadászszázadból pedig egy Jak-9 vadászrepülőgéppel végzett, amely a szovjet 5. légihadsereg gépe volt. További szovjet veszteségeket jelentettek aznap a félelmetes hírnevű német pilóta, Heinz Ewald hadnagy légigyőzelmei, aki a Luftwaffe 6./JG 52 vadászszázad ászaként két szovjet gépet szedett le. Az orosz légierő fekete napját hozó január 2-a Dmitrij Sztepanovics Kracsov őrnagy gépének lelövésével teljesedett ki. A pilóta viszont szerencsésen megúszta, ugyanis sikeresen kiugrott a zuhanó gépéből és földetérését követően rendben csatlakozott a Dágon állomásozó egységéhez. Csak kiegészítésként jegyezném meg, hogy az őrnagy neve több változatban is feltűnt a fellelhető dokumentumokban. Fonetikusan és nem ciril betűkkel írva egyaránt lehetett találkozni a Kracsov és Kracov formával, de minden bizonnyal Kratsov volna a pontos változat és gyanítható, ha kiejtés helyességét figyelembe véve valóban cs-nek ejtendő, akkor ott, ahol Kracov-ként jegyezték le, csupán egy betű véletlen kihagyása történt. Ami viszont ennél lényegesebb, hogy vele korábban már találkozhattunk, éppen Dorog ostromának kezdetekor, az 1. részben. Akkor légigyőzelmével hívta fel magára a figyelmet, ezúttal viszont a szerencse forgandó volt és maga lett a kárvallott. Szintén említettem és ugyancsak az 1. részben Nánási Kálmán nevét, aki akkor is sikeresen lőtt le egy szovjet gépet.

Jak-9 szovjet vadászgépek

Január 3-án is folytatódtak az égbolton a csatározások és az előző napi hős – az egyébként Esau becenévre hallgató – Heinz Ewald hadnagy változatlanul elemében volt és újabb veszteségeket okozott az orosz félnek. Ezúttal három gépüket lőtte le. Az állandósult légiharcok is jelezték, hogy valami nagy dolog van készülőben és amit ebben a formában a dorogiak megtapasztalhattak, az a január elsején már megindult hatalmas német offenzíva előszele, illetve bevezetője volt. Mint arra utaltam már a korábbi fejezetekben, a német vezérkar még december 24-én döntést hozott egy általános hadműveletről, amelynek fő célja a Budapesten rekedt német és magyar erők felmentése és azzal együtt fővárosunk megtartása. Azonban szűk két nappal később teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül, így a terv elkészítésének idején még szabad kapcsolódási ponttal, a fővárosba vezető keskeny folyosóval már nem számolhattak. Ezért a német előrenyomulást így legalább 20-25 kilométerrel nyugatabbról kellett kezdeni és azóta az oroszok által elfoglalt területeken is át kellett előbb verekedniük magukat. A hadművelethez összevont csapatokat maga Hitler rendelte ide más frontokról. A január elsejei offenzíva fő erejét a harcedzett és félelmetes IV. SS-hadtest adta, amelyet a Visztula mellől csoportosítottak át a térségünkbe. A németek számára a magyar területek és kiemelten Budapest prioritást élvezett. Pedig az egykori lengyel területen dúló hadakozás már közvetve is akár Berlint fenyegette, amennyiben az oroszok sikeresen tudnak továbbnyomulni nyugatabba és ebben a helyzetben az említett hadtest kiválása nem csekély kockázattal járt a németek számára.

Heinz Ewald hadnagy

Maga a legendás és kiváló harckocsiparancsnok, Heinz Guderian, aki ekkor már vezérezredesként a német Hadsereg-főparancsnokság vezérkari főnöke volt, aggályait fejezte ki és hevesen ellenezte az ütőképes SS-hadtest elvonását a Visztula térségéből. Véleménye szerint a nevezett hadtestet egyenesen Berlin védelmére kellett volna állítani. Azonban Hitler hajthatatlan volt, így Guderiannak  bele kellett törődnie a döntésbe. Az offenzíva közvetlen előkészületére és annak megkezdésére viszont  személyesen utazott Magyarországra, hogy testközelből irányítsa a hadmozdulatot. A IV. SS-hadtest két fő része a 3. Totenkopf és az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály volt, míg főparancsnoka Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS. Ehhez rendelték hozzá Wehrmacht 96. és 711. gyaloghadosztályát, a 744-es és 287-es gyalogezredekkel együtt, Otto Wöhler gyalogsági tábornok vezetésével. Ezen egységek jelentős tevékenységet, egyben főszerepet játszottak a küszöbön álló Dorogon dúló harcok során.

Január elsején a szárazföldön is megindult a Konrád hadművelet fedőnevet kapott offenzíva, amely egy közel 100 kilométeres szélességű fronton lendült támadásba. Északi peremét és az egyik főcsapást éppen térségünk, az Esztergom-Dorog általi kiszögelés adta, középső részét a Gerecse-Vértes, míg déli szélét Székesfehérvár körzete jelentette. A IV. SS-hadtest összesen 208 páncélossal rendelkezett, amely hat különböző típúsú harckocsiból tevődött össze, közte Panzer IV, Párduc, Tigris E, Jagdpanzer IV, Jagdpanzer 38(t), vagy Hetzer, valamint StuG III. és StuG IV. páncélosok alkották. Jelentős támogató és előkészítő lövegekkel is fel voltak szerelkezve úgy, hogy kilométerenként 145 löveg és aknavető jutott.

A hadmozdulat első jelentős fázisa térségünkben a dorogi áttöréssel

Január 4-én reggel Dorogot már közvetlen és folyamatos támadás érte nyugati és déli irányból. Komoly tüzérségi támadás a Bécsi út, illetve a Hungária-hegy és a Kálvária felől érkezett, amely által főleg a Borbála-telep került a belövések középpontjába. A lakosság hamarjában megkezdte otthona elhagyását és fedezékbe vonult. Takarókat, váltóruházatot és amennyi élmemet csak tudott, felnylábolt és a legközelebbi óvóhelyre kezdte bevackolni magát. A Dózsa iskola légójában már nagy számban gyülekeztek az emberek, akik a magukkal hozott holmikat rendezgették, miközben többen is rohantak a biztonságot nyújtó fedezék felé. Ekkor feltűntek a félelmetes Ju-87-es német zuhanóbombázók – elterjedt nevükön Stukák -, amelyek Dorog-szerte lecsaptak és mindenkire lőttek és szórták bombáikat. Jópáran a Dózsa iskola udvarán iparkodtak keresztül, igyekezve elérni a légópincét, amikor Stukák jelentek meg az iskola felől és lőni kezték a menekülőket. A rohanó dorogiak között voltak többek között a Szegedről és Vásárosnaményből érkezett menekültek is, akikre bombát is dobtak a német repülők. Egy hatalmas bombasátor hullott, amely azonban a csodával határos módon az iskola udvarán magasodó nyárfák egyikén fennakadt, így oltalmazva a pincébe igyekvőket. A bombasátor számos gyújtóbombát foglalt magába és a fán fennakadva szórta szerte a tűzcsóváit. Szerencsére a rendkívüli ijedtségen kívül más komoly baj nem történt és mindenki épségben lejutott a pincébe. A fennrekedt bombasátor maradványai egészen tavaszig díszelgett a fán. A tomboló harcok során megrongálódott számos fontos vezeték is, amelynek következtében szünetelt az áramszolgáltatás és a vízellátás is Dorog jelentősebb területén. Egyben a Dorogtól függő környező települések lakóit is érintette mindez, ugyanis innen kapták a szolgáltatást a szomszéd községek, de még Esztergom is. Ennek megfelelően január 4-én Esztergom is villany nélkül maradt, egyben a Vízmű is leállt.

A veszedelmes és alattomos német Stukák

A támadások robosztus erejének ellenére az oroszok két napig tudták tartani a várost. Január 6-án, Vízkereszt napján a németek visszafoglalták Dorogot, míg az oroszok a település észak-nyugati határáig szorultak vissza. Ekkor a Borbála-telepiek közül többen is hazamerészkedtek, hogy élelmiszer utánpótlást hozzanak magukkal, valamint tisztálkodni tudjanak. Az első igazi tragédia is ekkor történt, amelynek fájdalmas ismertetése előtt érdemes felidézni, hogy az új évi istentisztelet során Kovács Gergely a megszokottnál is ájtatosabb módon, szinte elragadottságban imádkozott. Mintha csak érezte volna a napok múlva beteljesedett sorsát. Egyébként az ő egyik fia volt az a Kovács Jenő, aki legjobb barátjával, Kövecs Imrével a korábbi fejezetek egyikében említett “kémelfogásban” főszerepet játszott. Azon a végzetes napon, január 6-án a Kovács család tagjai közvetlenül a Szent Borbála templom és az iskola mögötti Mészáros Lázár utcai lakásukba igyekeztek. Miközben tettek-vettek a házban egy sorozatlövést adtak le rájuk a mai Hám Kálmán lakótelep felöli házakban állást foglalt németek. Az egyik lövedék a családfő, Kovács Gergely testét keresztül ütötte, s a távozó lövedék a falnak ütközve gellert kapott, majd onnan az egyik fiuk, Kovács László hasába csapódott. Mindkettőjüket leterítette a találat. Az iskola pincéjében maradók hallották a lövéseket, majd Kovács néni jajveszékelését.  A veszéllyel nem törődve többen is a segítségükre indultak. Felmérve a helyzetet, hordágyat eszkábáltak és a csodával határos módon, sikeresen mindkettőjüket a kórházba szállították. A dorogi orvosok mindent megtettek a két szerencsétlenül járt megmentésére. Gergely bácsinak azonban a máját szétroncsolta a lövés és bár küzdtöttek érte, két-három nappal később belehalt sérülésébe. Laci fia viszont megmenekült. Kioperálták a golyót a hasából, sebét alaposan kitisztították és bekötözték. Itt említeném meg, hogy az ostrom ideje alatt a dorogi kórház orvos gárdája egy kiváló segítséggel gyarapodott. Az egykori nagy tekintélyű, köztiszteletben álló dorogi Mosonyi Albert doktor, aki éppen a háború kitörésének évében, 1939-ben vonult nyugdíjba, önkéntesként jelentkezett kórházi és betegellátásba való segítkezéshez. Egyike volt azon orvosoknak, akik folyamatosan településszerte ki is jártak a betegekhez, sérültekhez, akiknek a kórházba való szállítása körülményes, vagy teljesen megoldatlan lett volna. Orvosi esküjükhöz méltóan mindenkinek igyekeztek segíteni és a harcoló felek katonái között sem tettek különbséget. Egyébként Mosonyi doktor leánya, Budayné Mosonyi Klára nevéhez fűződik az első jelentős helytörténeti mű, a Dorogról Dorogiaknak című páratlanul értékes könyv megalkotása. Édesapja méltó emléket kapott a várostól, ugyanis róla nevezték el az Otthon téren felépült Mosonyi Albert Időskorúak Otthonát.

A hadművelet két fővezére: Otto Wöhler tábornok és Herbert-Otto Gille parancsnok

Az egyre intenzívebbé váló és sűrűsödő harci események mellett a kemény tél is nehezítette a felek, különösen a lakosság helyzetét. A hideg mellett fél méteres hó hullott Dorogra. Miután a németek Dorognál sikeresen áttörték az orosz védelmi vonalat, a lendületbe kerülő és főszerepet játszó német 711-es és 744-es egységek karöltve a 96-os lövészhadosztály és a 287-es gyalogezreddel Dorogról a Pilisbe nyomultak. Itt két irányba terjesztették ki az offenzívát. Egyik ék a Duna vonalához igyekezett, hogy ott is áttörje az orosz vonalakat, a másik ág pedig a Pilis hegyvonulatain és erdeiben tört utat magának. Ez volt a Huszárvágás hadművelet. A csapást végző hadtestek főparancsnoka Ernst Philipp alezredes volt. A németek 200 tonna ellátmányt halmoztak fel Dorog körzetébe, hogy azt a sikeres manövert követően egyenesen a fővárost védő és bekerített egységek megsegítésére juttassa el. A fagyos talaj kedvezett az előrenyomuláshoz, amelyen a német harckocsik könnyedébben haladhadtak, mint sáros, laza talajon. A német támadás fedezetét és általános tartalékát a 96-osok 284/II. zászlóaljának 4. és 6. századai képezték. A Duna felé igyekvő ág előrehaladásának tűztámogatását a 3/1. páncélos önjáró tüzérosztály és a 196/II tüzérorsztály biztosította. Az akcióban résztvett a 3. és 5. SS páncélos hadosztály is. A Duna-ági egységek Pilismarót közeléig sikeresen nyomultak, ott azonban elakadt a támadás. A másik ág a Pilisben támadott, amelyben a IV. SS páncélos hadtest alakulatai is résztvettek. A Wiking páncéloscsoport, a 10. SS Westland páncélgránátos ezred 3. zászlóalja, valamint az 5. SS páncélos utászzászlóalj, az 5/1. SS páncélvadász század 4. Jagdpanzer páncélosai kerültek bevetésre. Támogatásként az 5/II. SS tüzérhadosztály, az 504. SS-sorozatvető osztály két ütege és a 9. SS Germania páncélgránátos ezred játszott szerepet. Az 1. SS-rohamvadász ezred képviselete jelentette a magyar részvételt. A pilisi támadás főparancsnoka Karl Ullrich SS Standartenführer volt. Január 9-re elérték és elfoglalták Pilisszentlélek és térségét.

A Reimann-Altáró bányaalagút dorogi főbejárata

Dorog területét egyre jobban igénybevevő és súlyosbodó harcok miatt is, megnyitották a lakosság előtt a Reimann bányaalagutat. Az alagútban villamosított, felsővezetékkel ellátott két sínpár húzódott. Az Esztergomi út és a Hantken Miksa utca közötti kiszögelésben nyíló alagút főbejáratát viszonylag könnyen megközelíthették a helyiek. Az intézkedésnek köszönhetően a Dorogon rekedteknek több, mint a fele, mintegy ötezer ember húzodott ide, ahol kellő biztonságot és nyugalmat élvezhetett. A rejtélyesnek számító alagút egy komplett labirintus-rendszerhez hasonlatos, amelynek összhossza 36 kilométert tesz ki. A húszas évektől teljes földalatti összeköttetést  biztosított a környező településekkel, így Dorogról akár Csolnokig, Annavölgyig, vagy Sárisápig is el lehetett jutni illetve az adott településekről Dorogig a föld alatt. Az alagút teljes védelmet nyújtott a legdurvább belövések és bombázásokkal szemben is. További előnye volt, hogy rendszerében állandóan viszonylag enyhe hőmérséklet uralkodott, valamint a kialakított szellőzőrendszerének köszönhetően elfogadható volt a levegője is. Hátránya viszont a nyirkossága, amely ellen a huzamosabb időn keresztül történő tartózkodás esetén védekezniük kellett az embereknek. Bár ekkora tömeg befogadása sem jelentett nagy megterhelést az alagútnak, mégis, a bezsúfolódott tömeg jelenléte nem csak a páratartalom megnövekedését vonta maga után, de melegágya volt a különböző fertőzéseknek, járványoknak is. A legnagyobb elővigyázatosság ellenére is szinte elkerülhetetlenné vált az eltetvesedés és a tífusz veszélye is. Ami legalább ekkora  gondot okozott, hogy idővel az oroszok is felfedezték az alagutat és bőszen jártak le az ott megbújt emberek közé, akik közül folyamatosan kezdték összeszedni főleg a férfiakat és kényszermunkára fogták őket. Január 10-én mintegy 1200 férfit hajtottak el az alagútból, akik közül sokan soha sem tértek vissza. Szinte alig akadt olyan dorogi család, amelyet ne érintett volna az akkori elhurcolás. Az egyik ilyen legismertebb elhurcolt, Hédai Ferenc, városunk köztiszteletben és nagy megbecsülésben állt személye volt. Őt azért is emelem ki névszerint, mert egyike volt az olyan elhurcoltaknak, aki bizonyítottan sértetlenül, szerencsésen visszakerült.

A Dózsa iskola udvarának egyik Nyárfája

Az oroszok egyre agresszívabb fellépése a helyi lakossággal szemben részben annak is volt köszönhető, hogy a németek folyamatos támadásai és egyre nagyobb térnyerése teljesen összezavarta soraikat, egyben dühítette őket. Ezekben a napokban szinte folyamatosan támadták őket a németek. Nem volt jobb a helyzetük Dorog más körzeteiben megbúvó lakóinak sem. A Borbála-telepiek azon része, akik a Dózsa iskola légóját használták, ezekben a napokban a poklok-poklát élték át. Pedig meglehetősen nyugalmasnak indult számukra január második hetének az a napja. Csak az szomorította főleg őket, hogy többen is értesültek a fentiekben említett Kovács Gergely haláláról és nem tudták mi tévők legyenek? Hogyan mondják meg, vagy elmondják-e a feleségének, aki egyaránt aggódott a kórházba került férjéért és fiáért. Csendben töltötték a délelőttöt, amikor egy szakaszra való orosz rontott le közéjük a pincébe, akik láthatóan feldúltak voltak. A helyszínen tartózkodó Kövecs György értette a közöttük zajló beszélgetést, amelyből megtudta, hogy a szovjetek nagyerejű német támadást vártak. Hosszabb idő telt el, mire egy kicsit oldódott a hangulat. Kövecs György legidősebb fia, Imre éppen egy Verne Gyula művet, a Sztrogoff Mihály utazásai című könyvet olvasta, amelyben a főhős története az orosz földön bontakozott ki. Az aktuálisan olvasott oldalon egy térkép melléklet is volt, amelyen Novgorod és környéke volt látható. Az egyik orosz katona érdeklődött, hogy mit olvas a fiú, aki a katona felé mutatta a könyvet és az ott lévő térképet. “Nyizsnij Novhorod, harasó, harasó” – mondta erre a könyvet bámuló orosz. Közben elmúlt dél és a pincelakók ebédhez készülődtek és ezt látva az orosz katonák is nekiláttak, hogy egyenek. Közösen megebédeltek, még talán kínálták is egymást a saját kosztjukból. Az étkezést követően jókat húztak kulacsukból a katonák – persze nem vizet – és többen is rápöfékeltek egy cigarettára.

A Dózsa iskola hajdani szépségében

A kora délutáni órákban aztán kezdetét vette, amit az oroszok már a délelőtt feszengve vizionáltak. Egyre jobban erősödő ágyúzások verték fel a csendet és minél közelebb csapódtak be a gránátok és lövedékek. Egy darabig feszülten füleltek az oroszok is, majd amikor szinte elviselhetetlenné vált a minden irányból süvítő, szakadatlan robaj, a pincében lévő oroszok egyszerre eszüket vesztve, eszelős “Davaj, davaj!” ordítással elkezdték űzni kifelé a lakókat. A hirtelen kialakult helyzet csak fokozódott és ideges kapkodásba csapott. A megzavarodott lakók elsőre nem akarták elhinni, hogy a katonák pont a legnagyobb lövöldözések közepette döntöttek úgy, hogy az oltalmat adó bunkerből kikergessék a roppant veszélyes külszínre őket. Márpedig nem vicceltek az oroszok, akik egyre ingerültebben hozták tudomásukra, hogy menjenek kifelé a pincéből. Gyorsütemben mindenki felkapott egy-két holmit, ami a kezébe akadt és már indult is felfelé. A fülsiketítő csatazaj mellett meghökkenve látták a lépcsősoron felfelé igyekvő lakók, hogy odafenn áll mozdulatlanul néhány orosz katona, szinte szoborrá meredten, csak a cigaretta füstölgött a szájukban. Egyikőjük még rohamsisakot sem viselt, hajadonfőtt állt, mint a cövek. Szinte kétséget kizáróan bevodkázott volt mind és teljesen apátiás arckifejezéssel csak vártak. A lakosok amint felértek a felszínre, futásnak eredtek. Hirtelen jött ötlettől vezényelve – “Irány a Brikettgyári utcák!” – felkiáltással elkezdtek rohanni. Akik ebben a csoportos menekülésben résztvettek, szinte szürreális formában élték meg a valóságot. Csak az iszonyú robajok zajára, lövedékek velőig hatoló süvítésére emlékeztek és bíztak valami földöntúli erőben, a Gondviselésben, hogy ezt megússzák és ne találja el őket semmi. A futás során a csapat két részre szakadt. Egyik felük a Puskás Tivadar utcába, a másik fél pedig a Jedlik Ányos utcába keveredett. Közben folyamatosan záporoztak a lövedékek. Több család is szétszakadt, egymástól elsodródva. Kövecsék férfi tagjai a Jedlik utcán át, a hölgyek pedig a Puskás utcán rohantak. Itt szaladt Láng Lőrinc iskolai tanár is, egy matracot cipelve, amikor a közelükben felrobbant egyik lövedék repesze a homlokába fúródva leterítette. Kövecsék szegedi nagynénjük futott abban a pillanatban el mellette és csak annyit tudott kipréselni futtából, hogy: “Nagyon fáj?” – “Nagyon!” – jött rá Láng tanár úr keserves felelete. Arra senki sem emlékezett, hogy kik és hogyan juttatták le az egyik ház pincéjében Láng bácsit, de valahogy lekerült ő is és minden bizonnyal nem a saját lábán. Próbálták a lelket tartani benne a többiek, ám este 9 óra kürül elhalálozott. Láng urat ráadásul Dorogon mindenki nagyon szerette. Kövecs Imre is csak úgy emlegette, hogy “áldott jó tanár bácsink volt.”

Ugyanannak a ház pincéjében lévők napokig együtt voltak a holttesttel. Ráadásul nem tudták, hogy vajon mi történt az ellenkező utca felé tartókkal, mint ahogy azok ugyan  úgy nem tudtak semmit ezekről. A Kövecs fiúk és édesapjuk többed magukkal a Jeszenszky család házának pincéjében találtak menedékek és ott vészelték át a következő pár napot. Másnap csendesebb idő köszöntött rájuk és akkor Kövecs György elindult, hogy felkutassa a család többi tagját, valamint tajékozódjon, hogy mi történt a többiekkel is. Vele tartottak néhányan, azonban nem sok idő állt rendelkezésre, mert újabb harci hullám vette kezdetét. Január 11-12. a legsúlyosabbnak érzékelt támadások egyikét hozta. Akkora aknák csapódtak mindenfelé, hogy a légnyomás majd kivitte őket a pincéből és a világításra használt karbidlámpák mind kialudtak. Délelőtt 10 óráig szakadatlanul lőttek az ágyúk, majd utána kézifegyverek lövései váltották, amelyek vagy egy órán át szüntelenül szóltak. 11 óra magasságában aztán Kövecs Györgyék óvatosan kinéztek a pincelejáró tetére merészkedve és egymás után zúgó német tankoszlopot láttak a X-es utcán, a Művelődési Ház irányába haladni.

Ezekben a napokban történt a Szent Borbála templomot ért hatalmas kár keletkezése is. Az oroszok a templom tornyából kiváló megfigyelő állást foglaltak. Éppen ezért a német tűzérség figyelmét nem kerülték el. Többszöri belövések érték a templomot, majd egy jól célzott lövedék telibe kapta a torony tetejét. A magasba nyúló toronysisak ledőlt, a Nagyboldogasszony nagyharang ripityára tört. Szinte az erkély vonaláig sérült meg a torony, tönkre menve és szitává lőve a nagy órával. Az erkély ajtaját is ronccsá lőtték. Hosszú hónapokig a csonkává vált toronyból fémdarabok lógtak alá.

A Szent Borbála templom itt még eredeti szépségében. Kép előterében a parókia épülete

Folytatás következik: Folyamatos csatározások közepette Dorog többször is gazdát cserél, a Dorogról és környékéről kiinduló német főcsapás és előretörés már Budapest közelébe jut.

Borítókép: Német zuhanóbombázók raja lecspásra várva.

Forrás és felhasznált irodalom:

  • Dr. Csiffári Nándor – Kövecs Imre: Emlékiratok a II. világháború dorogi hónapjairól – Dorogi Füzetek-sorozat 15. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1998.
  • Dr. Számvéber Norbert: Páncélos-hadviselés a budapesti csatában 1944. október 29. – 1945. február 13.  – Puedlo Kiadó, 2011.
  • HL Szovjet másolatok gyűjteménye a Budapest körüli harcokról. A 46. hadsereg iratai 1944-1945. – Docplayer.hu 
  • Révész Gábor: A Konrád-hadműveletek, 1945 január – Második világháború.hu, Hadszínterek, Európa
  • Dr. Csiffáry Nándor – Pick József: Dorog a II.világháborúban – A II. világháború áldozatai – Dorogi Füzetek-sorozat 5. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1993.
  • Miklós Tamás – Helytörténet a vérgőzös időkről III. – Szeretgom.hu, 2016. január 6.
  • Dr. Farkas Jenő: A Szent lászló Hadosztály Katonái Írták – I.A. jegyzetek, 2005., mek.oszk.hu
  • Solymár Judit – Kovács Lajos: Dorogi Lexikon – Kiadó: Multi Copy Kft,  2008. ISBN: 963 00 4973 2
  • Kovács Lajos: A Dorogi Szent József Plébániatemplom katolikus közösségének története – Dorogi Füzetek- sorozat 47. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2014.
  • Szabó Gyuláné /szül: Lang Jolán/, Prohászka János és Vajda Károly (a dorogi ostrom átélői) személyes közléseinek felhasználásával

Szabó Gyula

Facebook hozzászólások
(C) 2017-2020 dorogimedence.hu - Dorogi hírek

Keresés

Írja be a keresendő kifejezést

Back to Top