Égi csillaggá lett katedra – 20 éve történt: Valovics Ferencné búcsúztatója

Égi csillaggá lett katedra – 20 éve történt: Valovics Ferencné búcsúztatója

Dorog, Hírek Comments Off 303

Kerek két évtizeddel ezelőtt, 1999. december 4-én vettünk végső búcsút a Dorogi Gimnázium legelső igazgatójától, Valovics Ferencnétől, városunk köztiszteletben álló, kiemelkedő közéleti személyiségétől. A hozzá fűződő szoros kapcsolatomra való tekintettel, gondolataim egy rendhagyó visszaemlékezést inspiráltak, amelyben nem csak egy nagyszerű pedagógus alakja kel életre, hanem a katedrán túli szelleme is  megelevenedik – Szabó Gyula megemlékezése.

Katona Terézia néven 1934. április 7-én, a Székesfehérvárhoz közeli Szabadbattyánban született az ötgyermekes család, Katona József és Dósa Jusztina harmadik leányaként. Szüleivel, valamint Miklós bátyjával, Juliska és Margit nővéreivel, továbbá Bözse húgával a legnagyobb szeretetben élve nőtt fel. Közvetlen családjával mindvégig tisztelet- és szeretetteljes, példás kapcsolatot ápolt. 

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-magyar szakon. Házastársával az egyetemen ismerkedett meg és általa került Dorogra. Tanítói pályáját Kesztölcön, a Kincses József általános iskolában kezdte, amely után három éven keresztül a dorogi Petőfi Sándor általános iskola tanára lett. Ezt követően a nyergesújfalui Irinyi János gimnáziumban tanított, majd kinevezték az újonnan induló Dorogi Gimnázium igazgatójává, 1969-ben. A direktóri munkássága mellett óraadó tanárként is tevékenykedett az általa vezetett gimnáziumban, amely nem sokkal később óvónőképző szakkal is bővült. Külön kiemelt energiát fordított a tehetséggondozásra. A keze alól kikerült érettségizett tanulók jövőjét szívén viselte, azok további életpályáját figyelemmel követte.  Pedagógusként egyaránt kivívta kollégái, beosztottjai elismerését és a diákokét is. Azonban nem kizárólag csak a szakmai sikerek halmozták el, hanem szűkebb és tágabb környezetében lévők nagyfokú tiszteletét és szeretetét is méltán élvezhette. Diákjait, tanítványait kivétel nélkül Babikámnak szólította, amely egyik kedves és jellemző szóhasználata volt. Megjelenése, kisugárzása és utánozhatatlan, egyedien szép orgánuma is csak megerősítette sokakban azt a tényszerű véleményt, hogy Terikét a Jóisten is erre a hivatásra teremtette. Kereken húsz éven át volt a gimnázium első embere, amikor 1989-ben nyugdíjba vonult. Aktív pedagógusi pályafutása során minden tanítványa maximális útravalót kaphatott tőle a nagybetűs életre való megalapozásához. Számtalan egykori nebuló fényes előmenetelt, vagy egyenesen világraszóló karriert ért el. A Dorogi Gimnáziumból felsőfokú tanintézményekbe jelentkezők döntő többsége sikeres felvételt nyert különböző főiskolákra, egyetemekre. Azonban hivatásának legnagyobb elismerése mindig is az volt a számára, hogy a vén diákok évtizedekkel később is látogatták és aktív kapcsolatot ápoltak vele. Élete végéig rendszeresen vett részt a különböző osztálytalálkozókon. Neve és alakja kitörölhetetlenül fonódott össze a gimnáziummal.

Iskolai ünnepségen (forrás: Zsigmondy Vilmos Gimnázium, Dorog)

Városunk kulturális és oktatási életéből is szervesen kivette a részét. Az akkor még nagyközségi rangban lévő település képviselő testületének tagjaként többek között sokat tett Dorog várossá nyilvánításáért. Valamennyi helyi oktatási intézménnyel szoros és jó kapcsolatot ápolt. Városi ünnepségek, különböző közérdekű rendezvények állandó résztvevője és segítője volt. Kiterjedt kapcsolatai által és ismeretségi körében nem kis szerepe volt városunk jó hírnevének öregbítésében. Szervezőkészségét, emberismeretét kiválóan kamatoztatta az élet minden területén, de maga is szervesen kapcsolódott be az effektív és fizikai munkákban is. Büszke volt Dorog minden sikerére, az itt élő emberekre rangtól, származástól és a társadalmi pozíciójuktól függetlenül. Amennyire lelkesen és örömmel csodálta az itt élő, s munkálkodó művészeket, értelmiségieket, ugyan olyan becsben tartotta a becsületes iparos embereket és a kétkezi munkásokat is. Valódi humanista volt, aki igyekezett mindenben és mindenkiben a pozitív oldalt megtalálni. Örömmel látogatta a helyi sportegyesület versenyeit, rendszeresen megtekintette a dorogi futball csapat mérkőzéseit is. Rugalmasan kezelte az aktívan sportoló tanulók edzés- és versenytevékenységét a tantervben előírtak közötti áthidalását úgy, hogy a két tevékenység egymást elősegítve az érintett személyt szolgálja. Nyugdíjas éveiben is megmaradt érdeklődése a városban folyó programok iránt, amelyeken rendszeresen részt vett. Legyen az koncert, hangverseny, kiállítás, emlékműavatás, nemzeti-, vagy városi ünnep, vagy éppen a búcsú. Örömmel újságolta mindig, hogy a városban tartott ünnepségekre azért is megy szívesen, mert nagyon színvonalasnak is tartja. Roppant büszke volt, amikor a gimi tanulóiból színitársulat alakult, amely nagysikerű előadásokat tartott.

Párhuzamosan magánéletében pedig egyaránt töltötte be a család összetartó, tyúkanyó szerepét, amelyben egyaránt volt példás feleség és nagyszerű, példaképértékű édesanya. Férjével, Valovics Ferenccel ifjú egyetemi évei alatt lettek egy pár, aki szintén azonos szak hallgatója volt az ELTE tanszékén. Férje később átképzéssel rendőrnyomozó lett, de legbelül mindvégig megőrizte a tanári vénáját is, aki soha sem szakított a történelem és az irodalom szeretetével és annak ápolásával. Fiatal házasként Dorogon telepedtek le és alapítottak családot. Elsőként 1960-ban Terka, majd 1962-ben Kata lányának adott életet. Boldog és teljes családi életük a Köztársaság út és Wesselényi utca által határolt területen lévő házsoron található lakásukban telt. 1982-ben nagymamai áldás érte, miután első szülött unokája, a legifjabb Terka a világra jött. Veje, az elismert labdarúgó edző és egykori másodosztályú futballista, Michna István első házasságából született Bálint fiát is teljesértékű unokaként fogadta. Friss nyugdíjasként megérkezett az újabb unoka, Virág is. Valamennyiük büszke és szerető nagymamája volt.

A bevezetőben említett kapcsolatomnak köszönhetően, mélyrehatóan ismerhettem. Ez az ismeretség születésem óta tartott, tekintve közvetlen szomszédok voltunk. Anyai nagyszüleim és azok gyermekei nem csak baráti viszonyban voltak a Valovics famíliával, de valósággal családtagnak tekintették egymást. Ezalól én sem lettem kivétel és a kezdetektől fogadott nagyszüleimként tiszteltem és szerettem őket férjével, Feri bácsival. Teljesen természetes volt tegeződésünk és egész életükben a későbbiekben is bárhol, bármikor összetalálkozunk, ugyan úgy viszonyultunk egymáshoz, mintha csak magunk között lennénk. Nehéz volna szavakba önteni, ha megszeretném fogalmazni mindazt, amit számomra jelentett, azonban ami feltétlen kiemelhető, az az öröm és tudat, amelyet személye generált lelkemben, hacsak rá gondoltam is. Napi szinten hosszú éveken át rengeteg időt töltöttünk együtt. Amióta csak beszélni tudok, Tercsikének szólítottam és ezt közvetlen családtagjaink is kivétel nélkül átvették tőlem. Tercsike részéről pedig az én állandó nevem a Gyuszkókám volt, amely mellett olykor azért a Babikám, Babám, Gyönyörűm és a Gyulás megnevezés is társult. Szerencsés vagyok, hogy közvetlen családtagjaimmal rendkívül jó és szeretetteljes, harmónikus kapcsolatban éltem, mégis ennyire ragaszkodtam hozzá is és vele együtt családjához. Tercsike személyesen tanúja volt életem minden egyes fontos történésének, közte annak is, amikor elindultam.

Játékosan is sokat tanultam tőle. Hihetetlen érzékkel tudta az ember jó értelembe vett egészséges önbizalmát, önbecsülését építeni. Életemben nem láttam még olyan türelmes és elfogadó egyént, mint amilyen Ő volt. Napjainkra már szinte elképzelhetetlennek tűnik, de számomra a lakásuk bármikor nyitva állt, még akkor is, ha történetesen senki sem tartózkodott otthon. Bármivel játszhattam, kezelhettem a lemezjátszót, az orsós magnót az összes hanghordozóval. A gyűjteményeiknek köszönhetően már 6-7 éves koromban hallgathattam Cseh Tamás Levél nővéremnek című klasszikus albumát, de nála szoktam rá Latinovits Zoltán vers- és prózamondó felvételeire is. Bárhova magukkal vittek és mindig örömmel velük tartottam. Még a délutáni csendespihenőt is velük tölthettem, nem egyszer olyankor együtt is szunyókáltunk. Soha sem volt egyetlen unalmas, vagy tartalmatlan perc. Bármi is történt, mindig jól éreztük magunkat és remek hangulatban. Fantasztikus humorérzéke volt különösen Feri bácsinak, de Tercsike is jó partner volt mindebben. Rengeteget és nagyokat nevettünk együtt. Tercsikében külön lenyűgözött a hanghordozása és odahaza is ugyan olyan szépen beszélt, mint akár egy ünnepségen. Mindenféle játékot is játszottunk együtt, legyen az társasjáték, kártya, de legtöbbször képességfejlesztő aktivitás szerepelt a repertoárban, amit nagyon szerettem. Gyakran tartottak felolvasó esteket, amikor levettek egy-egy kötetet a könyvespolcról és felváltva hangosan olvastak belőle, vagy éppen verselés, szavalás folyt. Elvarázsolt, amikor Tercsike fejből elkezdett egy verset, majd a következő sortól, vagy versszaktól Feri bácsi folytatta, majd fordítva. Mindebben pedig sokszor Terka és Kati lányuk is bekapcsolódott, s midőn már olvasni tudtam, én is. Időnként még nótáztak is, amelynek során Feri bácsi mandolinja is előkerült. Kitüntetett élményt jelentett, hogy a szerenádkor én is jelen lehettem és örömmel hallgattam velük együtt a végzősök ballagási énekeit. Mikor egész kicsi voltam felvett mindig az ölébe, hogy jól lássam és halljam a kintről jövő előadást. Minden osztályát beinvitálta a lakásba és megvendégelte finomságokkal. Messzemenőkig nagyvonalú, jószívű és önzetlen ember volt. Mindemellett pedig igazságszerető és nagyon mélyérzelmű.

Lakásuk egyfajta közösségi tér szerepét is betöltötte, ahol rengetegen jöttek össze rendszeresen. Legyenek azok bármilyen ismerősök, tanárok, köztisztviselők, de olykor még az egykori szovjet laktanyából is érkeztek tisztek, vagy éppen Kaliforniából vendégek. Pezsgő élet folyt, amelyből senki sem volt kirekesztve. Magam szinte mindannyiszor részese voltam, de a többi szomszéd, vagy ismerős is olykor csatlakozott. Tercsike pedig nem csak kitűnő beszélgetőpartner, de kiváló házigazda is volt. Nem tudom miként bírta energiával, de mindig derűsnek tűnt és egyszer sem panaszkodott. Sőt, nagyon természetesnek hatott, hogy ilyen nyüzsgő társasági élet folyik náluk. Már a legkorábbi időszakban megismerhettem az egyik kedvenc és gyakori látogatók egyikét, Gerencsér Jánosnét, Bori nénit és kedves családját. Mondtam is annak idején, hogy Tercsike, a Bori néni olyan, mintha a testvéred lenne. Szintén az egyik legkedvesebb látogatók és barátok közé tartozott a Rapp család. Eszti néni – aki egyben legelső osztályfőnököm lett az általános iskolában – és férje, Lajos bácsi, valamint két fiuk, Lali és Zoli is a kiemelt kapcsolatokat erősítették. A rokonságról nem is beszélve. Mind Tercsike, mind Feri bácsi ágán lévő kiterjedt rokoni kör rendszeresen érkezett hozzájuk látogatóba. Nem volt olyan rokon, akinek ne mutattak volna be bennünket és fordítva. Nagyszüleimhez érkezett rokonaink is közvetlen kapcsolatba kerültek velük is és mindenki nagyon szerette Tercsikééket is. Az ünnepnapokat kivétel nélkül együtt is megültük. Gyönyörű Karácsonyok és Húsvétok maradtak meg emlékezetemben, akárcsak születés- és névnapok esetén. A fa díszítésénél is segédkezhettem és mindig vadásztuk a szaloncukrokat a fán, hogy melyikben találunk még, mert folyamatosan eszegette mindenki. A legutolsó Karácsony is nagyon megmaradt bennem 1998-ban. Miközben kellemesen beszélgettünk, Tercsike biztatott, hogy közben egyek szaloncukrot a fáról. Majd kedvesen mosolyogva hozzáfűzte, hogy amennyiben már csak a csomagolópapírt találnék, itt van egy doboz a szekrényben, amelyben egy adag megmenekített tartalék szaloncukor lapult.

Szalagavató a gimnáziumban (forrás: Zsigmondy Gimnázium, Dorog)

Nagyon sokoldalú emberként ismertem meg, aki rengeteg mindent szívesen csinált, legyen az házimunka, vagy kedvtelés. Mindennekelőtt megemlíteném, hogy Tercsike nagyon szerette a természetetet és annak minden javát. Kiemelten nagy növény- és állatbarát volt. Szintén családtagként volt számontartva imádott szurokfekete pulijuk, Dajka. Jó gazdája volt, aki nem csak finom falatokkal látta el, de ha kellett ápolta is, vagy éppen a kölykedzéskor segédkezett. Évente többször is jöttek világra a kiskutyák, de egyiket sem kívánták – az akkori szólással élve – elsinkelni. Ezért a kutyusoknak idejében gondoskodtak gazdáról. Előfordult, hogy az átlagosnál is édesebb kiskutya született, azt pedig anyósának adták. Annak idején Piszkei Rezső, városunk legendás alakja készített egy pofás kutyaólat, amikor kőműves munkára hívták az udvari kamrák felújításához. Piszkei bácsival is nagyon előzékeny volt Tercsike, de a kiváló egykori mókamester is nagyon szerette Őt. Egyik alkalommal, amikor egymás mellett ücsörögtünk az udvaron, magunk között csak úgy emlegette, hogy Aranyasszony. Amikor Dajka szép kort elérve elszenderült, nem volt kérdés a pótlás és megintcsak egy vérbeli, de ezúttal egy világos színű puli következett. Maszat kutya pedig egyértelműen Tercsike külön kedvence lett. Azonban nem volt másként a többi állat esetében sem. Tercsike is Frici, majd Miru macskánkra “a mi cicánként” tekintett, de nagyszüleim tyúkjait is nagy becsben tartotta. Előfordult, hogy libát és kacsát tartott, amelyek étkezési célra érkeztek és a kívánt súlyú hízlalásig Tercsike saját kezűleg tömte őket. De még azt is szeretettel és együttérzéssel végezte. Sokoldalúságát említve, kitűnően varrt, horgolt, kötött és makramézott is. Többek között nekem is készített csodálatos holmikat, amelyeket márcsak azért is becsben tartottam, mert tőle kaptam, de tényleg szerettem is valamennyit. Az egyik legemlékezetesebb ruhadarabom, egy 1977-ben kötött kardigán volt, amelyet rettentően szerettem és gyakran viseltem. Különleges bordó, kék és fehér színösszeállítás dominált, amolyan cirmos összhatással. Volt zárható zsebe is, továbbá csigamintás, gombaszerű fényes fémbombokkal díszítve. Remek szakács is volt és sok olyan különlegességet is készített, amely a mi otthoni – egyébként igen széles skálájú – menűnkből kimaradt. Gyakran sütött palacsintát, de sokszor százig meg sem állt. A környék összes gyerekét meginvitálta ilyen alkalmakkor. Voltak olyan gyerekek, akik csak “Palacsintás Teri néniként” emlegették. Szívesen és aktívan is kikapcsolódott. Olykor éppen kocogott, de sokat kerékpározott, úszott és első osztályú tollaslabdázó volt. Vele élmény volt tollasozni. Ha megfelelő partnert fogott ki, gigászi labdamenetekre volt képes. Terka lánya íjászkodott, így adott volt, hogy azt is kipróbálta. Olykor még bekapcsolódott a játékban, amikor a srácokkal fociztunk. Jut eszembe egy történet, midőn a gimi sportpályáján rúgtuk a labdát. Időnkként bejártunk, mert nagyon élveztük, hogy ott nem csak igazi kapu van, de a hálók is fennvoltak rendszeresen. Tercsike engdélyével fociztunk, ám egyik alkalommal egy tanár felkapta a bőrlabdámat és elkobozta, miközben kiosztott bennünket, hogy ez nem játszótér. Mentem Tercsikéhez a lakásukra panaszkodni, hogy jártam. Azonnal félretett mindent és velem együtt átjött a gimibe. Bementünk a tanáriba, ahol meg is találtuk a tanárnőt. Tercsike nagyon diplomatikusan, de határozottan kérte, hogy adja vissza a labdámat és megerősítette, hogy a gyerekek bejöhetnek bármikor játszani ha éppen nem használják a gimisek a pályát. Szerettünk nagyon sétálni, nem egyszer körbegyalogoltuk a Palát is.

Toleranciája és türelme határtalan volt. Egyetlen egyszer sikerült csak kihoznom a sodrából, pontosabban nem is én, hanem az egyik barátom. Suhanc korunkban, lehettünk úgy 14-15 évesek, amikor kerítettünk egy mikrofont és hozzácsatlakoztattuk egy kiberhelt rádióhoz, mint erősítő. Meglehetősen nagy hangerőt sikerült kicsikarnunk a szerkezetből és az udvaron szórakoztunk vele. Tercsike éppen érettségiztetésből jött haza. Jóideig tűrte a kierősített óbégatást, mire szépen kérte, hogy fejezzük be. Barátomnak viszont annyira ellenállhatatlannak bizonyult az újdonsült találmány, hogy csak folytatta. Bevallom, engem is idegesített már, miközben kétszer újabb felszólítást is kaptunk, mindezt teljesen emberi hangnemben. Negyedszerre viszont már meg is emelte a hangját és panaszkodott, hogy nehéz napja volt, harmadik napja érettségiztet és még a feje is megfájdult, így nem hajlandó elviselni ezt a zajoskodást. Roppant szégyeltem akkor is magam és végül cimborám is elnézést kért. Másnap már Tercsike is nevetve emlékezett meg az esetről és szinte Ő magyarázkodott, hogy nem volt jó passzban ilyen kimerítő időszak után. Azt is érdemes tudni, hogy a vizsgaidőszakokban sokkal jobban izgult a tanulókért, mint maguk a diákok. Nem sokkal később megalakítottam első zenekaromat, amely nélkülözött minden zenei előmenetelt, de roppant lelkesek és eltökéltek voltunk. Valódi hangszereket és erősítőket szereztünk, aztán már próbáltunk is. Kézenfekvőnek bizonyult, hogy nagyszüleim megüresedett lakásában lesz a próbaterem, de megelőzve és elébe menve a kellemetlenségeknek, előre kértem a Valovics család hozzájárulását. Mindannyian minden további nélkül belementek és minden nap este 9-ig szabad volt a pálya. Soha nem volt panasz ellenünk, pedig nekünk sem volt könnyű saját magunk nyekergését elviselni. Idővel már akadt pár értékelhető zenedarabunk és én is fejlődtem valamit a gitározás terén. Tercsikéék időközönként átjöttek meghallgatni és kellemes kritikát kaptunk. Az egyik korai esetnél nagy elismerés volt, hogy felismerték az általam játszott Hobo Hajtók dalát. Egyébként nem volt olyan zene, bármit is hallgattam bőszen, amely zavarta volna. Sőt, többször a kedvemért a legkeményebb rock és metal együtteseket is meghallgatta. Köztük pedig talált nem egyet, ami még tetszett is neki. Az Edda, a Piramis és a Dinamit zenekarok dalait kifejezetten kedvelte.

Gyerekkoromban is neki dicsekedtem az elsők között, ha szerelmes voltam, vagy éppen szerelmi bánat miatt öntöttem ki a szívemet. A későbbiekben is mindig bemutattam neki az aktuális barátnőmet. Amikor apukám anyukámnak kezdett udvarolni, apu éppen Tercsike tanítványa volt. Az egyik hazakísérést követően jött a felismerés mindkét fél részéről. Tercsike újságolta is nagyszüleimnek, hogy a lányuk udvarlója az Ő diákja. Apám akkoriban igazi lázadó ifjonc időszakát élve nem volt igazán tanárpárti és kicsit meg is lepődött, hogy valahányszor háztűznézőbe jár, könnyen összefuthat az iskolai tanárjával. Kissé idegenkedett is ettől, de a szerelem erősebb volt. Idővel pedig apám tiszta szívéből megszerette Tercsikét és vele együtt a teljes Valovics családot.   Amikor Terka lányuk férjhez ment, nem csak az esküvőre, de a Park étteremben tartott lakodalomba is teljes családunk hivatalos volt. Mi több, a lagzi után megmaradt rengeteg sütemény és torta nekem lett felajánlva, amelyet egy teljes álló hétig fogyasztottunk a barátaimmal. Minden szempontból kézenfekvő volt, hogy majdan én is a dorogi gimibe fogok tanulni, ám idejekorán eltökélt lettem az egészségügy vonalán, ezért a középiskolai pályaválasztást megelőzően már biztos voltam abban, hogy milyen irányban szeretnék tanulni. Ehhez pedig a szomszédvárban lévő Dobó gimnázium egészségügyi szaka ígérkezett a legmegfelelőbbnek. Tercsike bár sajnálta, hogy nem hozzájuk fogok járni, azonban maximálisan megértette döntésemet. Amikor eljött a ballagásom ideje, az elsők között hívtam meg, amelyen hivatali kötelezettsége miatt személyesen nem tudott jelen lenni, tekintve náluk is ugyan akkkora esett a ballagás, ám egy hatalmas, csodaszép csokrot eljuttatott hozzám, majd a családi körben tartott ballagási zsúron már maga is résztvett. Érettségi bizonyítványomat az elsők között neki mutattam meg és nagyon büszke volt rám. 

Felnőtt éveimben sem változott kapcsolatunk. Ifjú koromtól kezdve lobonc nagy hajam és öltözködési szokásom a szegecselt bőrdzsekivel az élen nem feltétlen gerjesztett bizalmat a legtöbb emberben, ám Tercsike nem hogy szóvá se tette, de valahányszor beszélgettünk, mindig megdícsérte a hajamat és bőszen simogatta. Tekintve, hogy a gimiben rengeteg barátom, ismerősöm tanult annak idején is, így előfordult, hogy személyesen is bementem tanítási időszakban. A fentebb említett külsőm még a legtöbb diákokban is megrökönyödést váltott ki. Éppen kicsengettek egy óráról és a szünetre érkezett tanulók közül ismerőseim körbe vettek, amikor egy osztályt vezetve feltűnt Tercsike. A szokásos módom “Szervusz Tercsikével” köszöntöttem, mire Ő szélesre tárt karokkal a megölelt és megpuszilt. A meglepett diákok felé fordulva büszkén mutatott be, mondván én vagyok az Ő kedvenc Gyuláskája. Egyébként hasonló eset nem egyszer a Rendőrkapitányságon is előfordult, amikor olykor dolgom volt. Akkoriban a személyi, útlevél, jogosítvány is oda tartozott, de előfordult, hogy beidéztek párszor kihallgatásra is, függetlenül attól, hogy nem követtem el semmit, azonban akkoriban a megszokott külsőtől való eltérés is elegendő ürügy volt minderre. Szinte valahányszor a rendőrségen jártam, Feri bácsival rendre összefutottam. Vele is ugyan úgy üdvözöltük egymást, mintha csak odahaza találkoznánk. Mindkettőjük, minden körülmények között egyformán viszonyult hozzám. Nekünk ez természetes volt, ám a társadalomban sem akkoriban, sem manapság nem olyan törvényszerű, vagy magától érthető mindez. Barátaim számos sztorit meséltek a gimis éveik kapcsán, amelyben megemlítették a tanárok aranyköpéseit. Tercsike egyszer történelemórán a második világháborús előzményekről beszélt és amikor a fasiszta nagyhatalmak között létrejött egyezményt ecsetelte, hogy a németek, az olaszok és a japánok közötti paktummal – amelyet történész berkekben a Berlin-Róma-Tokió háromszögként emlegetnek –  nagy igyekezetében azt találta mondani, hogy ezzel létre jött a Berlin-Tokió háromszög. Később megemlítettem neki az esetet, amelyen maga is jót derült. Sőt, tőle is hallottam néhány hasonló történetet, amelyet önirónikusan minden további nélkül elmondott. Szintén szóba került közöttünk a gimi névadójával kapcsolatos felettébb furcsa esemény, amikor szavazásra lett bocsájtva, hogy kiről legyen a gimnázium elnevezve. Egyik lehetőségként Németh László író, míg ellenjelöltként Kelen Jolán mozgalmi személy képviselte a felhozatalt. Németh László nem csak kiváló és népszerű író volt, de Doroghoz fűződött szoros kapcsolata miatt abszolút tökéletes és méltó névadónak ígérkezett. A tanári kar és a diákok voksolhattak és nem volt kérdés a választás kimenetele. A döbbenet az eredmény kihírdetése után következett, midőn sikeresen Kelen Jolán lett a befutó úgy, hogy mindenki tudta, a tanulók kivétel nélkül a neves íróra szavaztak. Amennyiben az összes tanár hivatali kényszer hatására Kelen Jolán mellett tört lándzsát sem lehetett volna ilyen eredmény. Tercsikével erről is beszéltem és tőle tudom, hogy maga is Németh Lászlót választotta. Ennek ellenére jópár éven keresztül egy abszurd és diktatórikus határozat miatt volt kénytelen egy oktatási intézmény egy hozzá méltatlan névadót elviselni.

Legelső gimis osztálya (forrás: Zsigmondy Vilmos Gimnázium, Dorog)

1998 tavaszán jelent meg első könyvem a dorogi sporttörténetről, amelynek megjelenését ünnepi könyvbemutatóval kötötték össze. A rengeteg megjelent érdeklődő soraiban meghatódva és a legnagyobb örömmel pillantottam meg Tercsikét, aki legkisebb unokájával, Virággal érkezett. A hivatalos programot követően vásárolni is lehetett a kötetekből. A friss könyvtulajdonosok pedig máris hozták dedikálásra. Tercsike a szokásos köszöntés mellett nem csak szívből gratulált, de a jelenlévőknek – élén Tittmann polgármestert – boldogan ecsetelte, hogy milyen büszke rám és hogy milyen kapcsolatban állunk. Hamarjában három könyvet is szeretett volna vásárolni, amelyet ünnepélyesen ajándékként kívántam átnyújtani a számára. Azonban a leghatározottabban kérte, hogy had fizesse ki a vételárat. Szűk egy év elteltével eladásra került a Köztársaság úton lévő egykori lakásuk és a Szent Imre utcai régi Valovics-házba költöztek. Felajánlottam, hogy segítek a költözésben és Tercsike csak azért fogadta el, mert nem akart visszautasítani, pedig már addigra is sokkal többen jöttek össze, mint amennyi emberre szükség lett volna. A megbeszélt időpontban mindenki megérkezett, ám az érdemi munka előtt Tercsikéék előbb mindenkit alaposan bereggeliztettek és minden finomsággal kínálták. Néhány óra alatt teljesen elkészültünk mindennel és mint mindig, ezúttal is nagyon jó hangulatban telt még a munka is. Soha sem gondolhatta senki, hogy mindössze hét hónapig élvezheti az új környezetet. Teréz napkor már az új lakásban mentünk anyukámmal köszönteni. Éppen aznapra érkezett Bori néni is a lányával, hogy felköszöntse, így dupla öröm ért bennünket. Honnan is tudhattuk volna, hogy ez az utolsó közös élményeink egyike. Alig két héttel később édesanyám gerincsérvvel került a kórházba. A rendelőintézettel szemben futottam össze Tercsikével és újságoltam, hogy mi történt. Tercsike máris átszervezte a programját és készült meglátogatni anyut. Megbeszéltük, hogy akár együtt is bemehetnénk a kórházban, ráadásul kalauzolhatnám is, hiszen nem lett volna egyszerű megtalálni a kórtermet sem. Tercsike éppen bevásárlásból jött, de gyorsan visszament a boltba, hogy vegyen anyunak néhány dolgot, amelyet a látogatás során átadhat. Kata lánya éppen itthon volt, így hármasban mentünk a kórházba. Szegény anyámnak rettenetes fájdalmai voltak, ám amikor meglátta Tercsikét, legszívesebben kipattant volna a betegágyból. Néhány napra rá haza is engedték a kórházból és biztosan ez a kedves látogatás is nagyban hozzájárult, hiszen lelkileg nagyon feldobta anyut. Tercsikéről pedig tudni kell, hogy a kórházaktól rettenetesen írtózott. Mindig emlegette, hogy még büfés sem tudna lenni kórházban, olyan negatív hatással van rá. Az én kedvemért viszont a látogatásból visszafele jövet, bejött velem a Pathologiai osztályra, ahol dolgoztam. Az pedig a legtöbb embert végkép elrettenti. Természetesen a laboratóriumot és a társalgónkat mutattam meg neki. Éppen két hónappal korábban költöztünk be új helyünkre. Tercsike megnyugodva konstatálta, hogy ha nem tudná, hogy éppen hol jár, eszébe sem jutna, hogy egy kórházi részleget mutattam meg neki. Mindez október legvégén történt és már csak néhány alkalommal láthattam a végzetes napot megelőzően. Pedig nagy izgalommal várta a Sportmúzeum megnyitását. Nem talált szavakat, amikor tudomására jutott mind a múzeum léte, mind az a tény, hogy ebben nekem mennyi szerepem volt. Megbeszéltük, hogy a közeljövőben külön elviszem egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatásra. A múzeum avatását még megélhette november 13-án, ám három nappal később teljesen váratlanul saját lakásán halálos kimenetelű áramütés érte. Számomra és sokak számára szintén felért egy áramütéssel a lesújtó hír, amikor értesültem a tragédiáról. Kata lánya hívott néhány órával a történtek után. Szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy a baleset idején egyedül tartózkodott otthon. Legutolsó találkozásunkat sem feledem, amely közvetlenül a tragédiát megelőző napon történt. A Mária utca Bécsi úthoz közeli felén, a zöldséges előtt futottunk össze. 

Hamvasztását követően, Dorog egyik legjelesebb évfordulóján, Szent Borbála napján került sor a búcsúztatására. Zord hideg és hólepte dorogi temetőben hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy utolsó földi útján elkísérje. Közvetlen családja, rokonsága mellett temérdek barát és ismerősön túl szinte valamennyi régi osztálya, közötte a legelső végzős osztálya teljes létszámmal képviselte magát. Rengetegen tartottak búcsúztató beszédet, amely a körülmények ellenére is szívet-lelket melengetően hatott. A Bányász Zenekar megható kísérete mellett búcsúztunk tőle. Pontosan egy évre rá Feri bácsi is követte Őt a síron túlra és hatalmas űrt hagytak maguk mögött.

Valovics Ferencné örök nyughelye a dorog temetőben

A megüresedett Valovics-ház árválkodott, tekintve mindkét lányuk Dorogon kívül élt és egyelőre nem volt kilátásuk arra, hogy beköltözzenek belátható időn belül. Ezért felajánlották számomra, hogy a fenntartásért cserében, költözzek oda. Elfogadva ajánlatukat, beköltöztem és több, mint négy éven keresztül laktam ott. Mindvégig éreztem lelkületüket a falak között és különös, de feltétlen kellemes, megnyugtató érzésekkel telve. A rokonságuk tagjai a későbbiekben is visszajártak, még a távoli Franciországból is. A lákás pontosan olyanná vált, mint életükben. Egyfajta közösségi színtér, ahol ritkán voltam egyedül. Saját és közös barátaink, ismerőseink rendszeresen jöttek hozzám. Az élet úgy hozta, hogy ezekben az években szoros és nagyon jó kapcsolatba kerültem régi szeretett kollégájával, Mosolygóné Gyöngyikével, aki heti rendszerességel volt vendégem és valahányszor Tercsikééket is megidéztük beszélgetéseink során. Az utolsó ott töltött évben ismertem meg feleségemet, akiről menet közben kiderült, hogy középiskolai tanulmányait a dorogi gimiben kezdte és szintén ismerhette Tercsikét, akiről neki is szép emlékei maradtak, noha a szülei nyomására átkerült a Közgázba, majd hozzám hasonlóan, a Dobóban érettségizett. Gyöngyikével is jól emlékeztek egymásra a gimiből és valahányszor nálunk jártak, mindig nagy szeretettel és örömmel beszélgettek. Az élet úgy hozta, hogy házasságkötésünket követően, 2006 végétől külföldön folytattuk életünket. A világ távoli pontjain élve jöttek velem a Tercsikéékkel kapcsolatos emlékek is, amelyeket nem csak híven őrzök, de elmondhatatlanul büszke is vagyok rá. Számos olyan szó és kifejezés cseng a fülemben, amelyet egyedi szókincséből raktároztam el. Rajta kívül mástól nem is hallottam a népbolt kifejezést az ABC áruházakra, ahogy az erszényt sem a pénztárcára.

Kapcsolatunk életem szerves és elválaszthatatlan részét képezte több, mint harminc éven keresztül. Tercsike szeretete soha, még csak nem is halványult. Személye egyedi és megismételhetelen. Általa több lettem, s minden jó, ami csak ért életemben, abban benne volt. Emlékét nem csak ápolom, de akkor tudom leginkább kamatoztatni, ha következetesen példaként is követem. Egész lénye Dorog közéletének és jeles helytörténetének jeles lapjain örök példként mutat utat az utókornak. Szelleme és lelkisége örökké velünk marad. Gondolataimat egyik kedvencével, Ady Endre soraival zárom:

“Óh, pírban fürdõ
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkû,
Gyönyörû város.
Óh, szent hajnalzengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni….”

A képmellékletért külön köszönet Bartl Ági, Lőrincz Lívia és Szabó Gyuláné részére.

Szabó Gyula

Facebook hozzászólások
(C) 2017 dorogimedence.hu - Dorogi hírek

Keresés

Írja be a keresendő kifejezést

Back to Top