75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 (1. rész)

75 éve történt: Dorog ostroma 1944–1945 (1. rész)

75 éve történt: Dorog ostroma, Dorog, Hírek Comments Off 369

A sorozat városunk háborús történetének háromnegyed évszázados évfordulója alkalmából kíván emléket állítani, egyben a II. világháború befejezésének 75. évfordulójáról is megemlékezik. A részekben történő bemutatás, a Dorogon végbement súlyos harcokat és a vele szorosan összefüggő eseményeket helyezi a középpontba. Ebben a részben az ostromkezdet és annak legközvetlenebb előzményei, valamint Dorog szovjetek általi első elfoglalása kerül megemlítésre – Szabó Gyula cikke.

Az előzőekben közölt bevezető fejezeteket követően, immár elérkeztünk a sorozat fő témájának, Dorog ostromának tárgyalásához. Településünket ért szovjet támadás és az itt megrekedt front 1944. karácsonyának előestélyétől 1945. március végéig terjedő embertpróbáló, pusztító időszakának bemutatása a hadakozó seregek egykori hadinaplóinak, harcijelentéseinek, valamint a frontot a településünkön átvészelt helyi lakosok visszaemlékezései alapján készült. A több részben megjelenetísre kerülő események első felvonása a front Dorogra való elérése és a kibontakozó harcok felidézésével kezdődik, majd Dorog a szovjetek általi első elfoglalását és a lakosság helyzetének tárgyalását foglalja magába. E fejezetben említek meg egy, a fronteseményekkel párhuzamosan zajlott érdekességet is, amelyből megtudható, hogy miként került kapcsolatba a dorogi ostrom küszöbén egy Amerikában élő  honfitásrunk a településünkkel. Előljáróban azt is meg kell jegyeznem, hogy a teljes bemutatásra szánt anyag sokkal szegényebb annál, mintsem az lehetne. Ugyanis számos olyan eseményt, személyt és hihetetlenül értékes fotókat kell mellőznöm, amelyek nagyban emelnék a sorozat értékét, mert a hiteles adatközlő nem engedélyezte az általa korábban velem megosztott kiváló képanyagainak és dokumentumainak a nyilvánosság előtti bemutatását. Mind az írott és íratlan szabályok is köteleznek arra, hogy kérését tiszteletben tartsam és bármennyire is hihetetlenül nagy kár, de ezáltal nem áll módomban továbbadni és közkinccsé tenni.

Ahogy közeledett 1944 karácsonya, úgy közelített egyre vészjóslóbban a front is Dorog felé. Minél közelebbről lehetett hallani az ágyúzásokat és szaporodtak a hírek, a katonai mozgások is. December 20-án Dorogon keresztül igyekezett Pestről Párkányba tartva Kovács István szakaszvezető hadapród, a 2. ejtőernyős aknavetőszakasz 2. rajának parancsnoka, majd a II. ejtőernyős zászlóalj 4. százada is városunkon keresztül vonult a Garam és az Ipoly térségébe bevetésre. Ugyancsak ezekben a napokban jelentkeztek megbeszélésre Schmidt altábornagynál, a Muzsla közelében állomásozó német LXXII. hadtest parancsnokánál Szügyi  Zoltán ezredes és Lajtos Árpád vezérkari főnök az I. és II. repülős zászlóalj tisztjei, akik Fehérvárról Dorogon át személygépkocsijukon utaztak. A két magasrangú katonai vezetőről érdemes tudni, hogy Szügyi ezredes harcolt az I. világháborúban, majd a II. világháború során részt vett a Don-menti harcokban is, míg Lajtos altábornagy, aki szintén megjárta a 2. magyar hadsereggel a Don-kanyart, a népszerű Kossuth-díjas színművésznő, Dajka Margit férje volt. December 22-én a Híradó zászlóalj, I. országos járművei és hat fogatolt rádiós raj szintén Dorogon átkelve vonult Párkányba. Az ő feladatuk az Ipolyság körzetében harcoló egységek közötti rádiós összeköttetés megteremtése volt. Sokáig Dobogókőn volt a Dunántúlt uraló német Dél Hadseregcsoport főparancsnoksága, amely ezekben a napokban költözött a biztonságosabb Pannonhalmára, végül a fertődi Esterházy-kastélyba. A szomszédos kertvárosi laktanyában a Szent László Hadosztály páncélos egységei tartózkodtak. Közülük több is ekkor lett elvezényelve a Duna északi partjainál zajló harcokhoz.

A Sátorkői barlang üregrendszerének feltárása a hősidőkben.

Ehhez az időszakhoz fűződik az azóta messze földön híressé és közkedveltté vált Strázsa-hegyi (Sátorkői) barlang felfedezése, amely egyértelműen a háború vonzatának tudható be. A német hadsereg által felügyelt és a dorogi bányával összhangban irányított  kőfejtőt üzemeltetettek. A mészkő kitermelése során a kőfejtő munkások bukkantak a barlangra, amelynek az alapos feltárására már a háborút követően fejeződött be. Ez a mozzanat viszont korszakalkotó a barlang történetében. A Dorogért folytatott elhúzódó harcok során is fontos szerepet játszott, amelyre majd a későbbiekben, a megfelelő fejezetnél majd kitérek.

A folyamatos készültség mellett tapinthatóvá vált az egyre erősödő feszültség és kétség, amelyet a front közelsége generált. Aggódva találgattak a helyiek is, hogy vajon mi lesz, ha bejönnek Dorogra az oroszok? Számtalan félelemkeltő hírt hallottak az orosz katonákról, amelyet a hivatalos nyilas propaganda mellett olyanok is alátámasztani igyekeztek, akik az oroszok által már elfoglalt területekről menekültek a nyugati országrészbe, valamint nem egy frontot megjárt ember mesélte tapasztalatait az ellenségről. A lakosság döntő részében meglehetősen sötét és ijesztő kép alakult ki a Vörös Hadsereg tagjairól. Egyes baloldali, munkásmozgalmi személyek viszont nagyon várták őket és felszabadítókat vizionáltak bennük. Ugyan éltek Dorogon is egykori oroszok, akik az I. világháború során hadifogolyként sinylődtek a szomszédos kertvárosi hadifogolytáborban és a háború végeztével nem kívántak visszatérni szülőhazájukba, hanem itt maradtak. Közülük az egyik ilyen közismertebb személy, Budaj (magyarosított nevén Budai) bácsi volt, aki Minszk térségéből származott. Azonban ezen személyeket ismerve nem lehetett reális képet kapni az oroszokról, hiszen azok még a cári Oroszországból valók voltak, a Vörös Hadsereg tagjai viszont egy teljesen más ideológia mentén szocializálódtak és érthető volt a helyi lakosság félelme.

Egy üzletház a sok közül Dorogon.

A karácsonyi készülődés minden előzetes aggodalom ellenére azért zajlott. Mint a legjelentősebb, egyben szent ünnepnek tartott eseményre ezúttal is igyekeztek felkészülni. Régi dorogiak és a környező településen élők egybehangzó véleménye volt, hogy a karácsony előtti időszakban különösen megkapó látvány és érzés volt a település üzleti negyedét jelentő Bécsi úton és a Mária utcán korzózni. A legrégebbi időszaktól kezdve itt összpontosult Dorog kereskedelmi része, amely nem véletlen, hiszen a település központjához igazodva alakult ki ilyen formán. Szinte minden kapható volt és ennek megfelelően sorakoztak a különféle boltok, üzletek. Legtöbbjük tehetősebb épületben működött és egyben a tulajdonos lakásának is otthont adott. Azon iparosok, aki saját termékeiket árulták is, a műhely, az ügyfeleknek kialakított üzletrész és a lakásuk is azonos épületben lett kialakítva. Az ünnep előtt különösen szépen és ötletesen voltak rendezve a kirakatok, amelyek karácsonyi díszben pompázva gyönyörködtették és csalogatták a járókelőket. A tiszta, rendezett utcákon sorakozó üzleti negyedben a régiek szóhasználatát idézve, egyenesen sikk volt végigsétálni és kirakatot bámulni még akkor is, ha történetesen nem vásárolt semmit az ember. A Bécsi út Városháza és a Csolnoki út – Mária utca kereszteződése közötti szakaszán az üzleteket öt vendéglő is tarkította, köztük a Eiler-féle söröző-borozó, egyben szálló (a későbbi Tárna vendéglő), a Perl vendéglő (a későbbi Technikaháza), amelynek több helyisége közül az egyikben Vadász-terem is működött, ahol a helyi vadásztársaság tartotta hivatalát és összejöveteleit, továbbá a Nagyvendéglő és fogadó, a Bányakaszinó, vagy éppen a Puchner italkimérő (a mai Molnár söröző).

Dr. Földessy Tibor igazgató és Dr. Pák György, valamint Dr. Perényi István.

Az ajándékok közül kislányoknak a babák, babaházak, konyhabútorok, a kisfiúknak a labda, a kisautók, kisvonatok jelentették a gyönyörök netovábbját. Mindkét nem részére pedig igen népszerű és praktikus ajándékként a mesekönyvek, de különféle ruhadarabok is gyakran kerültek a fa alá. A felnőttek körében a könyvek és ruhafélék, valamint a cipő, vagy csizma közkelletű és hasznos, egyben örömteli ajándék volt, továbbá korhatárra való tekintett nélkül a dominó, a sakk, a malom és főleg a kártyák szintén kellendő portékáknak bizonyultak. A karácsonyfa mellett pedig a finom desszertek, sütemények tették édesebbé az ünnepet. Bár minden családban sütöttek többfajta házisüteményt, azonban a cukrász- és péksütemények is kerültek ilyenkor az ünnepi asztalra. Ezek java a dorogi Galgóczi cukrászdából származott, amely hosszú évtizedeken keresztül fogalom volt és generációkat ölelt fel ez a helyi tradíció. Galgóczi néni már ifjú asszony volt, amikor még mindig  házhoz szállította a megrendelt termékeket, akár a környező településekre is, mégpedig gyalogszerrel. Egy hatalmas kosarat és batyut vitt magával ilyenkor, amelyben gondosan és precízen voltak elcsomagolva a finomságok.

Bár mindenki a maga módján igyekezett a legtöbbet kihozni az ünnepen, a lényeg maga az ünnep belső varázsa, a szeretet lángja, a közös együttlét és ezen alkalmak során közkedvelt népszokások gyakorlata. Dorogon különösen egyedi formát öltött a különböző ünnepek megtartása, amely abból a sajátosságból fakadt, hogy az itt élők saját egykori hagyományaikat ötvözték érdekes és értékes tradíciót teremtve. A Dorogon élő német ajkúak régóta ragaszkodva őrizték őseik hagyományait és ugyan úgy a két világháború között a nagyszámban itt letelepült erdélyből érkezők, élén a székelyekkel, pedig a maguk réges-régi szokásait tették közkinccsé. Továbbá a szlovák nemzetiségiek, a Morvaföldről és a Felvidékről származók úgyszintén formáltak a helyi hagyományokon és ebből alakult ki egy egészen különleges forma. Népszerű és kihagyhatatlan része volt a karácsonyoknak az ide vonatkozó énekek közös eldalolása és a betlehemezés. A háború árnyékában természetesen visszafogottabban, de bizonyos fokig legalább olyan fennkölten és szeretetteljesen igyekeztek 1944 karácsonyát is megtartani, mint békeidőkben. Dorog lakosságának döntő hányada erősen vallásos volt és különösen ilyen nagy ünnepek alkalmával főleg sokan keresték fel a templomokat is. A nehézségek ellenére valamennyi helyi templom megtartotta a szentmisét. Dorogon amúgy is erős és összetartó közösség formálódott az évtizedek során, amely részben a bányászatban dolgozók sajátos lelkülete és bajtársiassága alapozott meg, de az emberek számára számos olyan lehetőség is rendelkezésre állt, amelynek lényege a közös időtöltésben rejlett. Ezt pedig a sport és a sportesemények csak szorosabbá fonták.

Mészáros Ferenc

A korábbiakban kitértem a dorogi sport, kiemelten a labdarúgás nagy sikereire 1944-ben, amelynek kapcsán egy igazán komoly és kiemelkedő sporttörténeti értékkel is megtoldanék. 1944-ben a magyar labdarúgó bajnokság történetében először nyerte vidéki csapat az első osztályú bajnokságot, nevezetesen a Nagyvárad. Ennek pedig szoros dorogi vonatkozása is van, ugyanis a csapat egyik kiválósága, egyben magyar válogatott tagja, a volt dorogi Mészáros Ferenc. A kitűnő játékos a Doroghoz közeli Muzslán született, majd városunkba költözött, ahol a dorogi csapatban kezdte pályafutását a harmincas évek második felében. Óriási fegyvertényként a szomszédos Tokod Üveggyár csapata 1941-ben az NB I-be jutott. Az üstökösként feltűnt és a kor egyik meghatározó csapatává váló tokodiak igazolták le, akik profi ligás egyesületet alapítottak. Mészárosra így a legmagasabb körökben is felfigyeltek, akit több élvonalbeli klub is meg akart szerezni magának és előbb az Újpest, majd a Nagyvárad igazolta soraiba, hamarosan pedig bekerült a magyar válogatottba is. A nemzeti bajnokság addigi több, mint negyven éve során kizárólag fővárosi klubok nyerték a bajnokságot. Elsősorban a Fradi és az MTK között dőlt el az elsőség, olykor pedig az Újpest és a Csepel szerzett bajnoki címet. Ezért is volt különleges, hogy ezúttal egy vidéki egyesület csapatának sikerült mindezt elérni. Mészáros Ferenc pedig páratlanul sikeres pályafutást tudhatott magáénak a későbbiekben is. A háborút követően a visszacsatolt erdélyi részekkel Nagyvárad is román fennhatóság alá került. A Váradon rekedt Mészáros maradt Erdélyben és a Nagyvárad mellett megfordult az Arad csapatában is, sőt még román válogatott is lett. Később elhagyta Romániát és többek között futballozott Portugáliában is, majd aktív játékos pályafutása után edzőként számos válogatottnak lett a szövetségi kapitánya, mint a szír-, az iráni-, a nicaraguai- és a guatemalai nemzeti csapatnak. Az egykor Dorogról indult labdarúgó hatalmas utat járt be és sikereire joggal lehetünk ma is büszkék, mint ahogy 1944-ben is örvendezhettek és dagadhatott a keblük az akkor élt dorogiaknak.

A röntgen részleg és személyzete.

Szintén említettem az előző fejezetekben, hogy az irodalom jeles képviselői közül a háborús években Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós és Németh László is többször megfordult Dorogon. Rajtuk kívül érdemes megemlíteni egy szintén jelentős írót, szerkesztőt és újságírót, Féja Gézát, aki a szomszédos kertvárosban működött Fiúnevelő Intézet igazgatóhelyetteseként Doroggal is kapcsolatba került, s számtalanszor megfordult településünkön. A harmincas évek közepétől Pesterzsébeten, majd a fővárosban élt, azonban többször jött látogatóba Dorogra, ahol szoros barátságot ápolt a dorogiakkal. Köztük egyik legközelebbi barátság a dorogi kórház igazgatójához, Földessy Tibor főorvoshoz fűzte, ezért a dorogi kórházat is felkereste. A háború évei alatt, az egyik látogatása során élményeit meg is írta egy újságcikkben, amelyet feltétlen érdemes szószerint idézni: “Olyan épületet emeltek, aminőt keveset lát az ember vidéken. Négy osztálya van a kórháznak, és ezeket kitűnő szakorvosok vezetik. Laboratóriuma, röntgenszobája, egész felszerelése vetekedik a legjobb fővárosi kórházakéval. A betegek termeiből széles tágas napozóerkélyre lépünk. Az épület mellett kellemes, lombos kert várja a lábadozókat. Nincs szomorú “kórházszag” ebben az épületben. Falain, padlóján meleg, vidám színek mosolyognak, az osztályok folyosóit akvárium, és virágállványok díszítik. Ragyogó tisztaságot találunk az egész épületben, ami a legfőbb: szeretet, türelem és megértés fogadja a legelkeseredettebb beteget is.

Féja Géza, Doloróza nővér és Jávorszky doktor a sebészeten.

Mint arról az előző részben beszámoltam, két kiváló orvost is frontszolgálatra vezényeltek a dorogi állományból, viszont szerencsére a kórházigazgató mellett megmaradhatott olyan neves orvos, mint Pák György doktor, valamint Perényi István mentességet élvezett a hadiüzem parancsnok külön engedélyével. Szintén az akkori  nagyszerű szakmai gárdát erősítette dr. Jávorszky József sebészorvos, dr. Hollósy Károly, Kiss Ernő doktor, vagy a szemész Kazatsay Antal doktor, valamint dr. Bohár László és más egyéb szakember, mint Jándy Artúr, vagy Dreck Zoltán. Továbbá Dorogra került Lipositz Ipoly és a betegellátásba integrálták Müller Izidor fogorvost, Teschler Ernő nőgyógyászt, Márkus Ervin bőrgyógyászt és Gábor Imre belgyógyászt. A kórház is rendelkezett saját óvóhellyel, amely többszáz ember befogadására is alkalmas volt és külön fertőzőrészleget hoztak létre, amelyet a nők külön védelmére használtak. Ezzel a “trükkel” próbálták az orosz katonák elől elrejteni és távol tartani a hölgyeket.

Perényi doktor hadüzemi igazolványa.

A kórház patológiai diagnosztika hátterét egy világhírű patológus, Orsós Ferenc professzor biztosította, aki a dorogi kórház kórbonctani metszeteit leletezte. Orsós professzor hallatlan megbecsülésnek örvendett széles körökben. Neve közismertté vált számos szakmai tevékenysége során – többek között az MTA professzora, valamint az orvosi kamara vezetőségi tagja is volt, továbbá a fővárosi orvosi egyetem tanára, egyben elismert törvényszéki kórbonctani szaktekintély, s nem utolsó sorban országgyűlési képviselő a parlament felsőházában – azonban személyét széles e földön a háború egy máig is hatalmas indulatokat generáló eseményével kapcsolatban ismerhették meg. Nevezetesen, 1940. tavaszán a katyni vérengzésként elhíresült tömegmészárlás során 20-25 ezer lengyel tisztet végeztek ki a szovjetek. Lengyelország lerohanása során a szovjetek által összegyűjtött lengyel tisztek mellett Sztálinék kérték az összes magasrangú lengyel hadifogoly kiadását a németektől, amelyet az akkor még szövetséges német fél meg is tett. A több, mit húszezer tisztet összeterelték és előre kitervelt módon, szisztematikusan legyilkolták a Katyn melletti erdőben. Ezzel az volt a céljuk, hogy a lengyeleket az értelmiségi rétegeitől fosszák meg és ezáltal a lengyelhont egy könnyen irányítható megszállt ország és befolyásolási területté tegyék hosszú távon is. A háború során a heves frontharcok közepette bukkantak a szörnyű méreteket öltő tömegsírokra, amelynek hamar híre ment és minden fél tudomást szerzett róla. Az esetet hamarjában a németekre fogták, akik viszont következetesen és felháborodottan tagadták. Akkorává duzzadt a nemzetközi nyomás, hogy a felek megállapodtak egy független, nemzetközi bizottság felállításában, amely kivizsgálja az esetet. A csupa neves szakemberekből álló vizsgálóbizottság vezetőjének Orsós Ferencet nevezték ki. Az ő irányítása alatt folytak az ekszumálások és a törvényszéki vizsgálatok. A vizsgálatok egyértelmű elkövetőként az oroszokat nevezték meg. Orsós professzor kitűnő munkájában azonban nem volt köszönet, ugyanis innetől kezdve a Szovjetunió elsőszámú közellenségnek nyilvánította személyét. Számos fenyegetést kapott és különösen a háború után hajtóvadászatot indítottak ellene. Teljesen ellehetetlenítették, minden címétől és pozíciójától megfosztották, miközben az élete is állandó veszélyben forgott. Ezért kénytelen volt elhagyni az országot és hátralévő életét Németországban töltötte. Ott is hunyt el 1962-ben, 82 esztendős korában.

Orsós Ferenc professzor

Karácsonyra a Vörös Hadsereg körbezárta Budapestet, mindössze egy szűk rés maradt, amelynek nyugati kiszögelésének központjában Dorog helyezkedett el. Innen maradt az egyetlen külső kapcsolata a fővárosban körülzárt német és magyar erőknek. Az oroszok minden irányból szorongatták térségünket, majd december 23-án áttörték a Bécsi út Dorog és Budapest közötti szakaszát és a vasútvonalat, így tésrségünk immár közvetlen támadásnak lett kitéve. A szokottnál is nagyobb légi aktivitás és egyre erősödő ágyúzások jelezték, hogy csak idő kérdése, mikor törnek be Dorogra a szovjet csapatok. 23-án egyre hevesebben támadták a Dunán átívelő Mária Valéria hidat és az Ipolyságnál lévő hidat. Utóbbit sikeresen meg is semmisítették. Szovjet repülők razziáztak Dorog-Esztergom-Párkány kiszögelés légterében. Térségünkben a magyar királyi 101/5. vadászszázad hadnagya, Nánási Kálmán sikeresen lelőtt egy szovjet La-5 típúsú gépet.

Katonai térképvázlat a front változásairól.

A küszöbön álló ostrom idején mintegy tízezer ember tartózkodott Dorogon. Voltak idemenekültek az ország számos részéről, de a front közeledtével a közvetlen szomszédos településekről is jöttek át, mert Dorogot biztonságosabbnak tartották. Néhány dorogi is hazatért az ünnepek előtt, mint dr. Csiffáry Nándor, aki akkortájt gimnáziumi kollégium lakója volt Mosonmagyaróváron és a téli szünetre érkezett szüleihez. Még október során tért vissza a Kövecs család, akik májusban döntöttek úgy, hogy a Dorogot érő várható bombázások miatt Párkányba települnek. Ott ugyanis volt egy kertes házuk és akkoriban biztonságosabbnak tűnt az a terület. A családfő, Kövecs György Dorogon volt kántor és tanító, majd a Párkányba való költözésük után a két település között ingázott naponta, ugyanis munkahelye továbbra is Dorogon volt. A harci helyzet sokban változott, ezért október közepén mégis visszatért az egész család a dorogi lakásukba, s hogy ez a döntés számukra vajon mennyire volt szerencsés, arra a  későbbi részekben fény derül. Néhány dorogi pedig éppen a közvetlen frontharcok előtt hagyta el Dorogot, mégpedig az ünnepek miatt. Közülük valamennyien a fővárosba igyekeztek, hogy az ott élő rokonok meghívására együtt töltsék a karácsonyt. Köztük a Csermák házaspár, ugyanis Cseri néni által Újpesten élő családtagjai voltak, valamint szintén pesti rokonok invitációjának tett eleget Perl József gyógyszerész és családja. Valamennyien szerencsésen megérkeztek a rokonokhoz, ám jóideig ottrekedtek a kibontakozó harcok miatt és csak hosszú hetekkel később sikerült visszatérniük, amikor a frontvonal elcsendesült.

A félelmetes német 8,8-as Flak ágyú tüzelőállásban.

24-én már Jászfalu vonaláig törtek előre a szovjet előörsök. Szenteste vasárnapra esett, s bár az időjárás télies volt, azonban nem volt rettentően hideg, s hó is csak nyomokban, főleg a határban, a kertekben és a hegyeken fehérlett. Ezen a napon gyűjtötték össze és vonták ki Dorogról a helyi Szent László Leventeegylet ifjú tagjait. A háború végső stádiumában sok helyen a felnőttkort be sem töltött ifjakat is bevetettek a fronton, vagy a városi harcokban. Több helyen, mint ahogy Dorogon is, védeni próbálták és nem értelmetlen áldozatként odavetni az ifjú fiúkat. A Dorogról kimenekített fiatalokat a nyugati országrészbe juttatták. Az est folyamán, miközben a dorogiak és a környékbeliek is a Szentestét igyekeztek megülni, az oroszok Csévnél kilőtték a Budapestre tartó személyvonatot. A szeretet és a fény ünnepén a dorogi családok körében éppen csak pislákolt rövidebb ideig szimbólikusan halvány fénysugárként néhány gyertya, hiszen a küszöbön álló támadás bármikor várható volt, nem beszélve az óvintézkedésekről, amelynek egyik előírt alapelemét az éjszakai elsötétítés jelentette. A dorogi helyőrség egységei mellett a LXXII. német hadtest egyes páncélosai és a német Dél Hadseregcsoport (HG Süd) 6. hadsereg, 3. magyar hadsereg Wöhrer csoportjának 93/II páncélgránátos-zászlóaljához tartozó páncélosok Hermann Balck tábornok vezetése alatt alló harckocsijait, valamint magyar részről a Szent László hadosztály 16. és 20. rohamtüzér osztályait vezényelték Dorog védelmére. Sokáig nem volt egyértelmű, hogy merről érkezik a főcsapás, ekkora viszont úgy tűnt, hogy dél felől, Csolnok és keletről, Leányvár irányából várható a szovjetek támadása. Ennek megfelelően alakították ki városunkban a védelmi állásokat. A temető felett, a Csolnoki út és Árpád utca találkozásánál egy 8,8 cm-es német Flak típúsú légelhárító és páncéltörő ágyút állítottak. A Szent József templom körül német tankok helyezkedtek el. Szenteste minden irányból folyamatos ágyúzás és rakétavetők hangja borzolta a helyiek idegeit.  Az istentisztelet ettől függetlenül minden templomban meg lett tartva. 

25-én hétfőn, karácsony első napjának reggelére az előző esti csatazaj kissé alábbhagyott, amely hamarosan újra erősödni kezdett. Az előző napok ágyúzása után ezúttal szovjet gépek tűntek fel a légtérben, amelyekkel német repülők vették fel a küzdelmet. Az oroszok három német gépet is lelőttek a légi küzdelem során. Egy Messerschitt Bf 109G típúsú repülőt a 73. vadászrepülőezred kötelékéhez tartozó Ivan Ivanovics Boriszenko százados talált el, valamint két Focke-Wulf Fw 190F gépet is sikeresen leszedtek az orosz pilóták. Ez egyiket Dmitrij Sztepanovics Kravcsov őrnagy, míg a másikat Mihail Dmitrijevics Cikin hadnagy lőtte le, mindketten a 31. vadászrepülőezred tagjai voltak. A távoli és közelítő lövések után rövid ideig fura csend szállt a településre. Az ünnepi ebédet a legtöbben viszonylag nyugodtan elfogyasztották és a templomokban is lezajlott a karácsonyi istentisztelet. A környék falvaiba már mindenütt behatoltak az oroszok és kora délutántól egyre erősödtek az ágyúzások zajai Dorogon. Délután 3 óra magasságában már fülsiketítővé vált és egyre záporoztak a beleövések is a településünkre. Csolnok irányából feltűntek az első T-34-es tankok. A temetőnél állást foglalt lövegek kitűnően látták be a terepet és mindjárt az első lövéssel sikeresen kilőtték az egyik orosz tankot. Kedvező pozicíójuknak köszönhetően további veszteségeket okozhattak volna a behatolók soraiban, ám az oroszok sem tétlenkedtek és miután sikeresen bemérték a védők elhárító lövegének az állását, egy jólcélzott lövedék szétlőtte a félelmetes német ágyút és annak valamennyi kezelőjét. Ők voltak az első igazolt elhunytak a védők részéről, míg az oroszoknak az első veszteségeit az általuk kilőtt harckocsi személyzete jelentette. 

A Dorogot támadó szovjet egységek a 18. harckocsihadtest alakulatai a 2. Ukrán Fronthoz tartoztak, amelynek főparancsnoka Rogyion Malinovszkij hadseregtábornok (később marsall)  volt, míg a törzsfőnök Zaharov vezérezredes. A 18. harckocsihadtest hadrendje a következő állományból állt: a hadtesttörzs, a 110. harckocsidandár, a 170. harckocsidandár, a 181. harckocsidandár, a 32. gépesített lövészdandár, a 363. gárda nehéz önjáró tüzérezred, az 1438. önjáró tüzérezred, a 452. könnyű tüzérezred, az 1000. páncéltörő tüzérezred, a 292. aknavetőezred, a 106. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály, az 1694. légvédelmi tüzérezred és a 78. motorkerékpáros-zászlóalj.  A harckocsihadtest főparancsnoka Pjotr Dmitrijevics Govorunyenko vezérőrnagy volt. Ezen jelentős erőkből a Dorogért folytatott küzdelemben főleg a 181. harckocsidandár és a 32. gépesített lövészdandár játszotta a főszerepet. Ezen felül légi támogatástként a fentebb említett 31. és 73. gárda-vadászrepülő-ezred repülői lettek bevetve.

Szovjet katonák rohamoznak a Kolóniában.

A legnagyobb erejű támadás a Bécsi út felől érkezett. Az ellenük felsorakozott erők zömében a 16. rohamtüzérek állományából kerültek ki. Telegdy István zászlós jelentésében írt sorok adnak ízelítőt, hogy milyen csapás várt településünkre. Hihetetlen tömegű gyalogság támadt Dorogra Pest irányából. Páncélvető ágyúk, T-34-es orosz és amerikai M4A2-es Sherman gyártmányú tankokkal jöttek az oroszok. Telegdyék lövege telibekapott egy házat és vele együtt kilőttek egy Shermant. Ekkora megjelentek a 20. rohamtüzér osztály, valamint kiemelten a Bernolák rohamtüzérség vadászpáncélosai is és nyomban felvették a harcot. Az előretörő oroszok kemény ellenállásba ütköztek. A magyar egységek hősiesen próbálták útjukat állni és a kezdetben komolyabb sikerek értek el. Összesen további négy ellenséges harckocsit lőttek ki.  Az egyik orosz T-34-es farral becsúszott az országút melletti árokba. Észlelve a magyar egységeket, tornyát ellenük irányozta, ám a magyarok gyorsabbak voltak és egy jólirányzott 8,8-asból leadott lövéssel megsemmisítették a harckocsit. Magyar katonák további állásai voltak Dorog keleti szélén húzódó utcákban. A házak kertjeinek keleti végében vettek fel védállás. Egy hosszabban elnyúló lövészsánc lett kialakítva a Szent Imre utca vonalában, a Martinovics utca felé néző oldalon, valamint a homokvasút töltésének mentén. A Bécsi útnál történt nagyfokú ellenállás során az orosz gyalogság szétszóródott és egy részük északi irányban kerülve közelítette a település keleti határát. Ezen egységek katonái hatoltak be legelsőként Dorog lakott területére, mégpedig a Bágeren keresztül.

Mindezekkel párhuzamban, a város belterületein is jól érzékelhetővé váltak a harcok. A Szent Borbála templom környékén élők az erős ágyúzások és belövések következtében késztetést éreztek, hogy haladéktalanul vonuljanak fedezékbe. Hozzájuk legközelebbi óvóhely a Dózsa iskola épülete alatt húzódott. Mintegy hetvenen menekültek ide, köztük dr. Hóka Imre, a Szent Borbála templom plébánosa és Turányi László káplán. Az iskola óvóhelyéről Horváth Lajos harangozó és egyben a templom sekrestyése, valamint a Dózsa iskola pedellusa, az ágyúzások iszonyatos felerősödése miatt visszaszaladt a templomba, hogy minden értékes kegytárgyat, amely még ottmaradt, megmenekítsen a várható pusztulástól. Alig, hogy a bejáratot elérte, hatalmas becsapódás történt, majd kisvártatva a templomtorony nagykeresztje lezuhant, éppen arra a helyre, ahol pár pillanattal korábban állt. Szerencsére a mentőakciója sikeresnek bizonyult, és épségben tért vissza az óvóhelyre.

A Bécsi úton betörő T-34-es a Kossuth utcai kereszteződésnél.

Ádáz küzdelem alakult ki a Bécsi út és a vasút által határolt területen. A harcok sűrűjében a már említett Telegdy zászlós könnyebben megsebesült a temetőnél, társai közül Kozma György főhadnagy is sérüléseket szenvedett, miután két orosz gép bombát dobott a körzetükre. A továbbiakban Csanádi István zászlós elesett, míg a mellette küzdő Sipos tizedes kilőtt egy újabb T-34-est. A szovjet 32. gépkocsizó lövészdandár, valamint a 292. aknavetőezred is bevetésre került, amely új lendületet adott a támadóknak és a 181. harckocsidandár felújította a Dorog elleni támadást, azonban heves ellenállásba ütköztek. Az említett 32. gépkocsizó lövészdandár keletre fordult és Kesztölc irányába vonult, azonban ekkor a magyar 20. rohamtüzérosztály 1. ütegével találta szembe magát, amelyet Simák Aladár főhadnagy vezetett 12 darab Hetzer típúsú Jagdpanzer vadászpáncélossal. Itt Henkey-Hőnig József őrnagy szenvedett súlyos sérülést, aki a szintén megsebesült Simák főhadnaggyal oldalkocsis motoron menekült ki. Mielőtt elhagyták volna az arcvonalat észlelték, hogy fogytán az üzemanyag. Mivel benzint nem tudtak szerezni, így két rohamlöveget tankoltak fel a többi járműből leszívott üzemanyaggal. A két feltankolt löveg sikeresen kitört Esztergom felé és rendben be is értek a városba. Henkey őrnagy a jelentős vérveszteségtől elveszítette az eszméletét és egy katonai kórházban tért magához. A későbbiekben a németországi Landshutban lévő kórházba szállították. A harcokban részt vett magyar tisztek közül további kettő neve is pontosan ismert, mégpedig Körös Béla és Csány Balázs főhadnagyoké. Valamennyien a 16. rohamtüzér-osztály, illetve annak parancsnoka  – Bernolák Pál őrnagy – után, Bernolák századnak, vagy Bernolák csoportnak is nevezett egység állományához tartoztak.

A Szent László Hadosztály jelvénye.

Temesy Károly utász alhadnagy egy Nimród páncélgépágyút látott, amely megindult Dorogról Leányvár felé, ám az ellenség a Csévpusztai elágazásnál kilőtte. A védők estig tartották magukat, de a túlerő miatt a Bernolák rohamtüzérosztály kénytelen volt a visszavonulás mellett dönteni. Az osztály a súlyos harcok ellenére csak egy löveget vesztett, mert az beleragadt a sárba és kénytelenek voltak hátrahagyni. A visszavonulást Nacsády István zászlós biztosította, aki egymaga maradt hátra egy löveggel. Bátran tartotta magát, mígnem a lövegét kilőtték és ő maga hősi halált halt. A Dorogot elárasztó szovjet erőket képtelenség volt feltartóztatni, ezért a további veszteségek elkerülése végett, a német páncélosok egy része nyugati irányba a kora esti órákban megkezdték a visszavonulást. A 93/II páncélgránátos-zászlóalj harckocsijai pedig Esztergomig húzodtak vissza. Este fél 8-ra Dorog nagyrésze  orosz kézre került, bár a szovjet főparancsnokság cseppet sem volt elégedett az előrenyomulásuk intenzitásával és annak gyorsaságával. A védők a dorogi harcok során elvesztettek 6 tankot, 8 ágyút, 3 lövészpáncélost, 15 géppuskát, valamint 2 gépjárművet, továbbá 60 gépjárművet zsákmányoltak tőlük a szovjetek. A pontos emberveszteség mértéke nem ismert, viszont közülük összesen 115 főnyi hadifoglyot ejtettek az oroszok. Amit biztosan tudni, hogy lekevesebb 15 fő védő esett el, mégpedig vegyesen, magyarok és németek. Az oroszok bevallott személyi vesztesége 74 fő, amelyből 26 halott, valamint négy T-34-es, azonban a fentiek ismeretében ez a szám igazoltan magasabbra rúgott.

93/II páncélgránátos-zászlóalj által használt Hetzer harckocsi.

Dorog területén több körzetben is alakult ki tűzharc, köztük a leghevesebbek az Otthon tér környékén voltak. Az érintett szektorban élő lakosság jórésze a Művelődési ház pincerendszerében kialakított óvóhelyre menekült a süvítő lövedékek záporozása közepette. A Muki szépséges és masszív épületegyüttese nem csak tekintélyparancsoló és lenyűgöző volt, de kellő biztonságérzetet is kölcsönzött. Bár a legtöbb óvóhely és légópince megfelelően ki volt építve, azonban semmit sem akartak a véletlenre bízni, ezért a biztonság kedvéért külön meg is erősítették a pince mennyezetét, amelyet öles fagerendákkal dúcoltak alá és az esetleges becsapódások ellen matracokkal és egyéb puha matériával bélelték a betonozott részeket. Egyes beszámolók és visszaemlékezések alapján a Dorogon kialakított óvóhelyek egymással alagutakkal álltak összeköttetésben. A Muki pincerendszerével kapcsolatban többen is határozottan állították, hogy a sporttelep légópincéjéből egy földalatti alagúton át lehetséges volt az Otthon térig eljutni, vagy éppen fordítva. Amit a személyes élményem alapján tudok hozzátenni, hogy magam is jártam a sportpálya óvóhelyén, amely a vasút felöli oldalon vezetett le és végigfutott az állólelátó alatt és bizonyos elágazások is megfigyelhetőek voltak a futballpálya irányába. Elképzelhető, hogy ez valóban átvezetett a pálya alatt és onnan tovább az Otthon tér felé. Ezt azonban sosem volt alkalmam ellenőrizni, ráadásul én már vagy 35 évvel a háborús eseményeket követően jártam odalenn.

A dorogi harcokban oroszlánrészt vállaló Szent István Hadtest alakulatai bátran küzdöttek és akit lehetetett, névszerint is megemlítettem. Hogy milyen katonák voltak a Szent István Hadtesthez tartozók, a németek által írt jelentés is híven visszaadja. A környékünkön folyt harcok után a Heeresgruppe Süd 1944. december 25-i napi jelentésében, a Balck hadseregcsoport LXXII. hadtesténél történt események lefolyása címszó alatt többek között a következőt írta: „A Szent László hadosztály példamutató magatartásával visszataszította az erős gyalogsági erőkkel vezetett támadásokat.”

A Dorogot ellepő szovjet egységek egy meglehetősen hosszú vasúti szerelvényt találtak a pályaudvaron. Többszáz vasúti kocsi volt feltankolva a Bányaraktárból származó készletekkel. Elképzelhető, hogy ezt kiakarták menekíteni a városból, hogy ne kerüljön a beözönlő oroszok kezére. Valószínű, hogy ezt a katonák ellátására akarták volna hasznosítani, viszont az oroszok nem kobozták el, hanem jórészét szétosztották a lakosság között. Így végül is a dorogiak visszakapták, ami amúgy is az övék volt, legalábbis őket jobban megillette, mint bármelyik hadakozó felet. Felfoghatjuk egyfajta karácsonyi ajándéknak, vagy isteni gondviselésnek, hiszen ez a hatalmas készlet nagyban segített a közeljövő nagy nélkülözéseinek közepette a túléléshez.  A késő esti órákra egyre távolabbról szűrődtek be lövések és a géppisztolyok kelepelésének hangjai is halkultak. Ekkor többen is előmerészkedtek az óvóhelyekről és hazatértek, ám az óvatosabbak inkább az óvóhelyen éjszakáztak. Szörnyűséges napon voltak túl a dorogiak és minden bizonnyal a legrosszabb álmukban sem ilyen karácsonyt képzeltek. Ráadásul ezzel még koránt sem ért véget 1944 szomorú ünnepi időszaka. A történelem viharos évszázadai sokszor tépázták Dorogot és lakosságát, de ehhez fogható sorscsapás mondhatni példátlan volt.

Hermann Balck páncélos parancsnok.

Egy szerencsés kapcsolatomnak köszönhetően színesíthetem és egészíthetem ki az 1944. évi dorogi harcok történetét. Az internet hozott össze a Hawaiiban élő 91 éves Bogár Gyulával, aki részt vett az 1956-os forradalomban és a megtorlás elől karácsony éjjelén Ausztriába, felesége a 3 éves lányával pedig Jugoszláviába menekültek. A Vöröskereszt segítségével Bécsben találkoztak, majd Münchenből USA katonai repülővel 1957 május végén Amerikába szállították őket. Bogár Gyulának nem 1956 volt az első, hogy fegyverrel harcolt a hazáért. Beszélgetésünk alkalmával mondtam, hogy dorogi vagyok, mire felsóhajtott; „áttörés a földi poklon Dorognál” – mondta halkan – “életem elfojtott története jutott az eszembe”. Mi volt az? – kérdeztem. Bogár úr innen pedig mesélni kezdett, miként csöppent a dorogi harcok kezdetekor az események forgatagába. A velem megosztott visszaemlékezését változtatás nélkül adom az alábbiakban közre.

OK, visszapergetem az időt, kezdem az előzményekkel. Édesapám a Monarchia II. hadseregében huszár volt, részt vett a szerb fronton a Ceri csatában, majd a Galiciai frontra vitték. Huszárság a lövészárkokból gépfegyverrel tüzelő gyalogsággal, modern ágyúkkal felszerelt tűzérséggel szemben nem tudott hatásosan harcolni. Édesapám fogságba esett, a bolsevik forradalom rémségeit látva Finnországba menekült. Ott a német foglyok közé került, akiket hajóval visszaszállítottak Oroszországba. A hajón az őrséget lefegyverezték és Németországba kötöttek ki, onnan jött haza. Kiskoromban a hosszú téli estéken beszélte el az bolsevikok rémtetteit. “Inkább a halál, mint az élet a kommunizmus alatt!” – emlékszek szavaira.

János testvérem önként jelentkezett repülősnek, 42-ben ment a szovjet frontra. Én Budapesten ipari iskolába jártam, a nagynénémnél laktam. Önként lettem Horthy katonája. Ezt Budapest eleste után letagadtam, mert ha elmondtam volna, büntetés, kivetés, kényszermunka, nem mehettem volna egyetemre, sportba. Most már neked elmondhatom a titkot vagy írd le. Mikor a ruszkik elérték a Kárpátokat, jelentkeztem katonának. A budapesti I. hadtest rohamzászlóaljába osztottak be. Megjegyzendő, hogy a Trianoni szerződés miatt csak 35 ezer katona lehetett az országnak. Ezt ellensúlyozva az ifjúság nevelését nemzeti szellemben, és a honvédelmi nevelés célkitűzése, érvényre juttatása fontos volt. 12-18 évesek nyilván voltak tartva, levente, sportegyesületek, egyetemi és főiskolai diákoknak kötelező volt a katonai kiképzés. Volt kiképzésem különböző gyalogsági fegyverekre. Tökölön estem át a tűzkeresztségen. Ott a ruszkik áttörtek az első vonalon, akkor az ágyúzás leállt, majd a magyar újfegyver, a lidérc és a röppentyűk (*) bevetésével sikerült őket visszaverni. Akkor sokat hallottunk a német új fegyverekről is, melyek bevetésével megfordulhatna a csaták kimenetele. Önkénteseket kerestek az új fegyverek kiképzésére. Természetesen jelentkeztem én is, elsősorban azért, hogy megszabaduljak az aknarobbanásos lőporfüstből.

Bogár Gyula 15 évesen.

1944. december 11-én indultunk vonattal Németországba szorongó érzésekkel, gondolatokkal. Most elhagyni az országot, amikor a legnagyobb szüksége van a segítségre? De megnyugtattam magam, hogy nagyobb erővel tudok majd segíteni kiképzés után. Szüleimről hat hónapja nem hallottam, János bátyámról 2 éve nem tudtam, hogy hol van. Nagynéném sírva kísért a vonathoz, kért, hogy ne menjek el. Nehéz volt a búcsúzás és a 12 éves jövendőbeli feleségemre gondoltam, vajon látjuk e még egymást? A vonat elindult, hamar elhagyta a ismert tájakat, a kimerültségtől elaludtam. Mikor felébredtem, nem tudtam hol vagyok, bajtársaim egy része aludt, másik része kártyázott. A gőzös rohant előre, időnként fütyült egyet, majd hirtelen megállt. Sípolás, kiabálás, légitámadás. Mindenki védőhelyre, távol a vonattól! -volt a parancs. Közel volt egy folyó, annak a partjára többen menekültük.

Megtudtuk, hogy Szőny előtt vagyunk, a Dunaparton. A repülők ledobták a bombákat a környékre és elszálltak. Megállapították, hogy a vasúti vágányok nem használhatók a mozdony is megsérült. A Dunából kézigránáttal fogtunk halakat, majd jött a parancs: teljes felszereléssel sorakozó. Észak Komáromba gyalog mentük, késő este értünk a törökök idejében épített földalatti erődbe, ahol mindenki saját maga készített szalmából fekvőhelyet. Napokig vártuk a parancsot a tovább indulásra. Az erődöt németek őrizték, de a lőszer, élelmiszerraktár és a szálláshelyekere mi adtuk az őrséget. Egyik nap éjféltől Pénzes Andrással őrségbe voltam az egyik szálláshelyen, majd hajnalban fényt és mozgolódást látunk a barak végén, gondoltuk, hogy felvételezni mennek.

Odamentünk, kérdeztük hová készülnek? 
– Budapestre mondta az egyik. 
– Hogy hogy, miért? – kérdeztük. 
– Nem hallottátok, hogy a ruszkik beakarják keríteni a fővárost? Nekünk ott a helyünk nem Németországban. 
– De hogy mentek vissza? – kérdeztük. 
– Nyílt paranccsal – mutatta a hamisított papírt, – Gyertek ti is!
– Mi szolgálatba vagyunk nem mehetünk, jó utat, vigyázzatok magatokra! – válaszoltuk és visszamentünk az őrhelyünkre.

Másnap sorakozó, létszámmellenőrzés. Vagy 46 fő hiány volt. Éjjeli őrség előre! – volt a parancs. Remegve, szótlanul álltam én is előre. 
–Hol vannak a hiányzó személyek? Csönd, nincs válasz. Nem mertem szólni.
– Ki tud róluk szólt dörgő hangon Folk őrmester?
Pénzes megszólalt – Visszamentek Budapestre.
– Hova? Mivel?
– Nyílt paranccsal – válaszolt Pénzes.
Folk őrmester Kovács századoshoz fordult, beszéltek valamit.
– Oszolj, mindenki a szálláshelyére! – volt a parancs.

Később megtudtuk, hogy felhívták Hindy Iván altábornagyot, aki azt válaszolta, hogy mivel a katonák önkéntesek voltak, engedjék őket vissza Budapestre. Én félve attól, hogy büntetést kapok az engedélynélküli katonák eltávozásáért, az elsők között voltam, akik jelentkeztek visszamenni Budapestre. Hamar megkaptam a nyílt parancsot, ami jogosított arra, hogy megállíthattam minden járművet s igazolás, hogy nem vagyok katonaszökevény. Voltunk vagy negyvenen, zárt sorba vonultunk ki az erődből, a német őrök tisztelegtek nekünk. A főútra érve vártuk a jó szerencsét. Már esteledett amikor egy német teherautó közeledett, leállítottuk. Egy német tiszt és egy civil sofőr ült benne. Mutattuk a két nyelven írt nyílt levelet, intettek, hogy szálljunk fel. Felkapaszkodtunk, hamar megtelt a nyitott hátsó rész. A teherautó elindult, s éreztük a rendkívüli hideget. Én a jobb sarokba ültem háttal a vezető fülkének, pokrócot magam köré csavartam, de nem védett meg a hidegtől, a bal lábam sarka megfagyott, amit később évekig gyógyítottak.

Nem tudtuk hol vagyunk, hová visz a teherautó. A hátul ülők mutogattak, beszélgettek, csak hangfoszlányokat lehetett hallani a motorzúgás és a szélsüvítés miatt. 

– Sztálin gyertyák, ruszkik, ott vannak! – raktam össze a szavakat. Nem volt kedvem előre nézni, majd ágyúdörgést robbanást lehetett hallani. Remélem ezt kikerüljük gondoltam. Karácsony este van, hallottam, hogy az I. világháborúban az ellenfelek együtt ünnepelték a karácsonyt, most is azt kellene, – a ruszkik nem hisznek Istenben, – tűnődtem magamba. A Sztálin gyertyák fényében házak körvonalát lehetett láttam, egy kis városba érkeztük. 

 – Ez Dorog! -mondta valaki. 

Közelbe gránátrobbanás, kiabálás, – álljon meg a teherautó, valaki leakart ugrani. Dörömbölők a vezetőfülkén, – Álljon meg! – a teherautó lassan, leoltott lámpával haladt tovább. Felettünk jobbról balról süvítettek a ruszkik, németek, magyarok ágyúlövegei, gránátok a közelbe robbantak. A teherautó látható volt a Sztálin gyertyák fényében, nem tudhatták, hogy kik vagyunk, így mind két fél lőhetett volna minket. Tehetetlenek voltunk, biztosan mindnyájan imádkoztunk. Majd haladtunk tovább a hátunk mögött hagytuk a földi poklot. A pokrócot magamra húztam és elgondolkodtam, vajon mi történt a dorogiakkal, akik az éjféli misére készültek? Ismerve a részeg ruszkik rémtetteit, a hideg rázott dühönben, hogy nem tudtunk segíteni a dorogiaknak, hogy békében ünnepeljék meg a Karácsonyt.

A kimerültség miatt félig aludtam, amíg a teherautó haladt tovább majd zökkenve megállt. Szálljanak le mondta a sofőr, mi nem megyünk tovább. Sötét volt, mondták, hogy az alagút pesti oldalán vagyunk, hajnal 5 óra van. Döcögve lemásztunk, megmozgatva elgémberedett végtagunkat, hogy minden meg van-e, majd megköszöntük az utazást és mindenki elindult hozzátartozóikhoz. Én a Rákóczi út 17-be vánszorogtam a nagynénémhez. Már sütött a nap amikor oda értem. Meglepődve, örömmel fogadott. Mi történt, miért, honnan, mit adjak? – voltak a kérdések. A fáradságtól kimerülten, leültem egy székre, nem tudom mit válaszoltam, majd ágyba fekve elaludtam. Délután 3 órakor ébredtem, nagynénén ijedtem mondja, hogy a ruszkik a János kórházat elfoglalták. Az nem lehet, – mondtam, mi ott jöttünk el hajnalban. Gyorsan megebédeltem, mondtam, hogy jelentkezni kell a parancsnokságon, ami Budán a Krisztina körúton volt. Odaértem az elnéptelenedett utcákon, fel a modern épület emeletére, sehol senki. Úgy látszik onnan már elmenekültek, majd láttam a folyosón egy nyitott ablakot egy katonával. Odamentem s mondom, hogy mi járatban vagyok. Ma zárva van minden, jöjjön vissza holnap, mondta barátságosan. Elgondolkozva mentem haza, itt nem tudják, hogy hol vannak a ruszkik, semmi sem sürgős. Másnap visszamentem, nyilvántartásba vettek, új igazolványt kaptam és a Róbert Károly körúti parancsnokságra küldtek. Ott új egyenruhát fegyvert adtak és másnap hajnalban egy csoporttal a Rákosszentmihályt védő egységhez csatlakoztunk. Onnan január 12-ig leírhatatlan körülmények között próbáltuk visszatartani az istentelen, barbár szovjet hordát Budapest megszállásától, Magyarország leigázásától.

Bogár úr napjainkban Attila unokájával, valamint Ádám és Éva dédunokáival.

Azok részére, akik megkérdőjelezik az akkori magyarok hiszékenységét a németek ígéretének, új fegyverek, atombomba, hogy feláldozták Budapestet, százezrek életét, olvassák el a már nyilvánosságra adott titkosított dokumentumokat, amely bizonyíték, s mint dr. Teller Ede mondta, hogy a véletlenen múlott, hogy nem a németek készítették előbb el az atombombát. Ismerjük meg az igazságot s tanuljunk belőle hogy elkerüljük a hibákat és egy szebb, boldogabb jövőt építhessünk a sokat szenvedett magyar népnek. Isten adja úgy legyen!

(*) – A visszaemlékezés során említett két magyar csodafegyver páncélelhárító és rakétavető szerkezetek voltak. A Szálasi-röppentyűnek is nevezett hadigyártmány hivatalosan a 44M buzogányvető nevet viselte.

Filmmelléklet: Az itt látható dokumentumfilmben a Vörös Hadsereg által készített korabeli katonai filmhíradó részlet is szerepel. Ebben a 7. perctől tűnnek fel dorogi jelenetek, ahol orosz tank tűnik fel a Bécsi úton, valamint az Örgekolónia utcán átrobogó szovjet gyalogsági támadás is meg lett örökítve: https://videa.hu/videok/film-animacio/budapest-ostroma-i-ii-cBZ1p0LwLR430vIv

Folytatás következik: Benne a karácsony másnapján történtek, a dorogi lakosság első találkozása az oroszokkal, valamint az év végéig eltelt további pár nap eseményeinek a felidéséze. 

Borítókép: Háborús propagandaplakát és helyi karácsonyfa a háború éveiből

Forrás és felhasznált irodalom:

  • Kovács Lajos: Jövevények és vándorok vagyunk – Dorogi füzetek-sorozat 41. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2011.
  • Csík István – Laczkó Tibor – Lieber Tamás – Madarasné Benedek Anikó – ifj. Mézes Nándor – Varga László: Képes Krónika, a dorogi Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) kiadványa, 1999.
  • Dr. Számvéber Norbert: Páncélos-hadviselés a budapesti csatában 1944. október 29. – 1945. február 13.  – Puedlo Kiadó, 2011.
  • Dr. Csiffáry Nándor – Pick József: Dorog a II.világháborúban – A II. világháború áldozatai – Dorogi füzetek-sorozat 5. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 1993.
  • Tóth János: A kegyelem virágszőnyege (dorogi évek) – Kiadó: Papirusz Book, 2003.  ISBN: 9789639263116
  • Meszes Lajos – Kovács Lajos: Dorogi Sporttörténet, 1. kötet –  Dorogi Füzetek sorozat 31. ISSN 1215-7872 (2004).
  • Zsembery Dezső: A Kórház, a szakorvosi rendelőintézet és a gyógyszertárak története Dorogon – Spori Print Vincze Nyomda Kft, 2012. ISBN: 978-963-88680-1-5
  • Kovács Lajos: Kallódó örökségünk – Dorogi füzetek-sorozat 35. Kiadó: Dorog Város Barátainak Egyesülete, 2006.
  • Miklós Tamás – Helytörténet a vérgőzös időkről II. – Szeretgom.hu, 2015. december 15.
  • Dr. Farkas Jenő: A Szent lászló Hadosztály Katonái Írták – I.A. jegyzetek, 2005., mek.oszk.hu
  • Arcanum: A 18. harckocsihadtest – www.acanum.hu   
  • Szabó Gyuláné /szül: Lang Jolán/, Prohászka János és Vajda Károly (a dorogi ostrom átélői) személyes közléseinek felhasználásával
  • Bogár Gyula által közölt adatok felhasználásával

Szabó Gyula

Facebook hozzászólások
(C) 2017-2020 dorogimedence.hu - Dorogi hírek

Keresés

Írja be a keresendő kifejezést

Back to Top