20 éve történt: A Dorogi Sportmúzeum avatása

20 éve történt: A Dorogi Sportmúzeum avatása

Dorog, Hírek Comments Off 104

A Dorogi FC fennállásának 85. évfordulója tiszteletére rendezett ünnepség keretén belül, 1999. november 13-án avatták fel és nyitották meg a Dorogi Sportmúzeumot. Országos viszonylatban is mindössze hét további helyszín büszkélkedhet ilyen jellegű múzeummal, így Dorog városa egy igazi kurriózummal is gazdagodott. Egyediségén túlmenően, a dorogi sport lenyűgözően gazdag és sikeres múltjának kíván emléket állítani. Tárlata folyamatosan bővül, gazdagodik, hiszen mindig kerülnek elő újabb és újabb sporttörténeti darabok, valamint a megnyitása óta eltelt kerek két évtized során lezajlott sporteseményeken, versenyeken gyűjtött és nyert sportrelikviák rendszeresen gyarapítják. A múzeumot rengetegen keresték fel az elmúlt húsz év során, amely nem csupán egy értékes panteonná vált, de sikerült valódi élettel,  lüktetéssel megtölteni, amely egyszerre teszi kultúrális és tradícionális emlékhely jellege mellett egyben otthonos, meghitt közösségi központtá. A jelentősnek számító kerek évforduló apropóján egy részletesebb beszámolóval most feltárulkozik létrejöttének előzménye és háttere is – Szabó Gyula cikke.

Gyermekkorom óta foglalkoztatott a gondolat és ábrándoztam arról, hogy milyen nagyszerű is volna egyszer egy sportmúzeum Dorogon. Az óvodát is alig kezdtem, amikor szoros kapcsolatba kerültem szülővárosom sportéletével és a helyi sportklubbal, annak sporttelepével, amelynek varázsa és bűvölete már az legelső találkozás alkalmán örökre belém égett. Rengetegszer volt szerencsém látni a klubházban és az öltözősoron számos relikviát, amely szép és felemelő látványt nyújtott, ám nélkülözött bármiféle tudatos elrendezést, ne adj’ isten, valami tárlatszerű hatást. Magam is gyűjtögetni kezdtem a sportlelikviákat és mint aktív sportoló, a kapott emléktárgyakat nagy becsben tartva megőriztem. Azonban sokáig megmaradt a fantázia szintjén, mígnem az 1997-ben íródott legelső sporttémájú kötetem megjelent, amelyben részben tudatosan már belecsempésztem az akkor még nem létező múzeum feltételes tényét. Az igazi fordulópontot 1998 nyara jelentette, amikor Dr. Tittmann János polgármester egy személyes találkozóra invitált, amelyre július végén a Relabor cégének irodájában került sor. Megbeszélésünk során említette, hogy nagyon jó volna egy sportjellegű múzeumot összehozni, amellyel engem bízna meg. Ekkor hoztam fel, hogy nekem ez már milyen régi vágyam és elképzelésem. A két elgondolás hamarjában egymásra talált, egyben biztosított az anyagi háttér felől. Javaslatomra hamarjában ki is tűztük az átadás várható határidejét, amely szinte magától érthetődőnek bizonyult, ugyanis a következő év a klub fennállásának 85. éves évfordulóját hozta, így jeles és méltó esemény is adódik a megvalósítás hátteréhez. Felmerült bennem a következő évi Bányásznap, mint a legalapvetőbb időpont, ám ezen a napon amúgy is zsúfolt a programlista, így mindenképpen érdemesebb volt egy olyan dátumot megcélozni, amely csak a sportnak szól. A pontos nap egyelőre nyitott maradt, amelynek megválasztása rám lett bízva. Ezen felül megállapodtunk abban is, hogy a szurkolókból alakuljon egy baráti kör, amely hivatalos keretek között be tudna kapcsolódni a klub életébe és kicsit túl lép az átlagos drukkeri aktivitáson. A megalakulandó baráti kör számos előnnyel is járna, hiszen, mint elismert szervezet akár anyagi forrásokra is pályázhatna, de egyéb támogatói segítséggel is gyarapodhatna. 

Hamarosan meg is alakult mintegy harminc fővel a Dorog-szurkolók Baráti Köre, amelynek vezetőjévé engem válaszottak. Tevékenységünket főleg a sportegyesület tradícióinak ápolására fókuszáltuk, amelynek központi és legjelentősebb része maga, a sportmúzeum létrehozása lett. Ezen felül rendeztünk vetélkedőket a sportrendezvényeken, többek között a mérkőzések szüneteiben 11-es rúgó versenyt, amelyre bárki nevezhetett, kapusként pedig a két csapat tartalék kapusait invitáltuk. Apróbb ajándékokat is kaptak a résztvevők, amelyet a létrehozott közös kasszánkból álltunk. Ezt pedig a havi tagsági díj fedezte. Meccsbeharangozókat készíttettünk a hazai mérkőzésekre, továbbá vendégeket is hívtunk egy-egy bajnokira. Megtiszteltek bennünket és örömmel fogadták kezdeményezésünket a Dorogi Aranycsengő mazsorett-csoport, akik valahányszor színvonalas produkciókkal emelték a meccsek fényét, továbbá a dorogi női labdarúgó csapat tagjai, a Dorogi Diófa focióvoda apróságai, vagy éppen a nagy becsben tartott Dorogi Bányász Zenekar. Sok egyéb más tevékenység is a baráti kör nevéhez fűződött, de itt a továbbiakban maradjunk a múzeummal kapcsolatban kifejtett szerepnél. A klub beválasztott a Dorogi FC elnökségében, ahol a szurkolókat is képviselhettem és az egyes döntések során egy szavazati jogot kaptunk, ahol a drukkerekkel közösen hozott döntések szerint adtam le a voksunkat.

1999 tavaszára elméletben már mindent megterveztem a múzeum kivitelezésével kapcsolatban, amelyet megvitattunk a baráti kör összejövetelein. Megállapodtunk, hogy a nyári vakációkat követően kezdjük az érdemi munkát, amely egy alapos és általános tereprendezéssel vette kezdetét augusztus közepén. A múzeum helyszíne adott volt, amelyben a polgármesterrel már a legelső megbeszélésünket követően megállapodtunk. Nevezetesen, a klubszékház emeleti szintjének öt helyisége lett biztosítva, amelyhez lazább, de szerves további részként bevontunk a földszinten található sportbüfét is, továbbá a két emeletet felölelő lépcsőházat. Kiemelt fotosságú volt, hogy a teljes rendelkezésre álló területet teljesen felújítsuk, mégpedig úgy, hogy az hosszú távon is tartsa a minőséget, ugyanis az elhelyezendő ereklyék végleges rögzítését követően körülményes lenne utólag javításokat végezni. Felmértük a összes tennivalót, amely az akkor uralkodott körülmények alapján bizony tetemes volt. Az egyik égető problémaként, a múzeum főtermének keleti fekvésű – a bejárat felöli rész – falának, a Köztársaság út felől eső sarkától kiinduló nagy kiterjedésú beázás csúfította, amely határfal volt a szomszédos illemhellyel. A mosdóval is rendelkező illemhely – amely katasztófális állapotban volt – felújítása is szerepelt a tervünkben. A termek világítása foghíjas, több mennyezeti lámpatest hiányos, vagy sérült állapotban égtelenkedett. Szintén működésképtelennek bizonyult a fűtési rendszer, villanykályhástól együtt. Ahány szurkoló, annyi szakember sorakozott körünkben. Volt vízvezeték-, villanyszerelő, festő, burkoló és sorolhatnám, amely nagyon jól jött a munkálatok során. Ugyan ígéretet kaptunk a városvezetéstől és különböző szervektől az anyagi segítségre, ám nem milliók, de még csak százezres nagyságrendű tétel sem állt rendelkezésre, ezért amit csak lehetett, magunk erejéből és költségén oldottuk meg. A rendelkezésre álló összeget inkább konkrétan a tárlathoz szükséges speciális kiadásohoz kívántuk felhaszálni. Szerencsés ötletnek bizonyult, hogy immár a klub hivatalos tagjává minősítettek, ugyanis teljes bejárást és hozzáférési lehetőséget kaptam az sporttelep minden egyes zugát illetően. Szükség is volt rá, hiszen az elektromos rendszer főkapcsolóját, biztosítékrendszerét, a vízórát és egyéb hasonló szektorokat is kellett használnunk. Olyan helyeket sikerül felderíteni, amelyről fogalmam sem lehetett a korábbiakban. Amikor a vizesblokkot is szereltük, el kellett zárni a főcsapot, amely a klubház előtti járdasor alatt húzódott egy mély aknában. Az akna mázsányi betonfedelének eltávolítása sem volt egyszerű mutatvány, majd társaim engem eresztettek le a kezemnél fogva a mélybe kulcsokkal és fogókkal, hogy a vaskos menetet el tudjam zárni, a munka befejeztével pedig újra működő állapotba hozni. Alászálltunk a klubszékház pincéjébe is. A boltíves pincerendszer külön élmény volt, ahol még a kiállításhoz is értékes ereklyéket találtunk és onnan felhozva alapos tisztítást és restaurálást követően további ékkövekké váltak a későbbi tárlathoz.

A múzeum épületének frontja a stadion Északi kapuja felől

Az összes nyílászáró mindenestől le lett szerelve. Valamennyi ablak duplaszárnyú, azok egyesével szintén lekerültek. A falhibák kijavítását és alapozását követően gyönyörű festést kaptak a falak és a mennyezet is. Az ablakszárnyak – köztük jópárból hiányzott az üveg, vagy sérült volt, ezek mind újra lettek üvegezve – a belső terem közepén több sorba állított bakokra kerültek, amelyeket a legalsó rétegig tökéletesre lecsiszoltunk. Ezután a nyers fakeret többszöri alapozót és favédőt, majd többrétegű festéket, s legvégül fényezést kapott. Az épület ablakkeretei és a párkányok hasonló kezelésen estek át. Az eredeti hámlásszerű, lepattogzott festett felület teljesen megújúlt és messziről virított. A nyárvégi idő hamar megszárította a festéket és bő egy hét után visszakerülhettek az ablakok. Bányásznapra gyakorlatilag a teljes emeleti szint elkészült. Szinte senki sem ismert rá, amikor megpillantotta. A klubszékház külső látványát is hihetetlenül feldobták az újonan festek keretek és megpucolt ablakok. A belső munkálatok fő irányítója és legszorgosabb tagja egyik vezérszurkolónk, egyben kedves barátom, Balázs Mihály, aki valamennyi szerszámról, kellékről a festékeken át a higítóig, mindent saját költségén állt, egyben osztályon felüli munkát végzett. A felújításban a saját festői vállalkozásában dolgozó munkatársai is hatékonyan kivették a részüket, továbbá számos szurkoló – külön kiemelve a két Holop Tibit, Villányi Lacit és Vajda Potyi Károlyt – akik a legtöbb időt és munkát fektették ezen periódusban. Voltak többen, akik ahogy idejük engedte, egy-egy napra, pár órára beálltak segíteni. Voltak olyanok is, akik pedig az aktív dolgozókat meglátogatva egy kis finomságot, pogácsát, üdítőket, vagy éppen sört hoztak.

Menetközben feltérképeztem az összes lehetséges helyiséget, hogy a fellelhető eredeti bútorzatból összeválogassam azon darabokat, amelyek jó szolgálatot tehetnek tárlóként, vitrinként. Több méretes vitrines szekrény, vagy éppen polc került elő, amelyeket nem volt egyszerű a múzeum termeibe juttatni. A súlyuk és méretük is egyfajta kihívást jelentett, különösen az üvegezett darabok, hiszen azok védelmére külön gondot kellett fordítani. A lépcsőházban történő mozgatás pedig további bonyodalmat jelentett. Azonban mindig kellő létszámú és jó erőben lévő szurkolótársainkkal mindent megoldottunk és sérülés nélkül valamennyi darab épségben került a végleges helyére. A fentebb már felsoroltakon kívül feltétlen meg kell említeni Balázs Paliékat, a Cseresnyés testvéreket – Zolit és Attilát, Horváth Szabit, Szatmári Szaki Tamást, Lédegerber Pistit, Kovács Jancsit, Szurdi Sanyit, akik rendszeresen ott voltak a szállítóbrigádban. Az összegyűjtött bútorokon felül további tárlókra is szükség volt, amelyet az önkormányzat által biztosított keret fedezett. Több bútorasztalossal is tárgyaltam, majd az árban is legszimpatikusabb ajánlat mellett döntve, négy egyforma üvegvitrint rendeltem. Elmondtam és méretarányosan le is rajzoltam elképzeléseimet, amelyet a kiválaszott mester, egy fiatalember maradéktalanul és kifogástalanul kivitelezett és vállalta a leszállítást is. Két ilyen vitrin a főteremben, 1-1 vitrin pedig a 2-es és 3-as számú terembe került elhelyezésre.

Párhuzamosan a két helyiségből álló illemhelyet is rendbehoztuk. A legkézenfekvőbb a teljes felszerelés cseréje lett volna, ám szintén költségkímélésként, minden ki lett suvickolva. Pedig a wc-csésze, a padlózat és a csap siralmas állapotban volt, a falakról nem is szólva. Különösen az utca felöli helyiségben vastagon salétromos páncél borította, ám teljességel sikerült a falhibákat kijavítani és végül szép festést kapott. Kamatoztatva laboratóriumi ismereteimet, a megfelelő vegyszerekkel és kellő kitartással olyanná vált minden, mintha egyenesen a mintaboltból hozták volna. Nem szégyellem és miért is tagdnám, de sokszor könyékig voltam a budiban, amint a legmakacsabb foltokat is eltüntettem, pedig volt ott aztán minden. Alaposan meg kellett szenvedni a mozaik járólapok tisztításával is. Szinte lehetetlennek tűnt a tisztítása és már-már új padlózat cserén gondolkodtunk, de a vegyszerek és a kitartás itt is csodákat eredményezett. Csak az eredeti fából készült víztartály és az ugyancsak fából készült wc-ülőkét cseréltük le teljesen új és esztétikus darabokra. A mosdó fölé egy nagyméretű tükröt szereltünk, valamint elektromos kézszárítót, amelynek elektromos aljazát is meg kellett javítanunk, mivel nem volt benne áram.  Az illemhely külső ablakát is ugyan úgy rendbehozta Misi, mint ahogy az összes többi ablakkal történt. Itt is szükség volt üvegezésre is és a bejárati ajtaja is fel lett újítva és festve. A mosdó szappannal és kézmosógél-adagolóval és kéztörlő-tartóval egyaránt el lett látva. Ezen felül wc-kefe és toalett-papír tartóával együtt fel lett szerelve. Végredeményként egy kifejezetten luxus és patyolat tiszta illemhely alakult ki, amelyet kulcsra zárhatóvá is tettünk.

Szeptember végére teljesen készen állt minden, hogy az érdemi díszítést megkezdjük. Közben párhuzamosan intézni kezdtük a múzeum egyik fő alapelemének kiviteleztetését is, mégpedig egy emléktáblát a klubalapítók nevével. A tervezését magam végeztem, majd közösen döntöttünk arról, hogy a legméltóbb metéria legyen az emléktábla alapja. Számos árkalkuláció mellett is túlságosan költségesnek bizonyult, amelyet a teljes anyagi keret sem fedezett volna. Ekkor felkerestem városunkban élő Gonda György kőfaragómestert, aki egyenesen hivatása művésze is. Gyuri bácsi hihetetlenül rokonszenves ember volt, aki az első pillanattól kezdve segítőkészen állt a szolgálatunkra. A márványtábla megfaragása még nagyobb költséggel járt volna, mint maga a munkadarab, ám Gyuri bácsi annyit mondott, hogy a város iránt érzett szeretete és sportklub iránti tisztelete is azt parancsolja számára, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül elkészítse az emléktáblát. Hozzátette azt is, hogy Ő már csak a Kovács Lajos – a dorogi Zrínyi iskola egykori igazgatója és tanára, továbbá neves dorogi lokálpatrióta és helytörténet kutató, író – iránti tisztelete és megbecsülésére való tekintettel is örömest vállalja társadalmi munkában kérésünket, de bennünket is nagyon megszeretett és mindenben számíthattunk a segítségére. Gyuri bácsi javasolta, hogy karrarai márványt szerezzünk be és ajánlott egy műkövest is, akiben teljességgel megbízhattunk. Az eltervezett méretű márvány közel húsz ezer forintos áron ment akkoriban. A márványtáblát a baráti kör kasszájából kívántuk fedezni, amelyben közel 13 ezer forint volt a tagsági díjakból. Beszéltünk a műkövessel, elmondtuk, hogy mennyi a keretünk, mire hajlandó volt odaadni annyiért. Kétségkívül becsületes, jóravaló embernek tűnt az illető, döntését azonban nagyban meghatározta Gyuri bácsi személye is, akire hivatkoztunk, amikor a műhelyében először találkoztunk egymással. Nagyon jó véleménnyel volt kőfaragó mesterünkről és szépen, hibátlanul vágta le a kívánt méretet. Segített az autóba is helyezni és hasznos információkkal látott el a szállítást illetően. Egyenesen Gyuri bácsi Ella közi műhelyébe vittük a márványt, ahol szakszerűen kezelésbe is vette. Odaadtam neki a készített vázlatomat, hogy mi és hogyan kerüljön a táblára. Mesterünk minden egyéb dolgát úgy intézte, hogy mielőbb elkészítse nekünk és felajánlotta, hogy segít a felhelyezésében is, mert az külön szakértelmet igényel. Gyuri bácsi igen gyorsan végzett a munkával, amely lenyűgözően szépre, egyben méltóságteljesre sikerült. A munkálatokban segítkezett Árvai Ferenc, a neves dorogi szobrászművész, aki maga is nagy Dorog-szurkoló volt. A vésett szöveget és a klubalaptók neveit aranybetűkkel húzták ki. Együtt mentünk a klubszékházba – fuvarozva a márványtáblát is -, majd precíz előkészületeket és méréseket követően végleges helyére került. Hat szurkolótársunk segítkezett a cseppet sem egyszerű tartómunkálatokban. Mindez október elején történt és innen kezdve Misivel elkezdtük az összegyűjtött darabok elhelyezését.

Konkrét terveim voltak, hogy pontosan miként legyen minden kialakítva és Misi is nagyon jó ötletekkel támogatta az elképzeléseimet. Valamennyi Dorogon működött versenyszakosztály mellett a diák- és tömegsportnak is biztosítottunk helyet. Jószerével kettesben folyt a munka, de szinte minden nap jöttek páran figyelni, hogyan haladunk és igyekeztek segíteni. Mindketten reggelente munkába mentünk, majd délután 4-5 között találoztunk a múzeumban – mert a márványtábla elhelyezését követően már múzeumként emlegettük magunk között is – és estébenyúlóan dolgoztunk. Mértünk, kereteztünk, szögeltünk, ha kellett korrigáltunk. Így telt minden egyes napunk az átadásig. A hétvégeken dupla műszakot nyomtunk, nem egyszer már délelőtt, illetve reggel kezdtünk és csak ebédelni mentünk haza, illetve meccsnapon a mérkőzés megtekintése jelentett szünetet. Október közepén egy hétköznap éppen mentem a szokásos munkálatra a múzeumba, amikor azzal vártak, hogy egy bácsika keres engem és a múzeummal kapcsolatban szeretne beszélni velem. A sportbüfében várakozott az első látásra is egy rendkívül rokonszenves ember. A kölcsönös bemutatkozást követően elmondta, hogy az újságban olvasta, miszerint Dorogon hamarosan sportmúzeum nyílik. Ezért arra gondolt, hogy nagy örömmel felajánlaná a tulajdonában még fellelhető néhány sportereklyéjét. Ugyanis mint kiderült, Bihari Lajos, a hajdani kiváló dorogi birkózó csapat egykori tagjához volt szerencsém. Lajos bácsi házassága lévén Kesztölcre került és onnan jött át, hogy találkozzon velünk. Nem csak egykori nagyszerű sportolónk volt, de a birkózó szakosztály egyik legelső tagja is egyben. Súlycsoportjában számtalan versenyt nyert és olyan nagyságok voltak csapattársai Dorogon, mint a töbszörös magyar bajnok és olimpikon Györgyei Ferenc, Beke Imre, vagy Vitális Sándor. Őrizgetett pár hőskorszaki érmet és a birkózók kézzel vezetett szakosztálynaplója, amely 1931-től datálódott. A naplót már akkor magával hozta, amelyet ünnepélyesen át is adott. Le voltam nyűgözve és elmondhatatlanul örvendtem a szerencsének. Lajos bácsi egy igazi tünemény volt és innen kezdve egészen a 2005 végén bekövetkezett haláláig mondhatni baráti kapcsolatot ápoltunk egymással. Külön érdekesség, hogy Lajos bácsi gyakorlatilag egyidős a dorogi egyesülettel, amely 1914. március elsején alakult, Bihari bácsi pedig ugyan azon év március 30-án született Dorogon.

Bartalos József, a múzeum 2. számú, nemzetközi termében

Lajos bácsihoz hasonlóan gyakran kerestek fel bennünket munkánk közben egykori  sportoló hírességek. Köztük nem egyszer Bartalos József, aki mindig hozott valami ereklyét a házi gyűjteményéből. Kellemes és szeretetre méltó egyénisége további lendületet adott a napi munkavégzésünkhöz. Mindig anekdótázott, mi pedig örömmel és átéléssel hallgattuk Őt. Ugyan ez mondható el Bakonyi István, Buzánszky Jenő, Monostori Tivadar, Prohászka János, Buzási József, Solymár Judit, Kovács Antal, Göb Sándor és több jeles volt dorogi sportoló vizitálásáról. Valamennyiük látogatása nagy megtiszteltetés volt és mindannyian különleges relikviákkal leptek meg bennünket. De ugyanúgy jöttek a szurkolótársak és az akkor aktuális dorogi labdarúgók és szakvezetők, aki bíztattak és tovább inspiráltak bennünket. Játékosaink azonban nem csak szóban, de a pályán elért eredményeikkel is újult lendületet adtak. Ilyen háttér mellett szinte fel sem tűnt, hogy mennyi munka feszült a mindennapjainkban. Több ezer szögelés, fúrás, ragasztás, kép- és tablókeretezés, bemérés, székre-, létrára fel-le, akrobatikusok és kitekert mozdulatok, de mindez és mindvégig a lehető legjobb hangulatban és egyetértésben. A kiállítási tárház darabjainak összegyűjtése során minden olyan ereklyét, dokumentumot számbavettünk, amely bármilyen formában kapcsolódik Dorog sportmúltjához. A tárlat alapja magángyűjteményem volt, amelyhez temérdek egyéb olyan ereklye csatlakozott, amelyet a sporttelepen leltünk fel, vagy éppen magánszemélyek felajánlásából tevődött össze. A gyűjtemény igen változatos és mondhatni teljeskörű, ugyanis a dorogi sportolók által nyert kupák, serlegek, oklevek, emléklapok, érmek, ezen felül tablók és egyéb fotóanyagok mellett sportszerek, egyéb felszerelések, amelyek a klub használatában volt a múlt során, továbbá megannyi egyéb dokumentum, mint régi igazolások (sportolói igazolványok), hivatalos levelezések, jegyzőkönyvek, edzéstervek, pénztárkönyvek, plakátok, meccsbelépők, bérletek, valamint hangfelvételek. Sok esetben részleges, vagy teljes restaurációt követelt, állapotuk és álaguk függvényében, valamint megtörtént minden egyes darab alapos megtisztítása, kiglancolása és rendszerezése.

A központi fal egy részlete

A múzeum berendezése nem ad hoc módon készült. Alapból is az a szerencsés sajátosság adott volt, amelynek megfelelően feltétlen egyfajta koncepciót szerettünk volna érvényesíteni. Maga a múzeum épülete is muzeális darab és a benne zajló évtizedek történéseivel együtt egyfajta múzeum a múzeumban való szoros összefonódás jellemez. Az épület 1895-ben épült. Akkor még a vasútnak szánták, ugyanis ide képzelték a leendő vasútállomást. A tervezet később módosult és a sínpárok, valamint a pályaudvar kissé délebbre tevődött, de az addigra már felhúzott épület megmaradt. Az állomás helyett a dorogi csendőrség kapta volna, ám ez a terv is változott, mivel a mintegy ötszáz méterrel odébb, ugyan úgy a Köztársaság úton (eredeti nevén X-es utca) megépített sorházba tevődött a központ. A szálak valahol összeérnek és nyilván nem lehet mindent a véletlen számlájára írni, hiszen érdekességképpen megemlítem, hogy az említett csendőrségi épület később rendőrségi szolgálati lakásokká lett alakítva, amely az én szülőházam is lett és ott éltem hat éves koromig. Az egykori emeletes épületet pedig a nem sokkal később megalakult sportegyesület kapta meg a település előjáróitól, miután a sporttelep kialaktásra szánt területre esett. A történelmi értéket mélyíti, hogy a klubház első emeleti szintjét szolgálati lakásként a híres sokszoros magyar atléta bajnok, olimpikon és sikeredző, Solymár Károly kapta családjával. Talán a Solymár család szelleme és lelkisége miatt is érezhető a múzeumban az a meghitt, idilli légkör, amelyet egy valaha ott lakott kedves família tud a mélyből a legjobban táplálni. Minden igényes ember a lehető legpraktikusabban igyekszik kialakítani közvetlen környezetét, lakását és ugyan ez igaz a közösségi terekre és objektumokra. Akkoriban nem feltétlen a teljességgel tudatos motívum- és rendszertani tényező vezérelt, de valahogy zsigerből is jött egyfajta szakrális rendeződés a múzeum kialakítása során. Ennek egyik alapeleme a ciklikusság, amely jól visszaköszön a múzeum belső struktúrájában, hiszen egyfajta kör-körös formában lehet körül járni a teljes tárlatot. Benne többszörösen visszaköszön a hármasság egysége is. A múzeum központi fala is ehhez idomul, amely egy tulajdonképpeni oltárt is megtestesít. Erre külön komoly hangsúlyt fektettünk, amelynek abszolút központjában az említett márványtábla áll és az egész, részben szimmetrikus szárnyasoltárra emlékeztető összhatást kölcsönöz az alapzászlókkal és az egyesület különböző időszakaiban készült számos klubzászlóval. A főteremben lettek elhelyezve a legrégebbi emléktárgyak jórésze is. Valamennyi sportág egy-egy külön vezérblokkot is kapott. A 2. számú terem első sorban a nemzetközi versenyeinkhez kapcsolódik. A kiállítási gyűjtemény mellett külön díszítő elemként helyeztünk el virágokat, amelyek közül néhány láda a lépcsőház üvegablakához is került, emelve a látványosságot és az életszerűséget. Mi magunk is folyamatosan takarítottunk, de sokat segített az akkori szertáros kettős, Nebehaj Mihályné Kati néni és Resszerné Anika is, akik az ablakpucolásból és függönymosásból vették ki részüket. Október közepére realizálódott az átadás időpontja is. Valamennyien úgy gondoltuk, hogy a hazai őszi szezonzáró mérkőzéssel legyen összekapcsolva. Az ünnepség szervezéséből is kivettük a részünket. Az ünnepi program összeállítása a hónap végére el is készült, amely nyilvános meghírdetésre került, valamint a meghívók is postázva lettek.

Az álló vitrinek közül néhány

November 13-án, szombaton délre volt a gyülekező. A reggeli órákban zászlódíszbe lett öltöztetve a tribün. Többek között 30 Dorog-címeres zászló lobogott az ülőhely zászlótartóiban. Az időjárás is kegyesnek bizonyult, miután az átlagos november közepén szokottaktól eltérően szikrázó napsütés és enyhe hőmérséklet várta az ünnepi eseményt, amelynek első hivatalos pontja az év utolsó bajnoki fordulója, a Dorog-Taksony összecsapással vette kezdetét. A csapatokat a mezbe öltözött Dorogi Diófa Focióvoda csöppségei vezették a küzdőtérre. Kifejezetten élvezetes és megérdemelt 2-0-ás dorogi győzelmet hozott a találkozó, amelyet valamennyi külön meghívott díszvendég is a helyszínen tekintett meg. Ezt követően az ünneplő sereg a klubszékházba vonult, ahol előbb Tittmann János polgármester köszöntője emelte a hangulatot, majd a klub akkori elnöke, Perger Károly üdvözlő szavait követően a Magyar Labdarúgó Szövetség képviseletében Berzi Sándor, a Szövetség főtitkára üdvözölte a népes jelenlévőket és tartott ünnepi beszédet. Mondandója abszolút nem a szokásos sablonos klisékkel voltak teletűzdelve, hanem egy élvezetes, szívhez szóló, őszintének ható gondolatokat tartalmazott, személyes élményeivel vegyítve. Messzemenő elismerését és tiszteletét fejezte ki a dorogi sportegyesülettel kapcsolatban, amelyben kiemelte kellemes meglepettségét, hogy Dorogra sportmúzeumot is jöhetett avatni. Egyben átadta az MLSZ ajándékát, amely máris a múzeum legújabb darabjává vált. Ezután az én előadásom következett, amelyben a dorogi egyesület 85 éves fennállása során történteket foglaltam össze kronológia sorrendben, kitérve minden kimagasló eredményre, küzdelemkre és nehézségekre egyaránt az összes szakosztályunkat érintve, valamint a múzeum születését és munkálatait is méltattam. Következő pontként a múzeum felavatása történt, amely során Tittmann, Berzi és Perger urak közösen leplezték le klubalapítók neveivel díszített márványtáblát, majd koszorúkat helyeztek az emléktáblához tartozó dísztartókra. A három fő koszorút közül az egyiket a Dorog városa, a másikat a Dorogi FC, míg a hamadikat az MLSZ készítette. Sor került ünnepélyes kitüntetések és elismerések átadására is. A dorogi sport hírnevéért elévülhetetlen érdemeiért többek mellett Bakonyi István, Bartalos József, Csermák János, Ilku István, Ilku Péter, Prohászka János és Varga János lettek kitüntetve, de méltatva lett Grosics Gyula és Buzánszky Jenő is. A kitüntettettek közül Csermák János egyben a legidősebb, még élő labdarúgó, aki a dorogiak kiváló játékosa és alappillére volt hosszú éveken át, majd volt klubelnök is, édesapja, Csermák Vencel pedig  klub egyik alapítója. Varga Jánost külön is köszöntötték és pályafutásása kiemelt méltatásra is kerül aból az alkalomból, hogy Jani bácsi kerek ötven éve volt a dorogi klub tagja. Szintén kitüntetést és emléklapokat vehettek át mindazok, aki az ünnepség és a múzeum kialakításában vezető szerepet vállaltak. Köztük Gonda György, Villányi Laci és Misivel mi ketten részesültünk ezen elismerésben. Végezetül átadták a teret a nagyszámú jelenlévőknek, akik megcsodálhatták az elkészült múzeumot. Közben díszvacsorát is szolgáltak fel, valamint italokat. A továbbiakban pedig kötetlen, bensőséges beszélgetésekre került sor. Mindenki legnagyobb megelégedésére szolgált a múzeum. Számomra Grosics Gyula gratulációja különösen felejthetetlenné vált, aki percekig szorítva a kezemet, könnyes szemekkel mondot köszönetet. Berzi Sándor is kiválóan érezte magát és megjegyezte, hogy hihetetlen mennyi sportlegenda jött itt ma össze. Természetesen Bihari Lajost is eljött az ünnepségre és nagyon sok egykori dorogi sporthíresség, továbbá a Magyar Olimpiai Akadémia vezetőségi tagja és az országos Sportemléktárgy gyűjtők tagja, Győr Béla és nagyon kellemes meglepetés volt egykori labdarúgónk, ifj. Bene Ferenc részvétele is. Mindenki gratulációja és a sok boldog arc látványa mellett nekem felejthetetlen élményt jelentett, hogy szüleim és nagyszüleim is jelen voltak. A késő éjszakába nyúlóan tartott az ünneplés, amelyet mindenki nagyon élvezett. Misi barátommal összeborultunk és csak annyit mondtuk, hogy veled bármikor újra csinálnám ezt a közel négy hónapot. Külön színfoltot is kapott a múzeum egy helyi vállalkozó, Nyilas Norbert jóvoltából, aki egy nagyméretű csocsóasztalt ajánlott fel használatra pár hónapra. Volt is nagy sikere, hiszen megállás nélkül ment rajta a játék. Amikor elvitte a játékterembe a csocsót, kiürítette az addig benne összegyűlt pénzt és felajánlotta a múzeum további üzemeltetésére.

Birkózóink érmeiből egy csokorra való, közte ifjúsági EB arany-, és brozéremmel.

Természetesen már a kezdetek kezdetén gondoltunk a múzeum jövőjére is. Misivel és Holop Tibiékkel közösen ápoltuk tovább. Minden egyes hazai sportrendezvény idején ingyenesen látogatható, egyéb más időben pedig előzetes bejelentkezéssel lehet időpontot egyeztetni. Nyitottunk egy vendégkönyvet, amelyben nagyon sok bejegyzés került már, de koránt sem tartalmaz minden látogatót, ugyanis sokan megfeledkeznek a végén róla, pedig megszámlálhatatlanul sokan felkeresték már. A Dorogra érkező ellenfelek sportolói, szakvezetői és szurkolói folyamatosan látogatták. Több külföldről érkező látogatónk is volt, többek között Svájcból, Franciaországból, Floridából. A múzeum klubhelyiségként is szolgált, ahová minden egyes hazai mérkőzésüket követően a labdarúgóink jöttek össze, de több dorogi szakosztály is nálunk tartotta nosztalgia összejöveteleit. Vendégeink soraiban üdvözölhettük itt a teljes Színészválogatottat, a Fradi öregfiúk csapatát, a Dorogról Elszármazottak Klubjának tagjait, a Magyar Olimpiai Akadémia, valamint a MOB vezetőit és tagjait. A legendás honi labdarúgók közül felkereste a múzeumot Puskás Öcsi, Hidegkuti Nándor, Sándor Csikar, Göröcs János, Szűcs Lajos, Karába János, Détári Lajos, Törőcsik András, Pintér Sándor és felsorolni is hosszú volna az egykori nagyságokat, de más sportágak képvislői közül is jelentős a névsor, mint Hegedűs Csaba, Kovács István, vagy éppen Fekete László. Továbbá Szepesi György is megfordult a múzeumban, aki ódákat zengett a dorogi labdarúgókról és a számára oly kedves dorogi stadionról. Azonban minden egyes látogatónak ugyan úgy örülünk és nagy tisztelettel fogadunk.

A múzeum valóban egy pezsgő, életteli színtérré is vált. Folyamatosan sorra adott otthont különféle rendezvényeknek, összejöveteleknek. Gyakran helyszíne iskolai programoknak, továbbképzéseknek. Tartottak A-licence-s edzői képzést és vizsgákat is nálunk, valamint sporttörténet-kutatók és írók találkozóját. Közben számos és jelentős kiállítási darabbal gazdagodtunk. A millenniumi évben készítettük a Dorogi olimpikonok falát, amely szintén jelentős és pompás ünnepi keretek között került felavatásra. Nem csak Misi szokásos hathatós segítsége, hanem teljes családjával – feleségével Mariannal és két gyermekével, Adriennel és Ádámmal – szorgoskodtak rajta.

A város önkormányzata elismerése és segítsége jeléül integráltan a Városüzemeltetés külső munkatársaként állományban vett és 2002 óta egyfajta havi tiszteletdíjban részesített, amelyet a folyamatos fenntartási és fejlesztési kiadásokra költöttem. Menetközben is érkeztek újabb felajánlások magánszemélyektől. Ezek közül külön kiemelném a dorogi Bogyé József bútorasztalos mestert, aki nagyvonalúan egy vitrin elkészítésére tett ajánlatott ajándékként. Megterveztem, hogy milyenre képzelném és ezúttal agy álló vitrint indítványoztam, amelyet a lehető legszebb kivitelben elkészített, leszállított és segédkezett a múzeumban elhelyezni. Továbbá Dudás Béla ipari alpinista társadalmi munkában vállalta többször is a klubszékház három szintnyi üvegablakának külső takarítását. Rengeteg baráti szálat is kiépítettem, amely közül a 2003-ban alapozott Dél-Amerikai partnerkapcsolat, amely három évvel később teljesedett ki, az egyik legjelentősebb nemzetközi kötelék. Első sorban az Argentin Labdarúgó Szövetséggel és a szintén argentin világhírű River Plate sportegyesülettel való baráti kötelékre vagyok a legbüszkébb. E távoli kontinensről származó ereklyék szintén a múzeumunkat díszítik. Menetközbeni házasságkötésem által Amerikába kerültem és jelenleg is ott élek, ezért Balázs Misi lett a múzeum első számú otthoni vezetője és vele összehangoltan viseljük folyamatosan a múzeum sorsát. A szintentartás és a folyamatos anyaggyűjtés alaptézis, azonban a jövőt illetően számos nagyszabású terv is szerepel, amely egyelőre csak elméleti síkon létezik, de minden képpen fontos támpontját jelentheti a továbblépésnek. Ez pedig egy jelentősebb bővítési törekvés, amely feltétlenül megoldandó feladatot jelentene. A klubszékház 2. emelete évekkel korábban megüresedett. Az irodák, az elnöki szoba és az adminisztráció a felújított öltözősorba költözött, így elméletileg a teljes második szint is bevonható lenne. A büfé fentebb már szóba került, amely bizonyos fokig kapcsolódik a múzeumhoz. Korábban is különböző sportrelikviák díszítették, az utóbbi években pedig egyre céltudatosabban és igényes kivitelben alakult ki a dizájn és összekapcsolva a felső emelettel, gyakorlatilag a teljes klubszékház épülete a múzeum kötelékébe tartozhatna. Jelentős területre lehetne ezáltal szert tenni. Már bő tíz éve is volt egy merészebb felvetésem, amelyet a tulajdonos, a Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítvány vezetősége is támogatott, miszerint a jelenlegi lapostető kapna egy tradícionális tetőzetet, amely a sporttelep korhűbb arculatával kiválóan harmonizálna, nem beszélve az esztétikai hatásról. Továbbá az épület szigetelése, energiatakarékossági tényezői és állagmegóvása céljából is kívánatos fejlesztés és beruházás volna. Az anyagi keret függvényében pedig akár a kialakított tetőzetet tetőtér beépítéssel lehetne teljessé tenni, amely további helyiségeket jelenthetne a múzeum számára. Már csak fantázia kérdése, hogy néhány elem kilakításával számos plusz élményt is kínálhatnák. Többek között egy panoráma kilátást akár minden irányban. Mindez pedig nem horribilis anyagi forrást igényelne, csupán megfelelő előkészítő munkát és jó diplomácia érzeket. Ha a kezdetekben is kishitűek lettünk volna, még egy kiállítás sem létezne mind a mai napig. Továbbszőve a terveket, akár a pincehelyiség is bevonható lenne, hol pedig mondjuk a sporttelep egykori tartozékait – mint régi kerítésdarab, nagyóra – lehetne kiállítani. Olyan komplett és nagyvolumenűvé válhatna az egész múzeum, amely végkép egyedülállóvá tenné. A teljes tárlathoz kapcsolva egy kültéri sétával lehetne bővíteni a múzeumlátogatást, hiszen már jelenleg is adott a Zenepavilon és a Déli kapu, amelyet feltétlen érdemes megtekinteni, továbbá magát a stadiont is be lehetne mutatni a látogatóknak. Mind a város, mind a sportegyesület gazdagodhatna egy olyan komplett sportturisztikai elemmel, amely különleges élményt nyújtana a Dorogra látogatóknak. A bányászati Miniverzum mellett egy további egyedülálló programkínálat lehetne. Dorog hihetetlen lehetőségeket rejt, közte rengeteg olyan sajátossággal, amely messze nincs jelenleg kiaknázva, pedig a város fejlesztése ebben az irányban óriásit fejlődhetne és nagyon sok látogatót vonzana, de azok számára is nyújtana további kiszélesedett programlehetőséget, akik egyéb más célból rendszeres és visszajáró vendégei településünknek.

Ezen összefoglalómban említenék meg számomra egy keserűséget és csalódást okozó tényezőt, nevezetesen Buzánszky Jenő hagyatékának a sorsát. A városunkban élt élsportoló halálát követően a teljes és felbecsülhetetlen értékű magángyűjteménye Felcsútra, a Puskás Akadémiához került, pedig Jenő bácsi annak idején a mi múzeumunk számára szánta. Méltányossági alapon legalább egy töredéke megilletné a dorogi múzeumot. Azzal magam is egyetértek, hogy az ilyen kaliberű sportolón az egész ország osztozik, mindenki magáénak érezhet és nem lehet kisajátítani, ám Doroghoz való rendkívüli és szoros köteléke bizonyos és érthető szempontból egyfajta prioritást kellene, hogy élvezzen. Nem gondolom, hogy a jelenlegi a legméltóbb helye ennek a hagyatéknak. Szerencsére néhány darabot Jenő bácsi még életében nekünk adományozott. Ugyan ez mondható el Grosics Gyula esetében is. Csak az került a múzeumunkba mutatóba az Ő hagyatékából, amelyet személyesen adott át nekünk. Mindkét örökségből bőven jutna elosztva más érdemes helyekre is.

Balázs Misi barátommal a múzeum főtermében, 2010 júliusában

Ami pedig a közeljövő egyéb törekvéseit illeti, feltétlenül szándékomban áll az ország többi sportmúzeumával való partnerkapcsolat felvétele. Bizonyos fokig és igen távoli szálak voltak a múltban a központi sportmúzeummal, valamint Turai Zoltán sporttörténet-kutató és író személyében az egri sportmúzeummal. A dorogin kívül mindössze csak hét sportmúzeum van az egész országban. A fővárosi Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, valamint a Fradi múzeum mellett csupán öt további vidéki város büszkélkedhet ilyennel. A dorogi a vidéki települések tekintetében a harmadik múzeum volt, amely létrejött és a korábbi kettő sem sokkal idősebb. Cegléden nyílt az ország első sportmúzeuma, 1992-ben, majd követte az Egri Sportmúzeum 1993-ban történő megnyitása. Mindössze hat, illetve hét évre rá a dorogi is megnyitotta kapuit. Makó volt a következő a sorban, 2004-ben, majd Miskolc 2009-ben, végül Székesfehérváron a Vidi múzeum legújabb helyszínként az idei évben. Az ősinek számított Fradi múzeum is csak szűk másfél évtizeddel korábban, 1985-ben készült el, ám ha szigorúan vesszük, az a múzeum már nem is létezik, ugyanis a ferencvárosi új stadion építése miatt a régi FTC stadionnal elbontásra került és néhány éve kapott otthont az új helyen. Az egri nagyon komoly és szép múzeum, amely három emeletet tesz ki, ám nem kizárólag Eger sportja van benne képviselve, hanem egyetemes sportmúzeum, amelynek épülete egykor börtönként szolgált. A Videotoné jószerével csak a labdarúgó klubról szól. Természetesen nem rossz értelemben emeltem ki ezeket, sőt nagyon örömteli, hogy ezek mind léteznek, csak érzékeltetni szeretném, hogy így becsüljük meg a saját múzeumunkat. Abban teljesen egyedülállóak vagyunk, hogy nálunk nincs és nem is tervezünk belépődíjat. A Fradinál 1600 forintot kóstál a vizitálás, igaz, benne van a stadion megtekintése is, Egerben pedig ezer forintot kérnek. A többi helyen összehasonlíthatatlanul nagyobb volt az anyagi  forrás, amelyből gazdálkodhattak. Az igazi különbség viszont a fenntartásban van, hiszen másutt hivatalból és jeles személyek igazgatják és gondnokolják valamennyit, míg Dorogon egyszerű szurkolók. Erre külön büszke vagyok. Amit pedig megszeretnék lépni még záros határidőn belül, az pedig a védettség. Egyelőre két objektum, a Déli kapu és a Zenepavilon áll műemlékvédelem alatt, de annak is csak alapszíntjén, mégpedig helyi műemlékvédelemet kapott. A teljes stadiont múzeumostól is erre kellene tendálni, egyben szélesebb, illetve magasabb fokozatban. Jelenleg azzal is megelégednék, ha a klubszékház 125 éves épületére sikerülne első körben megkapni. Jellegét és funkcióját tekintve akár komolyabb, kiemeltebb kategóriába is kerülhetne. A múzeum fennállása során külső állaga is jónak volt mondható, de nagy öröm, hogy húsz év alatt  kétszer is felújításra került. Előbb 2002-ben tatarozták is, majd 2014-ben. Ennek is köszönhető, hogy igazán esztétikus és újszerű. Haladva korunk technikai lehetőségeivel, hamarosan elkészül a múzeum online web-oldala is.

Végezetül köszönetet szeretnénk mondani mindazoknak, akik bármilyen formában segítették a múzeum létrehozását és az eddigi kerek húsz éves működését, fejlődését. Az összefoglalómban név szerint is kiemeltem a legérdemesebbek színe-javát, rajtuk kívül pedig sorakozzanak itt azon szervezetek is, amelyek ugyancsak hathatós segítségünkre voltak, mint Dorog Város Önkormányzata, Dorog Város Barátainak Egyesülete, Dorogi-Szénmedence Sportjáért Közalapítvány, Dorogi FC, Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt dorogi üzemigazgatóság, DuoDekor, Novoprint Rt nyomda Dorog, Bányász emlékház Dorog, Sooter’s foto, Czomba és fiai kft.

Külön, minden és mindenki fölött kiemelt helyen pedig sokadszor is Balázs Mihály, aki minden szempontból a múzeum legfontosabb alap-oszlopa. A legmesszebbmenőkig hálás vagyok a Sorsnak, hogy ilyen emberek élnek Dorogon és ilyen barátaim lehetnek, mint amilyen Ő.

Szabó Gyula

Facebook hozzászólások
(C) 2017 dorogimedence.hu - Dorogi hírek

Keresés

Írja be a keresendő kifejezést

Back to Top